WITWER
I find it interesting that some
people have begun to deify the
precogs.
ANDERTON
The precogs are pattern recognition
filters, nothing more.
WITWER
But you call this room the
“temple.”
ANDERTON
Just a nickname.
(Spielberg: Minority Report [Különvélemény], dialógus)
A 9. Berlin Biennále nem úgy teljesít, mint négy éve. Konzervatív1 kritikusai szinte kulturális sokkban: túl sok az amcsi infúzió, ezek nem kurátorok, hanem fashion-conscious bloggerek, – a Velencei Biennáléhoz képest egyenesen fehér felsőbbrendűség –, mindenesetre hol van a nagy komolyság és Pergamon után 2000 évvel (hahh!) hova tart a művészet, ha a csúcsművészet egy selfie botos picsamutogató szobor („úgy tűnik senki nem tanulmányozta a művészettörténet könyveket”, – The Guardian). Kicsit olyan volt olvasni, mint a Magyar Időkben a Pokémon-vadászatról.
A LOLBiennálénak csúfolt idei kiadás például a sokkalta európaibb (és modernistább) Żmijewski-féle programhoz (művészet és aktivizmus, 2012) vagy akár a Gaitán-féle muzeologizáló vonalhoz (2014) képest tényleg egészen más körökben fut: a curated by DIS egy, az Egyesült Államok keleti partján őshonos internetes szubkultúra (normcore, health goth) fizikai térre kusztomizált változata. Nem kevésbé ellenkulturális, de az ellenállás arcát egy tech-savvy, hideg, paranoid és excentrikus oldalról mutatja.
A 7-ből a 9-be átlépést ez a videó ragadja meg a legjobban:
Valójában a DIS-t alkotó négyes (Lauren Boyle, Solomon Chase, Marco Roso és David Toro) sose mondta, hogy lesz itt kortárs művészet, viszont jó előre szóltak, hogy elképzelhető az is, hogy egy pop slágert tesznek közzé sajtóközlemény helyett, hogy a Prancing Elites brandeli majd az eseményt vagy hogy a berlini plázával alkudoznak majd a négyzetméterekért .
A BB9 mindenekfelett pofátlanul nyilvánvalóvá teszi, hogy a technokapitalizmus logikája működteti és minden eszközt megragad, hogy annak tükörképét torzítás nélkül adja vissza. Így lehet csak nem álságos, hanem igaz.
// A művészeti színtér működés közben mint business as usual: a fehér táblára felrajzolt gondolati térképen a biennálé koncepcióját alakító fogalmak a »hozzá nem értés«, az »összefüggéstelenség« és a »megoldhatatlanság« negatív spirálja. Vajon épp kiutat keres vagy ellenáll a hatékonyság imperatívuszának? Vagy a „társadalmilag érzékeny nagyvállalati filozófia vezet majd a jövőbeli jóléthez és a társadalmi stabilitáshoz”?2 //
Az Ocula blogján közölt írás Mohammad Salemy-től így fogalmaz: a The Present in Drag egyszer és mindenkorra véget vet a kortárs művészet autonómiai színházának és felszabadítja a művészetet a kritikai távolság fárasztó rituáléjától azzal, hogy egyszerűen megtestesíti a problémát. Ebben az értelemben beszél egy „megkésett biennáléról”. Más kérdés, hogy a „mester házát lebontani a mester eszközeivel” logika mennyivel alkalmasabb.
A következőkben megpróbáljuk komolyan venni a BB9 programját, belekalkulálva a lehetséges tévedést, hogy ez egy »art bubble parody« full stop. A nagy egészben egészen különböző minőségű dolgok vegyülnek el, így az egyoldalú elköteleződés is a huszonkettes csapdája : egy pumpkin latte kép mellett egy lábjegyzetelt esszé, egy napi szar videóra jut egy lacani mélység, gyümölcsös smoothie-t kapsz az esszékkel megtűzdelt katalógushoz, de szabadtéri edzésre is lehet jelentkezni a biennále hivatalos programjában.
Az alku sötét oldala
Az a tény, hogy rendkívül nehéz összefüggő gondolati irányt vagy közös sémát találni a web-/kiállítás egyes elemei között, azért a gazdasági motor tehető felelőssé, valahogy így:
– Annyi pénzt akarok, hogy megengedhesselek titeket magamnak. Ennyire egyszerű, oké? Azzal segítetek rajtam, ha olyan újságírok vagytok, akik szem előtt tartják, amit az olvasók akarnak, ebből lesz bevétel.
– De az olvasók kiskutyákat akarnak látni, és nekünk tájékoztatnunk is kéne a közönséget dolgokról…
– Már megbocsásson, de ez az, amit újságírói arroganciának nevezek; kijelenteni, hogy a kiskutyák nem számítanak. Nagyon remélem, hogy előbb-utóbb eljutunk odáig, hogy a jövedelmünk lesz olyan jelentős, hogy egyszerre le tudjuk hozni a kutyakölyköket és Irakot, rendben van? (Last Week Tonight,2016.08.07)
// #berlinbiennale #napivideo //
Az online adatpiacok működése és azon belül is az egyéni választások-viselkedések kommodifikációja jelenti itt a probléma magját. A BB9, ha ebben hibás, valóban elhanyagolja a közvetlen életveszélyben lévő embercsoportokat, problémáikat vagy a most aktuális humanitárius katasztrófákkal, mint a klímaválság vagy a menekültkérdés sem foglalkozik túl sokat. Ehelyett, first world problem vagy sem: a technológiai platformokra migrált neoliberális szubjektum (középosztály) a fókuszcsoportja.
Ők:
Azon túl, hogy a DIS olyan, amilyen (leginkább egy internetes oldal, ami internet által kiváltott/ lehetővé tett jelenségekkel foglalkozik), a Gabriele Horn vezette kuratóriumi testület választotta az idei biennálé élére. A DIS mint trendsetter platform, kívül áll a szigorúan vett művészvilág intézményrendszerén, így nem is lehet közvetlenül felelőssé tenni, hogy miért a Kanye Westnek és Hugo Bossnak is tervező Babak Radboy gender-neutrális TELFAR pólói jönnek szembe, amint betesszük a lábunkat az Akademie der Künste-re. (Tőle szármzik az ugyancsak kedélyborzoló „Why should fascists have all the fun?” poszter tagline, ami az utóbbi években a nemzeti vallást egyre inkább magáévá tevő politikai irányokra, de a fasizmust hagyományosan a nagytőkével összekötő és az élet minden területére kiterjedő totális politikai programra [az ugyancsak egészséges táplálkozást, dohánytilalmat, testedzés kultuszát hirdető] állami-vállalati összeolvadásokra is lehet kitérő.)
A ‘vásárló/közönséghez’ vezető utat az őket megszólító multinacionális vállalatok stratégiáin keresztül vizsgálja, kedvence a kapcsolt áru és a reklám mint a valóság dzsentrifikációja. A dzsentri életstílus egyes kellékei mint kulissza, a biobártól a testedzésig, a beszélgetős műsoroktól a badass divatig, mindenütt jelen vannak.
„Ha nem a megoldás része, akkor a probléma része vagy”.
Will Benedict – Wolf Eyes: I am a problem
A társadalmi mintázatok elemzésére a biennále nem kevésbé cinikusan a „digitális osztály” életterének legőszintébb felületét, a Google (Trends-et) használja. Utólagos igazolás lehet erre a módszerre a Brexitet követő „mi az az Európai Unió” keresőszavának kiugró teljesítménye, de amúgy is sok társadalomtudós gondolja úgy, hogy a Google böngésző simán jobban működhet mint egy hivatalos közvéleménykutatás, mert az emberek egyedül a laptopjuk előtt ülve őszinték csak igazán. Mindenesetre itt áll össze a big mass big data-vá: a felhalmozható, számosítható, skálázható, kiszámítható, manipulálható és monetizálható humán erőforrássá. (Az ellenállás úgy csap oda, hogy értelmezhetetlenné, zagyvává, „koszossá” vagy számszerűsíthetetlenné teszi ezeket az adatokat).
A tiszta-koszos, sleek és realista ellentétpárok a biennálé egészének esztétikáját áthatják Angela Merkel kameraérzékeny HD sminkjétől a 3D animátorok olyan új típusú munkájának ismertetéséig, akiknek az a feladata, hogy lerontsák a virtualitás tökéletes valóságát, hogy az minél realisztikusabb legyen.
A gyorsan múló mikrotrendek kiaknázása a biennálén nemcsak a fogyasztási mintázatokra, a felgyorsult vagy DISkontinuus időbeliségre mutat, hanem a látvány, a látszat, a felületek (welcome to the skeuomorphic era) vagy éppen szubkulturális jegyek stíluselemekkéntként való kisajátításának és beárazásának folyamata is jól megragadható vele.
Ha társadalmi aktivizmus, akkor anti-transzparencia harc: mintha az internet utáni kortárs művészet legfőbb feladata lenne ennek a tudatlanságnak3 (information opacity) a felszámolása. A téma feldolgozhatóságának alapvető csapdája, ahogy a Witte de With online magazinjának egyik szerzője is megjegyzi, hogy az algoritmikus totalitás nem vizuális, hanem az ember kognitív képességeit meghaladó sebességgel operacionális és adatszerű, ezért kérdés, hogy mennyire képes egy kiállítás formátum kommunikálni ezt a kondíciót? A korrelacionalizmus4 kompromisszuma pont az esztétikát hozza vissza ebbe a reprezentáció utáni korszakba: ez jelen esetben a camp & uncanny minőséggel leöntött digitalitás folklórja.
TEÓRIA
A biennále kulcsfogalma a post-contemporary, és külön örömre ad okot, hogy végre kézbe vehetünk egy igazán használható esszét a fogalom tisztázásáról. (Kiváltképp itthon, amikor az első találkozásunk a fogalommal erős homályba veszett és nagy értetlenségre adott okot). Armen Avenessian és Suhal Malik Bevezetés az Idő Komplexumba című írása azt a kondíciót körvonalazza, amelyben megszűnik az idő linearitása, ahogy eddig ismertük, és amely fenntartotta, hogy a jővő követi a jelent és a jelen az, ami felválja a múltat. Azt javasolják, fontoljuk meg épp fordítva: a jövő előbb megtörténik mint a jelen, az idő a jövőből érkezik. (Lásd a cikk elején idézett Különvéleményből származó párbeszédet, ami ennek a koncepciónak már a ’90-es évek végén megágyazott). Az idő spekulatív átrendeződésének okát abban találják meg, ahogy a társadalmi szerveződés alapja áttevődött az emberléptékűből a több-mint-emberibe, azoknak a szocio-technikai komplex rendszereknek, infrastruktúráknak és hálózatoknak köszönhetően, amelyek túllépnek a fenomenológiai determináción. A jelen az emberi tapasztalat meghatározó kategóriája, az ember fixációja a jelen idejű tapasztaláson, amely a fentiek fényében elvesztette jelentőségét, és egy szintre került a múlt és a jövő időhatározóival.
Avanessian és Malik a spekuláció mindent átjáró újjászületését (speculative turn) ugyanúgy kimutatják a kortárs filozófiában (spekulatív realizmus), mint a tömegmédia technológiájában (Amazon, Google, Facebook motorja), az üzletben5 (speculative finance) vagy a tartalomszolgáltatás mindennapi kínálatában: a „pre” előtag ott van a előrevetített légicsapás (preemtive strike) 6, az előrevetített szabályozás, a ez előrevetített személyiség (preemtive personality) konstruálásában.(Ez utóbbi az Amazonon elterjedt protokollból lett világsiker: úgy kapsz egy terméket vagy információt, hogy nem kérted, de nem utasítod vissza, mert az algoritmusok előre tudják, hogy erre van szükséged).
A pre- és a poszt- előtagok kettős szorításában a jelen valahol elvész. A poszt-okkal már minden után vagyunk (post-contemporary, posztmodern, post-internet, poszt-bármi), tehát ami történik, az kapcsolatban van azzal, ami már megtörtént, de már nincs érvényben; a pre- pedig egy megelőlegezett vagy kiszámolt derivátuma a jövőnek („jövőbányászat”), ami már a jelenben érezteti hatását.
A tények utáni (post-factual) korszak művészete így talán organikus módon szövődik bele a konspirációkba, a kollektív történésekre adott egyéni világmagyarázatok pedig azért is virálisak, mert egyszerre dolgoznak a mindenki által ismert érdekcsoportokkal, szituált tudásokkal és fikcióval. A félelmek feloldását jelentheti, ezért emancipatív erejű folyamat.
CAST
Jon Rafman – VR
Alexandra Pirici – Motion capture
New Eelam – Streaming Homes, Sharing Economy (szolgáltatástervezés, művész startup)
Antoni Abad – Blind Wiki App
Simon Denny & Linda Kantchev standjai– consumer electronics show
Cécile B. Evans – blockbuster installáció
Alexandra Pirici – buzzfeed
Hito Steyerl – drón sláger
DISCREET Insecurity Counseling – Konteo working group
Jacob Appelbaum – Trevor Paglen: Autonomy Cube – TOR (anonim internet)
- Az újgenerációs médiaművészek szerint viszont épp, hogy a biennélé volt elég konzervatív, feltéve hogy jobban közelített a web1-hez vagy az egyoldalú allokációs modellt használó közvetítési módszerekhez (tv, egycsatornás videó), mint a mai dinamikus média adta felhasználói élményhez. ↩
- Hillary Rodham Clinton: It Takes a Village, New York, Simon and Schuster 1996, 301.o. ↩
- Az internetes mamut cégek, amelyek termékeit nap mint nap használjuk, nem fedik fel a működési elvüket (algoritmus), így ki vagyunk szolgáltatva annak a tudásnak, amit a Google az első pár oldalon kiad mint keresési találat, azoknak az információknak, amiket a Facebook feed előresorol stb. ↩
- A korrelacionizmus az az akadály a poszthumán jövő elképzelésében, amely fenntartja, hogy az emberi tudat kikerülhetetlen a dolgok és a világ értelmezésében. A humánumon túli vagy attól független ismeretekről való spekulációt a korrelacionizmus (a magunkra vonatkozás) gátolja. ↩
- A pénzpiaci működéseknél ugyanez a folyamat azt eredményezi, hogy egy vagyontárgy jövőbeli értékéből és kalkulált kockázatából, a bizonytalanság operacionalizálásából nyer ki profitot a jelenben, amely szintén felszámolja az eddigi berendezkedés időszerkezetét. (Például a felhalmozás hagyományos ipari modelljét, amely szerint a befektetett tőke és a termelési lánc végén kinyert végtermék cserél gazdát magasabb áron a piacon. A csere ilyen értelemben egy befejezett cselekvési sor, tehát egy múltbéli akciót követő aktualizáció). ↩
- Az előrevetített légicsapás vagy hadba lépés is egy ilyesfajta stratégia, állítják Brian Massumi könyve alapján: lebombázol egy területet és aztán megtalálod az ellenséget, akire számítottál. Az ilyenfajta hadviselés merőben különbözik a 20. századi fegyverkezési verseny okozta erőegyensúlyok fenntartásától és a védekező háborútól: létrehoz egy helyzetet, ami spekulációnak indult. ↩
