Degeneratív memória és a kivonódottság tájai

1
Viskovic Jelena: Nirgendheim, 2016, jelenet

A különböző hálózatok felforrósodnak, összesűrűsödnek, telítődnek, és egyre inkább elfertőződnek a modern kibernegatív akkumuláció következtében, és a hálózatokat betöltő ágensek elkerülhetetlen virológiai túlszaporulata degradálja a hálózatok materialitását, melyek tönkremenve továbbfűtik a légkört, és azt sötét ökológiába fuzionálják. Ez az ökológia a melankólia szürkés tája, amelyben büszkeség vagy optimizmus helyett csupán alantassággal találkozunk.1 A szürke acélfelületek rekombináns metropoliszokat képeznek, olyan szürkületi zónákat, amelyekben a differenciálódás végletesen ellehetetlenül, majd megszűnik. Itt minden jellegű kiberpozitív technofil utópia pusztulását leli, az inorganikusság pedig győztesként burjánzik a jövő romjain, ahol csak a kötelező diagrammatikus horror és a HIV pozitivitás marad. 2050-re a hálózatok végzetes módon telítődtek könyörtelen parazitákkal és a sötétség szívtelenségével: „Kali befelé furakszik”.2 Az egymással ellentmondásba kerülő rétegződések egymásra csúsznak, elválaszthatatlanul összekeverednek: egyetlen kategória marad, amelyet kötelezően érvényre kell juttatni: a kásoz-Cthulhu paradigmája vált egyeduralkodóvá, szuverénné. Tombolva keresztülvési magát a tájon, amelynek roncsait szétrágja ez a sötét árnyék, a jelenlét önkiüresítő mozgásának szennyessége. Ezt a negatív istenséget, ezt a viralitást lehet ugyan szeretni, azonban „kizárólag öngyilkos módon”.3 A világvége nem 2050 körül kezdődött, hanem már évszázadokkal korábban, legalább az ipari forradalom kezdetéig datálható a sötétség virális terjedése a kontinensek fölött. Teljesen egyértelmű, hogy a kiindulási pontnak, Európának kell a legnagyobb árat fizetnie ezért az ősbűnért, a harcore technofília skizoid túltengéséért.

3
Viskovic Jelena: Nirgendheim, 2016, jelenet

A lezüllött valóságra kizárólag a digitalitás álkommunikációján keresztül reagálunk. A libidinalitás túltermelése és az inoperatív szexualitás mutáns addiktív interkonnektivitása számítógépes vírusokhoz és hálózati berobbanásokhoz vezet. Az informatika korábban a „regeneratív memória” fogalmát alkotta meg, mostanra viszont ez a digitális memória degeneratív emlékezetkieséssé transzformálódott, olyan erőszakos kiszervezéssé, amely az eltűnés esztétikájával álcázza magát.4) The Aesthetics of Disappearance (Cambridge, Massachusetts: Semiotext(e))] Életvilágok helyett információs tömbök, adathalmazok maradnak, zombi tömegek és menekült hordák: „ami nem kerül frissítésre vagy nem vándorol, az leolvashatatlanná válik”5 A leolvashatatlanság az információ mártírjává tesz bármit, ami élő, és aminek mozgása biológiai eredetű, amelynek vitalizmusa nem integrálható semmilyen kódrendszerbe. Míg 2050-ben az információk, a spekulatív banki ügyletek többezer kilométert tesznek meg egy hipervalós rendszerbe integrálva és spektrális operativitásban maradva, addig a több milliárdos migráns tömegnek élhetetlen koncentrációs táborokban lesz helye, ahonnét semmilyen kijutási lehetőség nem lesz. Amint a biológiai szövet, a megmaradt, de végtelenül degradálódott hús elkezdi utánozni a tőke és az információ eszkalálódó technoviralitását, egyből kizáródik a legális mozgások territorialitásából. Véglegesen lejárt a hús ideje! Míg a regeneratív memória „valóban áthidalja a gépi és emberi ismeretlenségek közötti távolságokat”, addig a degeneratív memória leolvasztja a húst a csontról, a szerveket pedig saját, szilikon-alapú szöveteiből alkotódó szerveződéseivel helyettesíti.6 Az adattengerben eltűnik az arc, a mesterséges arc elfogyasztja az őt hordozó testiséget. Virtuális szimulációk nemhogy hozzásimulnának a testhez, hanem rákos daganatokként szállják meg a hálózatokat, keresztül-kasul fertőzik a húst, és szétmarcangolják ezek az éhes elektronikus szellemek.7

6
Viskovic Jelena: Nirgendheim, 2016, jelenet

Az arc virtualitása, az új élet lehetősége, a roncsoltságtól való megszabadulás hiú reménye csupán még egyetemesebb, még gusztustalanabb elemésztődésbe fordul át. Nincsen jövője semmilyen arcnak, semmilyen identitásnak, semmilyen mutánsnak. A mutánsok ideje is lejárt! Minden identitás, minden élő (és halott) egyetlen „kísérteties zselévé” lényegül át.8 Többé nincsenek ebben a kocsonyában különálló, konkrét entitások, sokkal inkább a szürkeség megannyi modalitása olvad egybe.

Azok a tájak, amelyek a londoni Royal College of Arts design interactions mesterszakán idén végzett Viskovic Jelena Nirgendheim című videójáték-installációjában megjelennek, pontosan egy ilyen „elkocsonyásodást” jelenítenek meg a maguk degradálódott szürkeségével. Kvantifikálódott dezaktualizált masszák terülnek el egy végtelen tájon: miközben üvegszilánkokat kell kerülgetnünk, szétlőtt, dezintegrált felületekhez és beomlott falakhoz érkezünk. Még csak dehumanizáltságról sem lehet beszélni a szürke terület esetében: a Budapesten, Berlinen és Londonban „talált” építészeti elemekből megalkotott kocsonyás táj virtuális szürkülete „faj nélküli, dzsender nélküli, kor nélküli agora”, olyan helytelen hely, ahol ezen kategorizációk immáron semmit sem jelentenek, még a semminél is kevesebb értelmük van.9 A csere lehetetlenségének kauzalitás-nélküliségében az áramlások is alábbhagynak: koncentrációs tábor, sűrűsödési pont, melankolikus arctalanság, hamvak által megszórt és megáldott húscafatok alásüllyedése a folyékony betonban. Transzmisszió = fertőzés.

Még a pusztítás is kiszerveződik végtelenül elgépiesedve. Azonban ebben az apokaliptikus roncstársadalomban mindent áthat a pusztítás. Még a kreatívnak tűnő tevékenységek is valójában munkátlanságok: „a művészet nem az emberinek a kiterjesztése, egy olyan mód, ahogy az ember él, és önmagát alkotja meg az idő folyamán. A művészet sokkal inkább a kihalással kapcsolódik össze, és rámutat a materialitások azon képességére, hogy túlélhetnek minden képalkotó szándékot.”10 Az absztrakt művészet is a poszt-antropocén korszakban, szükségszerűen a destrukció mediációjaként funkcionál, és minden művészi jellegű képalkotás képtelenségbe torkollik. A szürke rekombináns, hibrid megapoliszok acél- és üvegszerkezete még az elgondolhatóságot is ellehetetleníti. A művészet nem valamilyen általános emberiességet fejez ki, hanem „minden általánosság destrukcióját”.11 A digitalitás kritikai irányai is részét képezik a poszthumanitás egyre általánosabbá váló formátlanságának. A digitalitás az ember kritikája, amely nem redukálható valamilyen kritikai intencionalitás működésmódjára. Végzetes absztrakciós gépezetek munkálkodnak az inorganikus élet különböző működésképtelen módozataiban, amelyektől sosem lehet megszabadulni. A kibernetikai információkavalkád materiális és virtuális folyam is egyben, amelyben a molekulák számítógépekkel, celluláris automatákkal helyettesítődnek.12 Valóban elmondható, hogy az eltűnés a mintázatok redői között lappangó lehetőség. A szimulációs játszmában az ismétlés elkerülhetetlenül az eltűnésbe torkollik. Az eltűnő, felszámolódó valóság szimulációs szellemekben, a levegőben siklószerűen úszó információs mintázatokban kel újra életre, maga mögött hagyva a test és a hús romlandó molekuláris valóságát.13 A romlásban lévő hús folyamatosan rekonstituálja saját eltűnését, miközben egy furcsa, nehezen átlátható és a vizualizációt megtagadó zónát bocsát ki, ez a zóna maga a videojáték szférája, amely a kivonódásról szóló metakivonódás. Don Ihde a képek fraktalitásával köti össze a megfordíthatóság jelenségét.14 A szimulációk világában a vizualitások tiszta mennyiségekké redukálódnak, amelyek perverz módon rekombinálódnak, és önmagukba fordulnak. A poszthumanizmusra oly jellegzetes módon a karakterek csupán utánozzák vagy újrajátsszák a képek által keltett, szétzúzott valóságot. Ebben a virtualitásban a jelenségek „átváltható adatokká redukálódnak, továbbküldésre kerülnek és képekként újraalkotódnak”.15 A jövő a jövőtlenségé, az erőszakmentesség pedig az erőszak abszolutizmusába torkollik. A társadalmiság lebontása szükségképpen felszámolja a kategorizáció erőszakát, miközben nem hagy egyebet a tiszta negativitáson kívül.16 Ez egy olyan internális exterioritás, amelyben a tevékenység egybefonódik a tétlenséggel, amelyben minden aktivitás alázuhan az intra-aktivitás szakadékába.

4
Viskovic Jelena: Nirgendheim, 2016, jelenet

Evan Calder Williams a zombikat a „mindennapok törmelékével” azonosítja. A zombi mindig egyfajta „szégyentelen fogyasztást képvisel”.17 Egy olyan fogyasztást, amelynek szégyenletessége abból ered, hogy az emésztés a halált követően is folytatódik. Tehát „fogyasztanak, és nem halnak meg”.18 A táplálkozás így nem biológiai funkció, hanem annak túlfokozása, az élőhalottság túltermelése.19 Az eredet kérdése a zombik és a nem zombik fejei fölött lebeg sötét árnyként, amely elfed, beárnyékol bármilyen bizonyosságot.20 A változás visszafordíthatatlan a technológiai megfordíthatóság ellenére. Vagyis a heterotópikus disztópiában a megfordíthatóság nem jár együtt a visszafordíthatósággal: reverzibilis, azonban nem helyreállítható. A működésképtelen, élőhalott hús egybeolvad az inorganikus jellegű városi tájképpel. Olyan organizmusok, amelyeknek el kellene halniuk vagy a feledés homályába veszniük, saját inoperativitásukkal töltik meg a társadalmi mezőt. Viskovic Jelena Nirgendheim videojátéka során a gamerek csatlakozhatnak a zombi-mutáns kukázó jövőtlenség gyűjtögető életmódjához, és szétvághatják testeiket a feldarabolódott üveg- és acélszilánkokon. A programszerű fraktalizációt kizárólag az extrém fraktalizáció zúzza össze, és végül minden szilánkos lesz.

Jegyzetek

  1. Timothy Morton (2016) Dark Ecology: For a Logic of Future Coexistence (New York: Columbia University Press) 137.
  2. Nick Land (1993) “Machinic Desire” In: Land, Nick: Fanged Noumena: Collected Writings: 1987-2007 (Falmouth, UK: Urbanomic) 334.
  3. Morton 2016: 139.
  4. Paul Virilio (2009 [1991
  5. Wendy Hui Kyong Chun (2013) Programmed Visions. Software and Memory (Cambrdige, Mass.: MIT Press) 133.
  6. Chun 2013: 135.
  7. http://www.telegraph.co.uk/news/2016/09/06/worlds-first-face-transplant-recipient-isabelle-dinoire-dies-of/
  8. Chun 2013: 135.
  9. Mark Nunes (2006) Cyberspacies of Everyday Life (Minneapolis: University of Minnesota Press) 140.
  10. Claire Colebrook (2015) Death of the PostHuman (Open Humanities Press) 142.
  11. Colebrook 2015: 146.
  12. Manuel DeLanda (2015) Philosophy and Simulation: The Emergence of Synthetic Reason (London etc.: Bloomsbury Academic) 22.
  13. DeLanda 2015: 24.
  14. Don Ihde (2002) Bodies in Technology (University of Minnesota Press) 134.
  15.  Uo.
  16. Lynne Huffer (2013) Are the Lips a Grave?: A Queer Feminist on the Ethics of Sex (Columbia University Press) 43.
  17. Evan Calder Williams (2012) “The Death Rustle, The Earth Shudders”. In: Contra Mundum I-VII 2012, 134.
  18. Uo.
  19. Williams 2012: 135.
  20. Uo.

© 2024 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány