Nagy méretű plasztika a Budapesti Corvinus Egyetem falára
Formai-Technikai rész: Tervezett művem a kiírásban megadott falfelületre szerelt fém (acél lemez) plasztika, amely belül üreges, kívül teljes felülete festett tört/fehér. Esztétikai értelemben ez a fehér rajzolódik ki határozottan az adott épület meglévő burkolatának tört-világos-okker (bézs) háttere előtt. A matt tört-fehér test, és a fényes tört/szín háttér kontrasztját megfelelőnek, nem agresszívnak ítélem meg, mint ami harmonizál a homlokzat és az egész épület eleganciát sugalló, visszafogott zöld-sárga, fekete-szürke-fehér színvilágával.
A kompozíció jól megkülönböztethetően kétféle formai elem kombinációjából épül fel. Egyrészt vannak rúdelemek (vékonyabb pálcák, és vastagabb gerendák, de mindig lemez-héj szerkezetűek, úgynevezett zártszelvények), másrészt testesebb hasábok, prizmák, kubusok. Ezek a kubusok szintén üreges testek, szinte kivétel nélkül a kockából leszármazottak. A kockából hol egy, hol kettő, hol több, de legfeljebb hat egyenes vágással létrehozottak. Egy vágással keletkezik egy 1/3 kocka (a tervezett művön huszonkilenc méter magasságban), két vágással egy 1/6 kocka (jobboldalt alul öt méter magasságban). Ezek, és a három-hat vágással létrehozott trapezoéderek mindig hatlapúak, mint a kocka.
Vannak még a kompozícióban kisebb-nagyobb háromszögletű, illetve L alakú testek is. Minden esetre nincs a formák között a híres Albrecht Dürer metszetről ismert „melankolikus” poliéder, mint első látásra gondolnánk. Fontos megjegyezni, hogy minden elem önmagában zárt test (a pálcatagok és a kubusok is). Ez azt jelenti, hogy a nem látható, falhoz fordult síkjuk sem nyitott, az is fémlemez. Ezek a testek egy szigorú szobrászi-statikusi-építészi, valamint lakatosi logika szerint, probléma nélkül gyárthatóak, installálhatóak (szerelhetőek) a falhoz. Ezért a kompozíció installációnak is joggal nevezhető. (A szerkezet összeépítését a formanyomtatványban mellékelt statikai- műszaki leírás röviden és világosan leírja. Igen kevés elem csatlakozik közvetlenül a meglévő bukolaton át a falba (ragasztott Hilti dübelek által rögzített konzolok, főként a koszorú-szinteken, összesen tíz ponton). Elemeim egymásra épülnek, többnyire egymást tartják. Sőt, egy fontos plasztikai egység teljesen önállóan, szorosan a fal előtt a járószinten áll. A tervezett műben a fent leírt elemek megszámlálhatóak. A kompozícióban huszonöt konszignációs egység van. (Bár az egyes elemek gyártástechnológiailag természetesen szintén több részből állhatnak, e részek azonban formailag nem jelentkeznek külön.)
Esztétikai rész: Definíció művem képzeletbeli leíró kartonjára: plasztika (konstrukció, installáció), fehér, monokrom (33x13x2m). Kültéri diszperziós festék acéllemez hordozón. (Mint egy klasszikus festmény esetében: tájkép, olaj, vászon). Ezzel arra utalok, hogy tervezett művem esztétikai szempontból nem viseli és nem használja a fém (acél) sajátos anyagi karakterét (míg Vlagyimír Tatlin, Jean Tinguely, Móder Rezső használja), hanem azt befestéssel éppenséggel elfedi. (Mint pl. Sol LeWitt minimalista művei.) A szobrászok mindig is szabadon választottak a két lehetséges stratégia közül az anyag vonatkozásában. Már a Willendorfi Vénusz is be volt festve. A fa vonatkozásban pedig: a középkori egyházi műveket befestették, teljesen eltűntették az anyagot (ami például Constatin Brancusinál teljesen elképzelhetetlen lett volna). Mint e tekintetben több elődöm, én az anyagot a kedvező technológiai tulajdonságai miatt szolgálatra igyekszem szorítani, egyik fő tulajdonsága (fémszín-fémszerűség) teljes feláldozásával. Azt merem remélni, hogy tervezett művem jel lehet a Duna parton, segíti az árkád és a kapuzat feltárulását északról, építészetileg is kapcsolódik az épület külső kialakításához, szervesül azzal. Művészi alkotásként és architektúraként egyaránt értelmezhető lesz. Nem független applikáció, hanem egylényegű az épülettel. (E kívánságokat fejezte ki az épület három tervezője a pályázati kiírás preambulumában.)
Munkásságomban igen korán megjelent az architektúra, a ház. Nem mint illusztráció, hanem mint architektúrával egylényegű plasztika. Doboz-szobraim sora épített belső terek, architektúrák portréi. Itt mégis újszerű megoldással próbálkoztam: a felületre installálandó térbeli rajz (súlytalan, lebegő, könnyed vonalak és tömegek emelkedő, zenei ritmusnak is engedelmeskedő képe) – szándékom szerint kedvenc építészeim gyors, szabadkézi skicceit, tér- és tömegvázlatait vette mintául. Az épület visszahúzott északi falfelülete mintha a jelen épület tervezőinek rajzasztala lenne, amelyről hírtelen, de nem logikátlanul kilép a megépült ház. Miközben a konstrukció az építők állványzatát is megidézi. A két „mű” kölcsönösen értelmezi egymást: a rajz oldja a meglévő (a realitás) szigorát, a ház pedig verifikálja a firka (a terv) szabadságát.
Miként szerveződik a kompozíció? Az árkádok alól északra vezető utat próbáltam hangsúlyosabbá tenni, hiszen a főbejáraton nem lehet egyenesen kilépni a forgalom miatt. Ez az út – szerkezetileg mellékút – főútvonallá kell váljon: ez az út vezet az anyaépület felé. Az előrehúzott épületrész sarkát tartó öt monumentális pillérből indultam ki, mint amelyek a forgalomtól óvják az aszimmetrikus kapun áthaladókat. Szemben, a falhoz tapadó oldalon egy valamivel kisebb, mégis nyolc méter magas pillért állítottam, ez tartja az első szint „osztópárkányát”.
Itt jelentkezik az a probléma, hogy mit kezdjenek az Universitas polgárai a viszonylag szűk sávban haladva egy olyan művel, amely jel a Duna partján (még a túlsó partról is érvényesül), de amelyet nem láthatnak, mert ha hátralépnek, elüti őket egy autó! Világossá vált, hogy a kompozíciónak egyesítenie kell az egészen közeli, a közép, és a távoli nézetekre érvényes pillantást. De úgy, hogy minden szemlélőnek azonos értékű látványt nyújtson. Azoknak, akik a járdán haladnak (közelnézet), akik az úttest túloldalán állnak, vagy a környék turbulens forgalmában vesznek részt (középtávol), és azoknak is, akik a Dunán hajózva, vagy a túlsó partról nézve( távolnézet) szemlélődnek. (Tehát, kvázi három szobrot kell „összekomponálni”.)
Ezért áll egy szinte önálló plasztika a járószinten, enyhén antropomorf, de elementárisan egyszerű kubusokból, „összeállított” formákból. Formái az aszimmetrikus kapun befelé, belülről jövet pedig kifelé terelnek. A fal síkjától legtávolabb álló forma első mozzanata egy visszahúzódó negatív tér, amely éppen be tud fogadni egy emberi alakot (200×100 33cm). Az elhaladók érzékelik az egész mű jelenlétét saját fizikai szintjükön, mert periférikus látásuk révén tudják, hogy az felfelé is folytatódik. A középső szinten – megint zenei hasonlat – a téma újra megismétlődik módosult változatban. Ezen a párkányszinten a horizontális mozgást szabadon kihasználva az átrium belsejéből a sarkon túl lebegő kubusig sorakoznak a formák. Középütt, a járószinttől nyolc, a saroktól hat méterre van a kompozíció drámai kulminációs pontja. Itt torlódnak össze három irányból a formák. Ennek energiájából szabadul ki a plasztikai kompozíció legfontosabb eleme: egy rendkívül karcsú, 24 méter hosszú pálcatag, amely szinte lebeg a térben. Az épületet egyáltalán nem érinti, attól kis szögben eláll, és három méterre föléje nyúlik. (Fizikai értelemben hátulról van rögzítve a felső vízszintes párkánygerendához. Ez a gerenda sem érinti a fal síkját, a csatlakozó épületrész tetejére támaszkodik. A felső szint rendkívül kevés anyaggal, levegősen kialakított jel, mely nagy távolságból, akár a budai Duna-partról is látható.
Eszmei rész: Tervezett munkám nem keresett allegóriát, vagy szimbólumot (ilyen talán nincs is) a Corvinus Egyetem, a Közgazdasági Egyetem, vagy akár az Universitas fogalmára. Eszméje inkább: valami fontos, ritka, értékes megjelölése feltűnő, szokatlan jellel. Ami nem lenne helyénvaló főhivatalokon, bankon, áruházon, lakóházon – de igen a tíznél is kevesebb egyetem egyikén. Az egyetem oktatás-tanulás, ezért megőrzés, rendszer, átláthatóság, magasrendű egyszerűség. Munkám tiszta vonalaival, egyszerű tömegeivel nagyon elvont nyelven ezt próbálja meg szimbolizálni. (Ezért kerültem például a komplikált düreri poliédert).
2007 április
