Kint vagy bent? – „Talán a mi generációnk már nem is ebben gondolkodik”: a PR csoportot is megkérdeztük

Műtárgyakat bemutatni tényleg nem könnyű múzeum és galéria nélkül – egy megoldás lehet, ha nem csinálunk egy darabig műtárgyakat.

katalizator_logo.png

Vége van annak a megszokott védettségnek, amelyet a kortárs művészet intézményrendszere biztosított a szakma művelői számára. A nagy, állami intézmények vagy nem kívánják tovább támogatni a kritikai, kísérletező és kérdéseket feltevő művészet kibontakozását, vagy éppen annak művelői döntenek úgy, hogy kívül maradnak a nagybetűs kultúra továbbra is szilárdan álló (vagy inkább megkövesedett?) falain. A Katalizátor-díj 2014 koncepciójának kidolgozása során éppen erre a helyzetre koncentráltunk: olyan projektek ötleteket vártunk, amelyek a kortárs képzőművészet eszköztárát erősítik, a színtér aktuális helyzetén és lehetőségein gondolkoznak. A február 23-i díjátadó eseményen bemutatkozó 5 projekt ennek megfelelően különféle életben maradási stratégiákat modellez majd. A kérdés viszont az, hogy miként használjuk fel az eszközkeresés és az önszerveződés során elsajátított skill-eket és megszerzett tapasztalatokat. Mondhatjuk, hogy a progresszív szakma földalatti működésre kényszerült? És, ha igen, végérvényesen le kell-e számolnunk az állami intézmények otthont adó szerepével egy jelenleg több fronton is alakulóban lévő off-szcéna megalkotása érdekében, vagy épp ellenkezőleg, az intézmények falain belül kell képviselnünk az általunk megfogalmazott szakmai minimumot? A körkérdésre a PR csoport válaszol:

A mindenkori kormányzat politikájának reprezentációs eszközeként hasznosulnak a kultúra publikus terei is – a jelenlegi kultúrpolitika jól láthatóan nem kíván a nyugatabbra, avagy nemzetközileg alakított diskurzushoz csatlakozni, ezért nem biztosít teret azoknak a magyarországi aktoroknak, akik részt vesznek ebben a „versenyfutásban”. Ha eddig úgy gondoltuk, hogy az állami intézmények által legitimált kultúra hatással van a közgondolkodás alakítására, és nem csak arra jó, hogy a szereplőinek az identitását igazolja, akkor most kiábrándultságot és sajnálatot érezhetünk. Az államilag elismert sokszínűség mindenesetre csökken és ez a szellemi leépülés felé taszajthatja a vélt, közös kultúra fogyasztóit.

Elsősorban inkább az a kérdés, hogy milyen technológiát tudnak azok az emberek használni, akik önigazolásból vagy elköteleződöttségből nem működnek közre állami intézményekben, hogy meglévő kulturális tőkéjüket, szakmai presztízsüket hogyan tudják úgy kommunikálni, hogy tevékenységük a nyilvánosságban maradjon vagy, hogy új, párhuzamos nyilvánosságokat hozzanak létre. A struktúraváltás során szerzett tapasztalatokat szinte bárhol lehet kamatoztatni: egy családi konfliktustól egy nyugaton szervezett kritikai művészeti fórumig.

Műtárgyakat bemutatni tényleg nem könnyű múzeum és galéria nélkül – egy megoldás lehet, ha nem csinálunk egy darabig műtárgyakat. A fluxust is el lehetett adni idővel… De nyilván megnő az alternatív, államtól független intézmények, helyek, események szerepe. Az mindenesetre nagy megkönnyebbülést okoz, hogy nem kell mindenhova odaírni, hogy „magyar”. Személy(eink) szerint amúgy nem igazán érezzük magunkat a kérdés célcsoportjának. Nem érzünk a bőrünkön túl sok változást. Egyrészt pályakezdőként nem sokat éltünk meg a „korábbi” állapotokból, másrészt művészeti gyakorlatunkat tekintve sem vagyunk potenciális áldozatai a széteső állami intézményeknek. Véleményünk szerint/Talán a mi generációnk már nem is ebben gondolkodik…

© 2018 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány