John Latham: Az APG, a Flat Time Ho és az Anarchívum

A következő írás a 20. század második felének egy érdekes, bár itthon talán nem annyira ismert művészével, John Lathammal, pontosabban az ő művészeti hagyatékával, valamint annak utóéletével foglalkozik. Latham több szempontból is fontos életművet hagyott hátra, de a kortárs művészeti kérdésekhez kapcsolódóan három szempontot emelnék ki: az egyik az Artist Placement Group (APG) [Művészek Elhelyezése (a gazdaságban és a politikában) Csoport], melyet feleségével Barbara Stevenivel hoztak létre, Steveni kezdeményezésére.  A második az archívumok (ismét egyre nagyobb jelentőséget nyerő) problémakörét érinti, nem csak az APG Tate Modern által felvásárolt anyagának archiválása, hanem Latham saját archívumának szintén folyamatban levő feldolgozása okán is. Végül pedig a művész egykori lakásának a művészházként, művészeti programokat befogadó kiállítótérként és rezidenciaprogramokat kezdeményező / kiíró [artist-in-resindency] galéria Dél- London művészeti életében betöltött szerepét érdemes megismerni.
 

John Latham God is Great 2005 | © lissongallery.com

A magyarul megjelenő művészeti írásokat olvasók több helyen is találkozhattak már Latham, Steveni és az APG nevével. Az utóbbi időben a 2005-ös „John Latham in Focus” című Tate-kiállítás botrányának kapcsán írtak Lathamről, tudniillik a God is Great #2‘ című munkáját, ezt a Koránt, a Bibliát és a Talmudot inkorporáló törött üvegkonstrukciót el kellett távolítani a kiállításból.

A múzeum kommunikációs osztálya először balesetveszélyességére hivatkozott, de kiadott közleményében már jelzi, hogy a 2005-ös júliusi londoni bombamerénylet miatt kialakuló feszült légkörben nem merte a darab kiállítását felvállalni. („Having sought wide-ranging advice, Tate feels that to exhibit the work in London in the current sensitive climate, post 7 July, would not be appropriate.”) A legismertebb történet vele kapcsolatban pályájának kezdetéről való: a St Martin School of Art szemináriumain Clement Greenberg Art and Culture című művének oldalait a művészhallgatókkal közösen (az egyik eseményalapú [event based art] művészeti akciója során) megrágták, és az így nyert papírmasszát kémcsövekbe gyűjtötték és tovább oldották. Az anyag egy részéből Spit and Chew / Art and Culture (1966-67) címen készített művet (amely később a New York-i MoMA gyűjteményébe került), a maradékot pedig többszöri felszólítást követően visszaszolgáltatta a könyvtárnak. Latham szerződését az eseményt követően nem hosszabbították meg.

John Latham, Art and Culture , 1966-69. Blanchette Hooker Rockefeller Fund. © 2011 John Latham

Latham munkáinak jelentős részében különböző folyamatokkal (égetés, festés, képreragasztás, vágás, masszává alakítás, stb.) — s esetenként a címében is — alakítja a könyvet (pl. Soft Skoob, 1964 — második szava visszafelé olvasva books). (Képeket lásd  itt). Ahogy Greenberg túlzott hatásával szembeni performansza esetében is, Latham nem a tudás, hanem a tudálékosság elleni demonstrációként, valamint a nyelvi kommunikációval kapcsolatos fenntartásai kifejezésére készítette munkáit. A nyelvhez való viszonyának egyik meghatározó alakja, Joyce irodalmi nyelvezetének kreativ-ironikus játékossága megmutatkozik Latham címadásaiban is (pl. a Big Noit visszafelé olvasva az angol -tion képző, de a nothing, vagy not it stb. értelmezési lehetőségeket is hordozza).

Latham munkásságára viszonylag szerény, de folyamatos figyelem esik. Munkáinak jelentős része galériája, a Lisson Gallery tulajdonát képezi, de például a Tate és a MoMA gyűjteményében is megtalálhatók a művei (pl. a Film Star, 1960, Tate Modern; Art and Culture / Still and Chew, MoMA, NY). A múlt évben a Whitechapel mutatott be egy válogatást John Latham: Anarchive címmel.

Anarchive Kiállítás installáció, fotó Varga Tünde 2010

A Whitechapel kiállításainak része, az aktuális kiállításhoz kapcsolódó kiadványok, könyvek, forrásanyagok kiemelése. A Latham-kiállítás esetében a könyvtár asztalaira helyezték ki a szabadon hozzáférhető műveket, az érdeklődő így a Whitechapel közvetlenül a kiállítótérből nyíló könyvtárában tanulmányozhatta a Latham munkásságához kapcsolódó dokumentumokat és referencia-kiadványokat, miközben az üvegfalon keresztül tovább szemlélhette a munkák egy részét. Idén a Royal Academy Modern British Scupture címmel megrendezett kiállításába válogatták be. (Az amúgy meglehetősen rossz kritikákat kapott kiállítás kurátorai a műveket a közönséget „provokatív” összehasonlításokra késztető ahistorikus koncepciók mentén helyezték el.)

Craig Richardson pedig a skót művészetről írt könyvében foglalkozik egy alfejezet erejéig Latham és az APG hosszú távú skóciai projektjével, a Five Sisters és a Niddrie Woman (1976) című munkával és APG-kezdeményezéssel.

Five Sisters és a Niddrie Woman | sustainablepractice.org

A történet a művészet, a politikai beavatkozás és a fenntartható fejlődés, illetve a művészet és a környezet(védelem) szempontjából is érdekes (Richards szerint is, aki a témában a 2010-es Art and Environment című, a Tate Britainben megrendezett AHRC-konferencián tartott előadást, illetve korábban részt vett a Landscape as Conceptual Art: retrieving values John Latham’s conceptualisation of ‘Five Sisters’ (1976) as monumental process sculptures című AHRC kutatási programban.). Az APG-projekt céljai a Scottish Office, Scottish Development Agency skót városfejlesztésre irányuló programjának keretein belül körvonalazódtak. Latham javaslata az volt, hogy az Edinburgh környéki öt olajipari termelésből hátrahagyott agyagpaladombot [shale bing] The Five Sisters néven nyilvánítsák műalkotássá, amely az ipari múlt emlékműveként áll majd a tájban. Alapvetően az a kérdés foglalkoztatta, hogy milyen szerepet kap(hat) az ipari táj(kép) mint Land Art. A legnagyobb, a skóciai Niddry kastély közelében álló (Latham hangsúlyozta, hogy a piramisoknál is nagyobb méretű) dombot, amely egy női torzóra emlékeztette, Niddrie Womannek nevezte el. (Később több kapcsolódó művet is létrehozott [N-U Niddrie Heart 1991 vagy N-U Niddrie Woman] a dombok színét idéző vörös dominálásával.) Latham hosszú távú, de meghiúsult terve az volt, hogy egy könyv-formájú, totemszerű szobrot hoz létre, amelyet magasságánál fogva a magasból (azaz nem emberi léptékkel mérve) lehetett volna csak befogni. Az 1980-as években aztán a tulajdonosok az ipari kitermelésre hivatkozva megvétózták a terveket. A projekt Latham életében betöltött szerepét azonban az is mutatja, hogy hamvait a Niddrie Heart (szív alakú domb) fölött szórták szét. A hely ma nem látogatható, veszélyes bányaterület — csak a szomszédos golfpályáról látható.

Magyar nyelven leginkább a skóciai projektekben is kulcsszerepet játszó APG kapcsán lehet találkozni Latham nevével. Bourriaud Relációesztétikájában az APG-t az „operatív realizmus” egyik úttörőjeként említi. Bodor Judit pedig az „Archívum – mozgásban – megközelítések, perspektívák, kapcsolatok” címmel az Interarchive – Obrist interjú kapcsán, illetve az archívumokra vonatkozóan az APG anyagának archiválását és Latham archívumellenességét (mely inkább a könyvalapú tudálékosság és a kanonikus tudományok gondolkozási struktúrájával áll szemben) emeli ki:

„John Latham ezzel szemben archiválásellenes álláspontot képvisel. Még a munkáiban felhasznált könyveket is átalakítva, mint szobrokat, vagy események kellékeit vette alapul. A Latham-mel együtt dolgozó és az interjúban ugyancsak szereplő Barbara Steveni pedig éppen 2003-ban, egy másik archívum-projekt részeként, az archívumkérdés művészeti megközelítésének egy újabb alternatív módját mutatta be: “I am an Archive” (Én egy archívum vagyok) című performanszában saját magát mint élő archívumot mutatta be. Az 1966-tól APG (Artists Placement Group) néven együttműködő páros tevékenysége azonban – Steveni múzeumokkal való tárgyalásainak eredményeként – mégis fel lesz dolgozva, méghozzá teljesen hagyományos módon: az évek során összegyűlt, teljes egészében feldolgozatlan és rendezetlen dokumentációt ugyanis megvásárolta a londoni Tate Modern archívuma, ahol az a feldolgozás évei után válik majd hozzáférhetővé.”

Az APG jelentősége egyre gyakrabban kerül elő a kortárs művészeti vonatkozások tükrében (vö. pl. Grant Kester, Conversational Pieces). Margarethe Jochimsenen közvetítésével Joseph Beuys kezdeményezésére Szeemann a Documenta 6-ra Kasselbe is meghívta az APG-t. A (Tate-archívum szerint a) találkozás nyomán indul a „művészeket a közigazgatásba/kormányba” [artist with government placement] kezdeményezés, melyhez a bonni Kunstvereinban 1977-ben A művészet mint társadalmi stratégia (Kunst als Soziale Strategie) címen megrendezett beszélgetés jelentős mértékben járul hozzá.  (folytatása a Rat Haus and the Stadhaus volt) Bár együttműködésük nem volt tartós, a művészek politikai szerepének valamint a művészek politikába való beavatkozásának, a művészet és társadalmi kontextus összefüggésének a német szcénára is hatással bíró kezdeményezéséről van szó. (Állítólag a német Zöldek megalapítására is hatottak.)

A korszak művészet és technológia kapcsolatával foglalkozó csoportjaival (pl. Billy Klüver- R. Rauschenberg, EAT) ellentétben az APG nem a technológiát akarta a művészet szolgálatába állítani, hanem éppen fordítva: a művészek iparra gyakorolt hatását helyezte előtérbe. A csoport alapító tagjai Steveni és Latham mellett Maurice Agis, Stuart Brisley, Barry Flanagan, David Hall, Ian MacDonald-Munro, Anna Ridley és Jeffrey Shaw voltak. Nagy-Britanniai működésük alatt változó sikerrel delegáltak művészeket a gazdasági, ipari és politikai-közigazgatási szervetekbe (pl. British Steel, British Airways, ESSO, Scottish Office, Hille Furniture Company, Claire Hospital stb.) illetve azok vezetőségébe. Az APG alapvetése az volt, hogy a művészi gondolkodásmód másfajta látásmódot közvetít, ezért lényeges a művészi kreatív gondolkodás ipari-technológiai szervezetekbe integrálása, valamint a bürokratikus szervezetek merevségébe egy humánusabb, az adott terület konvencióit nem ismerő nézőpont beiktatása a jövő generációira tett hatás érdekében. Latham szerint, a művész konceptuális mérnök (concept engineer), vagy további kifejezéseivel Incidental Person (IP), illetve Reflective Intuitive Organism (RIO) – olyan független egyén, aki különleges kreativitással és meglátásokkal rendelkezik, innovatív, és még a politikai és államberendezés megosztottságában is egységet képvisel. Úgy vélte, a művészi módszereket más diszciplinákban, más területeken is lehet alkalmazni. Az APG kezdeményezéseit a kormányzati/közigazgatási művész rezidencia-programok (artist-in-residency) előfutáraként is említik. A társadalmi beavatkozáson alapuló művészeti vonatkozásokra sajnos árnyékot vet Latham saját, társadalmi-politikai szempontból nem sok relevanciával bíró idioszinkretikus filozófiájának erőltetése, látnoki és posztromantikus-modernista művészetfelfogása, illetve a csoport üzleti vagy társadalmi kérdésekben mutatott majdhogynem teljes naivitása. Ugyanakkor például az 1971-es Hayward Galériában tartott szimpózium és kiállítás után az Art Council azért vonta meg a támogatását, mert a „csoport rendes művészet [straight art] helyett inkább a társadalmi tervezéssel [social engeneering] foglalkozik”. A Hayward-kiállítás, a The Sculpture, (Beuys művészetfelfogásához hasonlóan) a kiállítást mint társadalmi szobrot fogta fel, fontos volt, hogy a művészek magukat „kurálták” és a kiállítás maga olyan társadalmi platformként működött, amelyben a művészek és az ipar képviselői a művész társadalmi szerepét és ehhez kapcsolódóan gadasági, illetve etikai kérédseket vitattak meg. A Haywardban bejáratott modell volt az, amit később a németországi utak során mintául szolgált.

Az APG-hez tartozó művészek társadalmi intézményekben való működésének egyik érdekes-ellentmondásos pontja Ian Breakwell az egészségügyi és szociális osztályon (Department of Health and Social Security) betöltött pozíciójának ideje alatt a Broadmoor elmegyógyintézetben (Broadmoor Special Hospital) készített film (1975) felvételeinek hivatali titokká minősítése (subject to Official Secrets Act). A felvételek a mai napig nem láthatók vagy kutathatók.

Egy másik érdekesség Stuart Brisley 1976-os Peterlee New Town-beli placementje / működése (Peter Lee bányászvezető volt). A bányászváros az 1940-es évek vége utópisztikus víziójának építészetét és várospolitikáját tükrözi. A várost 1948-ban alapították a bányászok és családjaik számára, a teljes megtervezéssel pedig Berthold Lubetkint bízták meg, aki az elutasítások és csalódottsága miatt 1950-ben lemondott (és később a disznótenyészésbe menekült). A várost ezután gyors ütemben és rossz minőségben, Lubetkin elképzeléseivel ellentétben a lakosság részvétele nékül, nem éppen lakosságbarát formában építették fel: a beköltöző munkások például még házaik ajtajának színét sem választhatták meg (Az Angliára jellemző hogy általában a fehér sorházak ajtajai különböző élénk színt kapnak). És ugyan Pevsner még olyan példaként emlegeti, mint ahol a házak az 1970-ben épített Apolló pavilonnal együtt (a név az Apolló űrkutatási programra utal) harmonikusan idomulnak a tájba, nézetét a lakosság nem teljesen osztotta: az Apolló pavilont hamarosan graffitik borították, és drogosok vették használatba (2008-ban a National Lottery Found támogatásával állították helyre és 2010-ben bekerült a legjobb 10 köztéri alkotás közé, mint pl Tracy Emin Baby Things munkája). Brisley tartózkodása alatt A History Within Living Memory projketcímen kezdte összegyűjteni a városban élők várossal kapcsolatos emlékeit: projektje az „oral history” kutatások egyik korai példája. A szóbeli hagyományokon alapuló társadalmi kutatás Nagy-Britanniában az 1960-as évek végén kezd csak kibontakozni, és az 1970-es évek végére nyer elismerést (Hackney Writers’ Group), de a néprajzkutatáson túl mint a (marginális helyzetben levő) társadalmi csoportokra irányuló elismert történelmi kutatási módszer csak az 1990-es években terjed el („history from bellow”, „uncovering hidden histories”).
 

Brisley célja az volt, hogy az új városokra jellemző állítólagos történelem- és kultúranélküliséget (melyet felülről, kulturális intézmények betelepítésével próbáltak pótolni, lásd az Apolló pavilont [a jelenség nálunk sem ismeretlen]) és a beköltözők saját környékükkel való aktív kapcsolatának hiányát ellensúlyozza. Egy közösségi munkacsoporttal elkezdett régi fotókat gyűjteni, és interjúkat készíteni az 1900-1976 közötti időszakről. Brisley esetében kutatás nem egy (traumatikus vagy változást hozó) történelmi esemény feltárása, hanem egészen egyszerűen az ipari feljesztések következtében eltűnt, az újépítésű iparváros szempontjából feleslegesnek tűnő, már nem ismert (helyi és személyes) múlt aktiválása, a történelmi tabula rasa tartalommal való megtöltése érdekelte, a helybeliek visszaemlékezése, a lokális közös emlékezet aktivizálása. A léterhozott archívum az önkormányzatnál maradt, a Vardy Gallery 2004-es kiállítása (The Peterlee Project, 1976-2004, Vardy Art Gallery, University of Sunderland) nyomán bukkant ismét fel, illeve feldolgozása várhatóan része lesz az APG archívumnak. A bécsi akcionistákhoz hasonló performanszairól elhíresült Brisley performanszai a Peterleeben töltött időszak után már a politikai illetve nagyválallati érdek irányvonalaival ellentétes közösségi történelemre is reflektáltak.

Az APG utódintézménye, az 1989-ben létrehozott Organisation and Imagination (O+I) továbbra is a művészet társadalmat érintő döntési folyamataiba való visszahelyezésének utópisztikus elképzelését tűzi ki céljául, és továbbra sem kap támogatást az Art Counciltól. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy az APG-vel szemben a kortárs társadalmi beavatkozáson alapuló művészeti projektek elsősorban nem a társadalom döntéshozó szervezeteibe való beépülésre alapoznak, hanem közvetlenül a társadalmi csoportokkal való kapcsolaton alapuló művészeti projektek hagyományát követik.

Most pedig áttérek a Flat Time Ho és a John Latham archívum rövid bemutatására.
Latham háza Peckham Rye, Délkelet-London bevándorlók lakta kerületének (az augusztusi zavargások által érintett egyik terület) egy kisebb utcájában található. Peckhamben található a South-London galéria és a Peckham könyvtár díjnyeretes épülete, amely egy sikertelen városi regenerációs program keretén belül épült, illetve a Peckham Multiplex, ahol (a garázsrész tetején, illetve a felsőbb szintjein) Hannah Berry (2009-es Velencei brit pavilon kapcsán is lehetett vele találkozni) alternatív kiállítótere működik. Irodalomtörténészek számára is ismerősen csenghet Peckham: William Blake 1767-ben itt tett látogatása alatt látott angyalt. Latham itt élt több, mint húsz éven át. A házat saját elméletének megfeleltetve alakította ki: élő szobornak tekintette az épületet.

A ház nagyablakos bejárati frontja az arc, két kettévágott és egymásbacsúsztatott óriási méretűre nagyított könyv installációjával.

Flat Time Ho | fotó: Varga Tünde, 2010

Flat Time Ho | fotó: Varga Tünde, 2011

Az innen nyíló szoba a szellem (mind), itt kapnak helyet az időszakos kiállítások, illetve a Latham time-base elméletét illusztráló installáció (time-base roller). A következő szoba az agy, a racionális gondolkodás helye, ez volt Latham dolgozószobája, most könyvei, illetve archívumának dobozai találhatók itt. A kéz Latham műterme: ez a szoba ad helyet a kiállításoknak és a kapcsolódó eseményeknek. Latham sajátkezűleg alakított ki egy télikertet a jobb fényviszonyok és a nagyobb tér érdekében. A ház többi része a test-esemény [body-event], az alvás, evés, „csatornázás” helyiségei.

A Flat Time Ho rezidenciaprogramoknak és kiállítás-projekteknek is helyet ad. Például idén áprilisban The Future is Social címmel  (a poszkolonialista művészet iránt érdeklődők gyakran találkozhatnak a nevével, A Tate Britian kortárs szekciójában is található munkája) a rezidenciaprogram keretében rendezett egy workshopot és szimpóziumot a Camberwell College együttműködésével. A projekt a társadalmi kérdéseket, társadalmi szobrot létrehozó, beavatkozáson alapuló művészeti formát vette alapul. Dokumentációja a kapcsolódó blogon olvasható.

Itt látható a londoni ICA 1964-es utazókiállításának újraaktiválása, újrarendezése is, Studies for a catalogue – a study for an exhibition of violence in contemporary art (reprise 1964/2011) címmel: hosszas kutatómunkával az 1964-es kiállítás anyagát próbálták meg rekonstruálni. Ez lényegében alcímekre osztva, címszavak, kategóriák alatt helyezte el a reprodukciókat a művészettörténet kanonikus műveiről. Ezt a dokumentációt próbálta a kurátor, Mathieu Copeland újraaktiválni.

 
Az ICA utazókiállításának újrarendezett installációja a Flat Time Ho- ban, 2011, Július | Fotó: Varga Tünde

 
Az ICA utazókiállításának újrarendezett installációja a Flat Time Ho- ban, 2011, Július | Fotó: Varga Tünde

A feldolgozás alatt álló Latham-archívumot a Henry Moore Alapítvány támogatja, és a Ligatus kutatócsoport kezeli. Az archívum hozzávetőlegesen 8000 dokumentumból áll, az anyag kronologikus rendezését még Latham irányításával kezdték el. Az archívum anyagát a Flat Time House-ban tárolják dobozokban, és itt is kutathatók.

Flat Time Ho, archívum, 2011 | fotó: Varga Tünde

Az archívum tervezői komolyan vették Latham meggyőződését, miszerint a művészeti gondolkodásmód, a művészi módszerek más területeken is hasznosíthatók, és az archívumot Latham elméletét alapul véve tervezték meg. Ahogy Latham a házát élő szobornak tekintette, az archiválók (Athanasios Velios és Simon Gould) is hasonlóképpen gondolkodnak a projektről. Céljuk, hogy a művész filozófiáját és módszereit tükröző, „élő” archívumot hozzanak létre. (A Drupal open source content management rendszert alkalmazzák). A honlapon olvasható esettanulmány a módszerről és a tervezésről, valamint idén várható két további esettanulmány megjelenése Archive as Event: Creative Archiving for John Latham, Velios, A. és Creative Archiving: a case study from the John Latham Archive, Velios, A. címen a Journal of Society of Archivists folyóiratban.

A Latham-archívumhoz irodalomlista, esettanulmányok a http://www.ligatus.org.uk/biblio honlapon találhatók.

Latham elméletéből kiindulva a feldolgozás során az archívumot mint eseményt fogták fel a tervezésnél. Az archívum kifejezetten online internetes elérhetőségre készül, minden egyes dokumentumot saját idő-bázissal rendelkező eseményként fognak fel (time-base event), és ezért ez a szempont is számít az anyag rendezésénél. Az idő-bázisú esemény fontosságát azonban nemcsak a dokumentum mérete, hanem fontossága, népszerűsége is meghatározza. A dokumentumok többszörösen kapcsolódnak egymáshoz a különböző archiváló módszereken keresztül.

Az archívum felépítése is Latham elméleti-művészi felfogásán alapul (a Whitechapel Anarchive című kiállítása is a Karamazov testvérek hármasa alapján volt strukturálva, lásd fent). A Karamazov testvérek alakjai központi jelentőségűek Latham nézeteiben. A világot a Karamazov testvérek személyiségének hármasa alapján fogja fel: úgy véli, a három fivér a világegyetem három állapotát testesíti meg. Ivan az értelemét, ő a szellem embere, de a nyugat szellemi nihilizmusával megverve, Aljosa az intuiciót (ő az eszményi jóság és béketűrés, az erkölcs embere), és Mitya az érzelemét (indulatosság), a testi állapotot (body event). Az archívumba a három karakter nevén lehet belépni, az egyes szereplők pedig eltérő archiválási struktúrákat mutatanak. Iván a racionális, a neve alatti archívum a legszisztemetikusabb, a hagyományos struktúrák szerint működő archiválási rendszer. Az Aljosa neve alatti rendszer time-base szelekción alapul. David Toop korábbi APG-tag komponált zenét illetve zenei elemeket a találatokhoz, szintén Latham flat-time-elméletére alapozva. Dimitrijnél véletlenszerűen strukturált módon bukkannak fel a dokumentumok. A projekt az archívumot mint változó, kreatív rendszert fogja fel, a hagyományos tudományos-rendszerező elgondolással szemben.

További érdekesség, hogy Lathamnek is van egy roncsautó-installációja 1970-ből, a Clare Hospital „placement”-je alatt eltöltött időből. Saját balesetének kapcsán készített egy installációt a roncsautóval, de a hangsúly Lathamnél a kórházi körülményekre és a „hospital placementre” (vö. artist placement) esik.

Car | slashseconds.org

Illetve hogy úgy tartják, Latham volt az első brit művész, aki festékszórót használt. A Full Stop (Pont) című műve a „least event” egyik legillusztratívabb példája. A lehető legrövidebb idő alatt létrehozott, a festmény elemeit minimálisra csökkentő festékszóróval létrehozott munka, anyaggal telt pont.

 Varga Tünde