Folkestone-i triennálé: városi regeneráció, avagy a művészet a gazdaság szolgálatában. Első rész

A következő szöveg a város és a művészeti intervenció fonalával kapcsolódik (egészen lazán) Latham és az APG témájához. Mint arra az előző írásban utaltam, a városi revitalizáció, városi fejlesztések, az APG Brisley által koordinált Peterlee New Town projektjének esetében a háború utáni „újvárosokra” jellemző lakosságbetelepítéséből származó történelem-, és emiatt vélt kultúranélküliség ellensúlyozására épített művészeti kultúraközvetítő intézményekkel szemben alternatív, a helyi lakosság kulturális emlékezetére építő projektről volt szó. A Folkestone-i triennálé esetében viszont a kulturális események és intézmények segítségével történő városi revitalizáció régi-új módszerével találkozunk.


Hew Locke, For those in Peril on the Sea, St Mary and St Eanswythe’s Church, installáció  | fotó: Varga Tünde

A Folkestone-i triennálé része az Északkelet-Anglia regionális szerepének újragondolását és gazdasági revitalizációját célzó művészeti projekteknek. A régió legismertebb és legvonzóbb kulturális célpontja korábban Canterbury volt, az új projektek azonban a történelmi múlt felidézése helyett a kortárs képzőművészet dzsentrifikációs, valamint turizmussal kapcsolatos és gazdasági beruházásokat vonzó szerepére is építenek. Északkelet-Anglia tengerpartja a múlt században még vonzó üdülőövezet volt, s a revitalizálást célzó projektek is az egykori tengerparti üdülővárosokat érintik: Bexhill-on-Sea-t, Whitstable-t, Margate-et és Folkstone-t. Folkstone jól példázza a régió történetét: a régió Edward-kori virágzását követően (a kontinens vasútvonala, így az Orient expressz is itt ért partot) a csatorna ipari célú tengeri forgalmának egyik fontos állomásává vált, és a korábbi üdülőhely tengerparti vidámparkját a kikötő forgalmas parkolója váltotta fel, szinte semmit sem hagyva hátra az egykori ragyogásból. A városba ma a tenger felől nem a gazdag turisták, hanem az illegális bevándorlók érkeznek. A jómódú lakosság kiköltözése és a kikötő átpozícionálása magával vonta a kikötőbe vezető óváros elnéptelenedését és leromlását. A következő „csapás” gazdasági jellegű volt: a Csalagút megépítése után a kikötő kompforgalma az 1990-es évek végére lényegében leállt. A régió újrapozícionálása érdekében tehát Montgomery (50 pontba foglalt) revitalizációs listájának, illetve a Richard Florida írásaiból jól ismert „kreatív város” és művészeti projektek elgondolásnak megfelelően felülről jövő támogatás segítségével kulturális projekteket terveztek és hoztak létre, természetesen gazdasági befektetők segítségével és az ő érdekeikkel a háttérben.

Időben az első projekt Bexhill-on-Sea De La Warr pavilonja. A pavilont De La Warr grófja rendelte 1935-ben ugyanezzel a céllal: a város kulturális és turisztikai-gazdasági fellendítésének szándékával. Az akkor hipermodernnek számító üveg és vasbeton épületet Erich Mendelsohn és Serge Chermayeff tervezte és építette. 2005-ben nyitotta meg kapuit a már újratervezett pavilon, amely a régió legsikeresebb művészeti és kulturális projektjeinek ad helyet: időszaki kortárs művészeti kiállítótér, múzeum, előadóterem és a szokásos kávézók, vendéglő, bolt stb. találhatók benne, természetesen a tengerparti promenád újrafejlesztésével kísérve.

A második a 2006-ban induló, szintén kortárs művészeti projektekre koncentráló és ugyancsak tengerparti Whitstable biennálé. A biennálé a köztes években is aktív: idén nyáron a Southbank meglehetősen sikeres regenerációjára (hogy ne lépjünk ki a kultúra városi regenerációjában betöltött szerepének témaköréből) létrejött Festival of London 60. évfordulójára helyezték el 2010-es Songs of Salt szatelit-projektjüket. A Fesztiválcsarnok elé a Temze partjára az angol tengerpart jellemző bungalóiból (beach hut) hoztak létre művészeti projektet, részben párbeszédet folytatva Tracy Emin Hayward-beli retrospektív kiállításának egész termet betöltő installációjával.


Festival of London, Temzepart |  Fotó: Varga Tünde

A harmadik (időben a legutolsó) a margate-i Turner Contemporary 2011-es megnyitása. A kortárs művészeti galéria nem csak Turner kísérletező festészeti módszere vagy a Turner Prize miatt kapta nevét, hanem Turnernek a városhoz fűződő kapcsolata miatt (ehhez hasonló pl. Constable brightoni kötődése). Margate Tracy Emin műveiben nem a legjobb fényben megjelenő szülővárosa, a galéria megnyitásában azonban Emin is erőteljesen közreműködött, és a jellemző „emines” neonok sorához egy újabbal járult hozzá a megnyitásra szóló megrendelés („I never stopped loving you”). A kiállítás Turner festménye mellett hat meghatározó kortárs művész (Daniel Buren, Ellen Harvey, Conrad Shawcross, Russell Crotty, Teresita Fernandez és Douglas Gordon) munkáival indul. Az épületet a David Chipperfield sztáriroda tervezte (nem éppen a legnagyobb megelégedést kiváltva); az épület tervezésénél Turner művészeti elgondolásai, valamint a a kikötő és a kreatív negyednek helyet adó óváros közelsége is lényeges szempontot jelentett. A folyamat ironikus-ellentmondásos voltát mutatja a régió lapja, a Kent News beszámolója is, melyben a látogatószámot (12 hét alatt a teljes évre tervezett 156 ezres látogatószámot sikerült elérni), az utóbbi 18 hónap 25 újonnan nyitó üzleti vállalkozását és a margate-i pályaudvar forgalmának 30%-os növekedését emeli ki mint az intézménynek a régióra tett kedvező hatását (Kent News, 2011. július 14.).

A „kreatív városfejlesztési” projektek logikáját ismerve természetesen nincs ebben semmi meglepő, csupán egy jól bevált recept alkalmazása történik. Peck szerint a „Légy kreatív – vagy szűnj meg” [Be creative – or die] mára már szlogenszerű kijelentés. Mint írja, a kultúra hasznosítása felértékeli az egyes kerületeket vagy városrészeket, ahol a kultúra és a művészet mellett még a társadalmi tolerancia is fogyasztási cikké válik, a művészet pedig a városok közötti (globális) verseny kulturális „vagyontárgyaként” funkcionál. (Vö. Peck, Jamie (2005))

A második Folkestone-i triennálé röviddel a margate-i galérianyitást követte. A triennálé ötletének hátterében a szokásos regionális fejlesztést célzó önkormányzati befektetések mellett a „szokásos” vállalkozói érdek is megjelenik. Folkestone esetében az ingatlanfejlesztésben és turizmusban érdekelt milliárdos Roger de Haan (aki az 50 év felettiek üdültetéséből gyűjtötte vagyonát, és ez a profil erőteljesen rányomja a bélyegét Folkestone szállodaláncainak arculatára), miután 2004-ben felvásárolta a helyi kikötőt, sürgetőnek látta a kikötő és a kikötőhöz vezető leromlófélben levő óváros megújítását. Mint Margate esetében, itt is egy kreatív negyed (értsd: művészek beköltöztetése) létrehozásával kezdték. Mára egyre több üzlet talál bérlőre a kortárs divatnak megfelelő dizájn- és öko-berendezéssel, illetve termékkínálattal.


Erzen Shkololli, Boutique Kosovo című műve a folkstonebeli régi főutca egy üres üzlethelységében  | Fotó: Varga Tünde, 2011


A régi főutca, Folkstone | Fotó: Varga Tünde, 2011

 

Bár a fejlesztések szükségessége vitathatatlan, a helyi lakosságot érintő változások a szintén megszokott szegregációs következményeket vonhatják maguk után, azaz a kreatív csoportok, majd az őket követő pénzesebb, mobil és szintén kreatív középosztály beköltözésével kiszorítja a jelenlegi szegényebb réteget, illetve a negyed programokban ugyan sokszínűvé, társadalmilag viszont egysíkúvá válik (lásd Florida „non-collar creative class” elgondolását). A kikötő újjáépítésének tervei megtalálhatóak az interneten is, a tervező pedig a Farells, a margate-i tengerpart (!) és a newcastle-i Quayside regenerációjáért felelős cég.

Ez viszont a tendencia fenntarhatóságának, helyesebben fenntarthatatlanságának problémáját is felveti. A kreatív osztály és az immateriális munka térnyerése a társadalom peremére szorultakat még rosszabb helyzetbe hozza, és mint mindig, részben a társadalmi ranglétra alján állók fizetik meg a folyamat árát. Folkestone-ra is jellemző a letelepülő bevándorlók nagy száma (szállodánkban például magyar takarítószemélyzettel sikerül megismerkedni, akik a lecsúszás elől kerestek két gyerekkel egy élhetőbb életformát). Ha az árak a fejlesztések után magasra szöknek, mint azt de Haan feltehetőleg reméli, rajtuk és a városban maradt nem mobil alsóbb és szegény rétegeken csapódik le majd a folyamat negatív hatása, valamint mutatkozik meg a kreatív gazdaságba kódolt egyenlőtlenségek és az emberi erőforrás elpocséklásának logikája.

A 2009-es első triennálé Andrea Schlieker főkurátor vezetésével a kortárs tendenciákkal összhangban a kutatás-alapú, a város történetét előtérbe helyező, helyspecifikus művészeti projekteket részesítette előnyben, természetesen (csakúgy mint a Turner Contemporary esetében is) a tömegvonzás igényét figyelembe véve nemzetközi hírnévvel rendelkező művészek bevonásával (pl. Mark Dion, Tracy Emin, Tacita Dean, Jeremy Deller stb.). Minden mű a triennálé megrendelésére készült: ezek közül nyolc állandó köztéri alkotás maradt, de nem elhanyagolható az elkészült művek (újra)utaztatásának értékökonómiája sem (pl. Mark Dion Mobile seagull appreciation unit azaz Mobil sirály megkedveltető egysége már második éve a fent említett Festival of Britain része, mely most a puffinok [és nem a sirályok!] megmentésére specializálódott civil szervezet „kampánysátraként” funkcionál, vagy Hamis Fulton sétái: a hosszú távú projekt egy állomása jelent meg Folkestone-ban: Triennial és Slow walk vagy Hamis Fulton Slow Walk in support of Ai Weiwei; illetve a Whitstable biennálé tengerparti kunyhói.


Mark Dion, Mobile seagull appreciation unit | Fotó: Varga Tünde, 2011

A 2009-es biennálé helyspecifikus műveinek létrehozásához a művészek többnyire a város történeti múltját és helyi szokásait tanulmányozták. Tracy Emin Baby Things-sorozatát, mely az állandó köztéri műtárgyak csoportját gazdagítja, 2010-ben a 10 legjobb brit köztéri mű közé sorolták (és csak zárójelben jegyzem meg, hogy a listán a Peterlee-i Apolló Pavilon is szerepel, valamint hogy Emin babaruhácskáinak nem bronz [illetve a galérián kívül a bronz] változata is látható a Hayward Emin-kiállításban is). Emin a saját életének (és gyermektelenségének) traumatikus tapasztalatát (serdülőkori nemi erőszak, több abortusz) vegyítette a fiatalokat Nagy-Britanniában hatványozottan érintő tinédzser-anya problémával. A városban elszórtan elhelyezett festett bronz babaréklik, cipők, sapkák mintha a babakocsiból kiesett, elhagyott ruhácskák lennének.


Tracy Emin, Baby Things | Fotó: Varga Tünde, 2011


Tracy Emin, Baby Things | Fotó: Varga Tünde, 2011

Mark Wallinger Folke-stone nevétől inspirálva a tengerparti promenádon helyezte el számozott kavicsokból álló Folk Stones című művét (talán a német kopf-stein kifejezés is közrejátszott a tervezésnél), a somme-i csata első napján elesett 19240 ember emlékére.


Mark Wallinger, Folk Stones | Fotó: Varga Tünde, 2011

A tengerparti bungalók témája Richard Wilson 18 Holes címet viselő, az egykori golfpályáról származó három átfestett, átalakított bungalójával is visszaköszön.


Richard Wilson, 18 Holes | Fotó: Varga Tünde, 2011
Ezek a kis épületek a mai napig használatban vannak, és egész kis dekorációs DIY csokrot lehetne öszeállítani belőlük, a családi és baráti társaságok pezsgő rekreációs szokásairól nem is beszélve.


Beach hut-sor, Folkestone | Fotó: Varga Tünde, 2011

Az állandó művek közül a zöld vagy fenntartható fejlődés címkével jelzett művekhez sorolható (Dion időszakos, helyesebben elvándorolt munkája mellett) Richard Wentworth Racinated című táblasorozata.


Richard Wentworth, Racinated | Fotó: Varga Tünde, 2011

Wentworth a város területén kutatott fel nem őshonos, már az új triennálé koncepcióját előrevetítő betelepülő, “meghonosodó” növényeket és jelölt tizet táblával (az egyes szövegek a botanika és a költészet érdekes egyvelegét adják). Adam Chodzko lenyűgöző tizenegyperces Piramis című filmje (és a kapcsolódó írásos anyag) pedig egy képzeletbeli, fikciót és múltbeli tényeket vegyítő jövőbeli Folkestone-t mutat be. A város önértékelésének növeléséhez komolyabb történelmi kutatómunka társult: a második triennálé fringe-eseményeinek keretein belül például Jonathan Wright Rare Love-projektjének kísérő kiadványában felsorakoztatja a város vagy a környék híresebb eseményeit, tudósait, művészeit stb. (mint például a vérkeringést felismerő William Harvey, a televízió fejlesztésén dolgozó J. Logie Bird, Joseph Conrad, H. G. Wells kötődését, vagy Duchamp és Makarczyk 1933-as sakkversenyét: ez utóbbi a város játszóterén egy pihenőasztalon is szerepel).


fotó: Varga Tünde
 

***

Vonatkozó linkek:

Wessely Anna: A kultúra mint csali

 

 

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány