Fáziselmélet III. / A nulla és a földelés

NSZ_MAcikk3_kep1a.jpgElőző két blogbejegyzésemben az intézménykritika kérdéskörével foglalkoztam Menesi Attila [1-19] című projektje kapcsán. Alapvetően az a kérdés foglalkoztat, hogy miként alakult ki az a zavart  befogadási helyzet, mely a projektet részbeni, illetve a dokumentációs kiállítás teljes meghiusulásához vezetett.

Mint korábban felvázoltam, Menesi projektje – melyben kiállítási javaslatokat tesz kortárs művészeti kiállítóhelyek számára – alapvetően elhelyezhető egy intézménykritikai diskurzusban. A felvázolt intézménykritikai megközelítések közül leginkább az olyan kortárs törekvéssekkel rokonítható, melyben a művész a kurátorokkal, kritikusokkal, intézményvezetőkkel közösen reflektál az intézményi struktúrára és erőviszonyokra. 

A projekt során azonban Menesi kollektív kurátori törekvése gyakran csak egyoldalú szándék maradt. A megkeresett kiállítóhelyek reakciója az együttműködési hajlandóság szempontjából 3 kategóriába sorolható: a megkeresett 19 intézményből a projekt csak 9 helyszínen tudott megvalósulni, s ezek közül konkrétan csak egy esetben éltek a felajánlott kollektív továbbgondolási lehetőséggel. 

Ez a fajta együttműködés a Stúdió Galériába tervezett “független képzőművészeti tanszék” esetében valósult meg: a Stúdió Galéria kiállító művészei kisajátították az ötletet és felajánlást, és a molinón Menesi Attila nevét kicserélték saját nevükkel (Gruppo Tökmag), így a független képzőművészeti tanszék javaslata saját kiállításuk részévé vált.

Nyolc helyszínen (2B Galéria, Centrális Galéria, Ernst Múzeum, Galéria Neon, Józsefvárosi Galéria, Labor, Liget Galéria, tranzit.hu) a megkeresett intézmények közreműködő félnek bizonyultak, eleget tettek a művész kérésének, s kihelyezték az épületek homlokzatára a molinókat. Ezekben az esetekben a felvetés egy nyitott kérdés maradt, mely esetleges későbbi továbbgondolásra, kritikára vagy diskurzusra nyújt lehetőséget.

Tematikájukat tekintve leginkább azok a felvetések kaptak támogatást, melyek a kortárs művészet helyzetére reflektáltak, illetve a 70-es és 80-as évek művészeti csoportjait, trendjeit tematizálták. 

Érdekesek azonban a párhuzamok egyes megkeresett intézmények és társintézményeik vonatkozásában. Míg a Műcsarnok által üzemeltetett Ernst Múzeum esetében megvalósulhatott a projekt (Projektgruppe), addig a Műcsarnoknál nem kerülhetett ki az önreflexiót tanusító Bizottság korrigált molinó. Itt a bürokratikus kérdéseken túl a felajánlott projekt jellege is meghatározó lehetett, a korrigált, újragondolt kiállításokat hirdető molinók egyik esetben sem lettek engedélyezve.

NSZ_MAcikk3_kep2.jpgErnst Múzeum, 2012. © Menesi Attila

A 10 elutasított kérelem (BTM – Budapest Galéria (Budapest Kiállítóterem), Fővárosi Képtár – Kiscelli Múzeum, Kogart, Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum,  Magyar Képzőművészeti Egyetem, Magyar Nemzeti Galéria, Műcsarnok, Szépművészeti Múzeum, Trafó, Vízivárosi Galéria) több kategóriába sorolható. Menesi elmondása szerint a nemleges válaszok között sok esetben bürokratikus korlátokra, jogszabályokra és függő helyzetekre való hivatkozás szerepelt, volt ahol az általános kulturális szféra bizonytalan helyzete adott hivatkozási alapot és az ebből fakadó félelem. Az is előfordult, hogy aktuálisan kiállító művészek nem működtek együtt, illetve helyenként egyáltalán nem kapott választ megkeresésére.

NSZ_MAcikk3_kep3.jpgMagyar Képzőművészeti Egyetem (nem került kihelyezésre), 2012. © Menesi Attila

 

Azonban az egyik leghangsúlyosabb vétó a projekt ellen a záró, dokumentációs kiállítás meghiúsulása, mely összefoglalta volna a projektet, és segíthetett volna a megfelelő kontextus kialakításában.

Sasvári Edit, a Kassák Múzeum igazgatója a megnyitó előtt öt nappal mondta le a projektet záró dokumentációs kiállítást, amely a koncepció szerint egy átmeneti térben, egyszerre kint és bent, a Kassák Múzeum és a Zichy-kastély köztes tereiben, a múzeum előterében és a kastély falán került volna megrendezésre. Indoklásában a Kassák Múzeum vezetője egyfajta összeférhetetlenségre hivatkozik – Kassák hagyományával, politikai nézőponttal, a kritikai művészet axiomatikus nézőpontjaival, a múzeum intézményi beágyazottságával. Válaszában az egyik sokak által megkérdőjelezett sarokpont a múzeum szellemi hagyományainak ápolására való hivatkozás:

A Kassák Múzeum feladata alapvetően Kassák szellemi és művészi örökségének ápolása, a történeti modernizmus és avantgárd regionális kutatása és a modernizmus szellemének megfelelő kortárs művek lehetőség szerinti bemutatása, de semmiképpen nem a magyar napi politika kérdéseinek középpontba állítása.”

Egy ilyen jellegű hivatkozás ugyan kérdéseket vet fel Kassák hagyományának megítélése kapcsán, de mindenképp megérthető és tiszteletben tartható vonatkozás. Ugyanakkor nehezen indokolható, hogy miként lehetséges, hogy ez a szempont nem került előtérbe hetekkel korábban, a dokumentációs kiállítás szervezésének időszakában.

Egy másik hivatkozási pont levelében a kritikai művészet, mint kategória axiomatikus nézőpontjait emeli ki:

Akciód, amely fontos és elgondolkodtató, a mai kritikai művészet körébe tartozik. A kritikai művészet alapállása, hogy szétválasztja a maga művészetét a művészeti intézményektől. Azért, mert azt mondja, hogy azok az intézmények, amelyek állami budget-ből, vagyis a hivatalos politikai háttértől nem függetlenül dolgoznak, illetve az az intézmény, amelyik a piactól függ, ezek a hagyományos művészeti intézmények a kritika szempontjából nem szabadok. Ezért nem dolgozik velük, nem használja ki ezeknek a kommunikációs csatornáját, hanem ezektől függetlenül, közvetlenül fordul a társadalomhoz vagy saját csatornákat teremt. Ez a tétel axiomatikus a kritikai művészet vonatkozásában.”

Úgy tűnik, a projekt értelmezési tartománya ilyen szempontból eltolódott. Értelmezésem szerint Menesi projektje a hagyományos intézményi kötöttségeket és szerepeket meghaladva hozhatott volna létre diskurzust a művészet intézményeiről. Ez a fajta intézménykritikai kollektív kurátorság a művészeti mező problémáira igyekszik rákérdezni egy olyan nézőpontból, melyet sem maguk az intézmények, sem a művész nem képes elérni önmagában. Az ily módon indítványozott diskurzus azért is fontos, mert kellő önkritikával, reflexióval a művészeti mező megújulásához vezethet, új társadalompolitikai relevanciával bíró reprezentációs formákat és nyitottabb struktúrákat hozhat létre, valamint új eszközöket nyújthat a közelmúlt elemző feldolgozásához.

 

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány