Folkestone-i triennálé: városi regeneráció, avagy a művészet a gazdaság szolgálatában. Második rész

A második, 2011-es biennálé a hely történetének és hagyományának középpontba emelése helyett Folkestone külvilághoz való kapcsolódásának kérdéskörét járja körül. A meghívott művészek ebben az esetben is hosszas kutatómunkát végeztek, mielőtt projektjeiket elkészítették volna. A kiállítást Andrea Schlieker és Cornélia Parker az ICA új igazgatójával, Gregory Muirral is népszerűsítette az ICA Art Today beszélgetéssorozatának keretében, ez év márciusában.


ICA, Art Today, balról jobbra, Cornelia Parker, Andrea Schlieker, Gregor Muir | Fotó: Varga Tünde, 2011

Parker itt hosszasan beszélt a készülő „Folkstone-i Hableány” című művéről. A városban maradó állandó munkák közé tartozó mű létrehozásánál (a „plop art” címkét is elkerülendő) a város női lakosaihoz intézett felhívásra jelentkezők közül választották ki a modellt: a mű párbeszédet folytat Dánia „Kis hableányával” (illetve részben Dragset és Elmgreen LUMU-ban is kiállított „Amikor egy ország szerelembe esik önmagával” 2008 c. művével is), a többé-kevésbé a kontinens tengerpartja felé révedő tekintetével, az idealizált női szépség mint a nemzet imaginatív megtestesülésével szemben azonban Parker (az ironikus reflexiót sem mellőzve) egy átlagos, hús-vér kétgyerekes anyukát öntött az „időtlenség bronzába”.


Cornelia Parker, The Folkestone Mermaid | Fotó: Varga Tünde, 2011

 

 

Ugyan Parker műve jobban illeszkedik a korábbi triennálé (‘Tales of Time and Space’ című) tematikájába (ilyen továbbá Martin Creednek a folkestone-i viktoriánus (1885-ben épült) Leas Cliff víziliftre komponált munkája is, vagy Cristina Iglesias Towards the Sound of Wilderness című műve, amely kaput nyit Folkstone egyik növényekkel benőtt Martello-tornyára [a Martello-torony mint kulturális referencia nem érdektelen, pl. a dublini James Joyce múzeumnak is egy Martello-torony ad helyet]), a művészek jelentős része komolyan vette a „a million miles from home” tematikát, amely a migráció, az otthontalanság és valahová vágyódás kérdései körül forog.

 
Cristina Iglesias Towards the Sound of Wilderness | Fotó: Varga Tünde, 2011

Nikolaj Bendix Skyum Larsen Promised Land című videóinstallációja talán az egyik legizgalmasabb munka. A film három egymás mellé helyezett óriási vásznat tölt be az egyik működésen kívül helyezett, leromlott tengerparti kávézó épületében, azokkal a szintén nem túl derűs épületekkel szemközt, ahol a menekülteket elhelyezik. A film elkészítését háromhónapnyi terepmunka előzte meg, melyet Larsen Calais-ben egy menekülttáborban töltött iráni és afgán emberekkel, akik Angliába szerettek volna emigrálni. Az angliai élet illuzórikus álomvilága, melyet az egyik illegális útra készülő megfogalmaz („England is the best, because there is work. There is money… lots of money. Life is good, the people are good. That’s why I want to go to England”) nem olyan távoli a Folkestone regenerációját és dicső múltját érintő álomvilágtól, amely ugyanúgy csak kevesek számára jelenti majd az álmok megközelítését, mint ahogy Folkestone és Anglia mindennapi realitása sincs köszönőviszonyban sem az elképzelt álomvilággal. A film szomorú rettenetét erősíti annak dokumentálása is, hogy az életét kockáztató műveletek és az ahhoz tartozó „szakértő” trükkök és fogások „tudományának” sorával felszerelkezett emigráns szereplő végül nem mer felmászni a vízből a hajóra, és a partról nézi (vágyódó hableányként) az elúszó hajót, melyen neki is a jobb világ ígérete irányába kellene utaznia, miközben a táborban kialakult baráti összetartozás öröméről beszél, amely elvész majd a gazdagabb, de magányos angliai élet realitásában.

A bevándorlók helyzetének rettenetes voltát tematizálja a német-magyar származású Paloma Varga-Weiss Rug People című munkája: Németországba emigráló magyar származású édesapjának és képzelt emigránsok arcának ötfejű szobrát dobozokba csomagoltan egy szőnyegre elhelyezve állította ki a kikötő működésen kívül helyezett vasúti sínjére. A hagyományos emlékműre emlékeztető mű valamelyest patetikusnak és anakronisztikusnak tűnik a triennálé egészét tekintve.

Figyelemreméltó viszont Hala Elkoussy Al-Khawaga and Johnny Stories című műve. Az olvasóterem, fotók, dokumentumok és filmvetítés összjátékából álló totális installáció Folkestone belvárosának egyik üres üzletében került elhelyezésre. Elkoussy Egyiptom, pontosabban Kairó kolonialista múltjának és jelenének komplex összefüggésein keresztül mutatja be a mai Kairó sokféleségét.


Hala Elkoussy Al-Khawaga and Johnny | Fotó: Varga Tünde, 2011
 

A kutatás-alapú munkák szempontjából külön színfoltot jelent Ruth Ewan We could have been Anything that We Wanted to Be munkája. Ewan a Francia Forradalom naptárreformjának (French Calendar) leképezését mutató 10-es beosztású, első pillantásra standardnak tűnő külsejű köztéri óráit helyezte el városszerte. A munkát egy érdekfeszítő, képekkel illusztrált történelmi ismertető füzet is kíséri.

A triennálé a művészeti rendezvények teljes, marketing-szempontból kötelező, figyelemreméltó mennyiségű és változatú járulékos eszköztárát vonultatja fel: katalógus, a műveket jelölő térkép, a gyerekek számára a műveket jelölő foglalkoztató-térkép [young people’s guide to the folkstone triennial], az érdeklődőket informáló önkéntesek és alkalmazottak (többségükben művészeti iskolák hallgatói), vezetett túrák (neves művészeti írókkal, kritikusokkal), a lakosság bevonását célzó, helyiek által vezetett túrák, illetve a „múzeumshop” szokásos kacatjai, de a családokat és a fiatalokat megcélzó programok is megtalálhatók: pl. a JumpCut (a triennáléra reflektáló egyperces filmek készítésére hívták fel a fiatal látogatókat), a Fringe programsorozat, valamint az elengedhetetlen promóciós film.

A vezetett túrák nyolc művet érintő két és fél órás sétája egyébként kifejezetten érdekes (ahogyan a vezetést elvállaló művészeti írók, kurátorok névsora sem érdektelen, pl. az Art Monthly kritikusai, JJ Charlesworth és Jen Thatcher, aki egyben a projekt koordinátora is, a Whitechapel Gallery főkurátora, Achim Borchardt Hume, és a Gasworks igazgatója, Alessio Antoniolli).   Mark Sealy (Director, Autograph), a hallgatóságot partnernek tekintő beszélgetés-alapú vezetés egy pillanatig sem keltette az unalmas-ledarálós tárlatvezetés érzetét.


A vezetett túra és közönsége | Fotó: Varga Tünde, 2011

A kritikus a Londonból kilátogató „műértőktől” és a környékről érkező (azért jobbmódú és érdeklődő) „nénikig” viszonylag színes csapat bármilyen kérdését komolyan vette, és minden további nélkül viccelődött el azon, ha fogalma sem volt, mit is válaszolhatna, vagy osztott meg személyes tapasztalatot például Hew Locke For those in Peril on the Sea munkájáról. (A helyi legrégebbi épület, a St. Mary templom belső terébe impozáns, színkavalkádban úszó, eklektikus hajóflottát függesztett fel a művész, a hajók a látogató feje fölött az oltár irányába „lebegnek”.) A „hivatalos” (audio) vezető (a vezettet túrák mellett a honlapon a művekről elemző audio-ismertető található) értelmezési anyaga mellett saját gyermekkori tapasztalatára hivatkozva magyarázta: a vidéki halászfaluban minden tengerre szállásban ott rejlett a vissza nem térés lehetősége.


Hew Locke For those in Peril on the Sea | Fotó: Varga Tünde, 2011

És záróeseményként szeptember 22-én a kortárs művészet kérdéséhez kapcsolódó konferencia zajlott STRETCHING NEW BOUNDARIES: PARTICIPATION IN VISUAL ARTS címen. Az aktuális problémákat feszegető, meglehetős kritikai távolságot tartó előadásokról itt lehet tájékozódni. Anna Minton What is Public Space for? című ismertetője például a fent említett befektetői kezdeményezéseknek és a lakosság közterekről való kiszorulásának kérdéseit elemzi – mintegy a triennálét jelző teljes folyamat ellentmondásosságának utolsó, záró kritikai távolságtartó reflexiójaként, a szervezők tudatosságát és önkritikáját megmutató lezáró aktusaként.
 

© 2022 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány