Damien Hirst arcképe

Ha Oscar Wilde ma élne, biztosan közeli ismeretségben állna Damien Hirsttel, sőt talán az is megfordulna a fejében, hogy Dorian Gray figuráját éppen róla mintázza. Hiszen ki más lenne alkalmasabb rá, hogy mintául szolgáljon a korlátlan ambíciókkal rendelkező, a gyönyörökben és az élet élvezetében tobzódó fiatalember alakjához, akinek megfestett arcképe viseli tetteinek erkölcsi terheit, miközben a valódi arc megőrizheti örök fiatalságát. Forever Young British Artist.

 

Már a kezdetek is kínálják a párhuzamot. Az álomszerű történet, ahogy a lerobbant külvárosi gyárépület elé begördül a reklámmogul Charles Saatchi zöld Rolls Royce-a, hogy hősünket a marhafej körül rajzó legyektől (A Thousand Years) elindítsa a világhír felé. Aztán a fiatalok, a rövidítéssé híresült YBA kilencvenes évekbeli útja egyben és elsősorban Hirst diadalmenete: a formaldehidbe foglalt tigriscápától (The Physical Impossibility of Death int he Mind of Someone Living) a Turner-díjon át az eladási és látogatói rekordokig minden vonalon csak a siker kíséri. Nem árt neki az alkohol, a drog, a bulvársajtó, a kritika némelykori fanyalgása, mindenfajta lelkifurdalás nélkül játszik a művészeti élettel és életművével. Azután 2002-ben a megvilágosodás, barátja Joe Strummer (a Clash egykorvolt énekese) váratlan halála és a félelem: „Először éreztem, hogy halandó vagyok.”

Az utóbbi évek történéseiből azonban nem teljesen egyértelmű, hogy öregszik-e még az arckép? Hirst szakít Saatchival, később egy tűzvészben több műve megsemmisül. Megalkotja a világ legdrágább műtárgyát, egy gyémántokkal ékesített koponyát (For the Love of God), de nem talál valódi vevőre; a vásárló konzorciumnak tagja ő maga is. 2006-ban még a tigriscápát is ki kell cserélnie, mert már foszladozni kezd, és az új vevő elégedetlen.

Ha Hirst mostani arcát figyeljük, valóban szinte megállapíthatatlan, mi maradt és mi változott; arc és álarc talán elválaszthatatlanul egybeolvadt, nem tudjuk megmondani, hogy a portrén a korosodó Jude Law-t vagy az évtizedekkel ezelőtti Michael Caine-t látjuk-e inkább. Hirst legutóbbi akciójáról is nehéz eldönteni, hogy kezdet-e vagy végpont. Szeptember 15-én és 16-án Londonban, a Sotheby’s-nél ugyanis – eddig példátlan módon – a művészeti közvetítőrendszer jelenleg – azaz évtizedek óta – bevált útjait megkerülve aukcióra bocsátotta az utóbbi egy-másfél évben készült műveit. Nem hazudtolta meg önmagát, a kiállításként bevezetett árverésnek címet is adott: Beautiful Inside My Head Forever.

Az aukció nemcsak azért volt különleges és példátlan, mert eddig soha nem látott eladási módszert vezetett be, nem is csak azért, mert soha nem látott árakon keltek el a művek, hanem mert ilyen nagyságrendben még soha egyetlen művész nem fricskázta meg a műgyűjtőket, és ezáltal a művészeti világot. Az aranyozott patájú és szarvú Aranyborjú rekord-kikiáltási ára és rekord-leütése mellett a vásárokból ismert, pörgettyűvel szétfröcskölt festékpacák vagy a szakmányban gyártott színes pöttyös blöff-képek is ugyanúgy vásárlóra találtak, mint a sorozatgyártott formaldehides dobozok, bennük a legkülönfélébb – néha most már mesebeli – állat-egyedekkel. A bibliai aranyborjú körüli kartánc helyén itt egy sokkal komplexebb haláltánc vette kezdetét, amelyhez az alapritmust a külvilág adta meg: az aukció első napján ugyanis – ki tudja időlegesen-e vagy véglegesen – megbukott a világ pénzügyeinek eddig működőképes – vagy annak gondolt és hirdetett – modellje. A nagyhírű Lehman Brothers csődjének híre pedig úgy látszik, még gyorsabbá tette a táncot, méghozzá a világ legabszurdabb piacán, a műalkotások között.

Valószínűleg nincs még egy olyan művész korunkban, aki ennyire értené ennek a táncnak a lényegét, mint az ingatlanbefektetéseiből egyébként is dúsgazdag marketing-zseni, Damien Hirst. Ő az, aki kiismerte, hol vannak e rendszer sarokpontjai, melyek azok a közhelyek, amelyek mozgását meghatározzák. Ismereteiből kiindulva pedig jelen pillanatban ő irányítja műgyűjtők és galeristák, aukciós házak és művészek halálos táncát, épp e közhelyekkel játszva. Művészeti közhely maga a „művészet ez még?” kérdése, közhely a zseni és az őrült közötti hajszálnyi különbség, közhely az alkotó kiléte, hogy vajon egyetlen géniusz vagy egy egész gyár készíti el a műveket, közhely hogy egyáltalán kell-e még az alkotói kéz, és persze közhely a művészet eladhatósága is. Valamennyi művével, sőt e talán külön műalkotásnak tekinthető árveréssel is ezeket a kérdéseket teszi fel, miközben a kartáncba ragadottak lázasan keresik a választ. Mire megtalálják, lehet hogy már késő lesz, mert kiderül, hogy nincs is válasz, sőt errefelé sincs tovább. Nincs tovább a rekordokban, nincs tovább a sokkolásban, nincs tovább a gyári előállításban. Erkölcsi értelemben és művészetelméleti fogalmakban kifejezve már itt is beütött a csőd. Vagy rosszul látjuk, és épp most kezdődik valami új.

Közben pedig a portréra tekintve nem tudjuk eldönteni Dorian Grayről, hogy halott-e már, vagy esetleg a történet újraírása közben épp most készült el róla egy következő arckép.
 

  • lobmayer

    A Dorian Gray hasonlat telitalálat, ugyanaz a dekadens-szecessziós aranyba folytott halálkultusz. Milyen lesz száz év múlva egy múzeumi kiállítás, ahol Hirst Klimttel és Felicien Ropsszal fog együtt szerepelni?
    De hogy közhelyes lenne? Önismétlőnek önismétlő, hiszen ilyen méretű tömegtermelést nem lehet önismétlés nélkül kivitelezni. De a közhelyesség… A kortárs művészeti világ háromnegyede a száz évvel ezelőtt feltett közhelyes avantgárd kérdéseken rágódik folyamatosan. Minimális up date-tel. (Amit jellemzően először a saját fiatalkorukban tettek fel maguknak.)
    Ráadásul Hirst talán már nem is a képzőművészeti art worldhöz tartozik, inkább a haute couture és a topdesign világához. Ott meg bármilyen hülye kérdést fel lehet tenni újra, bármennyi pénzt besöpörve, egy kis trendérzékenységgel és extravaganciával.

  • http://music.blog.hu keeroy

    Kiválónál is kiválóbb cikk. Gratulálok.

  • http://www.szinyova.blogspot.com/ szinyova gergő
  • alias olgája

    Teljesen értelmetlen, okafogyott szócséplés.

    Ha már a közhelyeknél tartunk: eleve Hirst-ről beszélni/írni a legnagyobb közhely és csak nagyon különleges esetekben indokolt. Magyar piac pang, állami támogatás smafu, művészek egymás farkasai, intézményi működés tökéletes impotencia = Hirst szar, mert drága, Hirst szar, mert ügyel arra, hogy néz ki, Hirst szar egyáltalán, mert sikeres.

    Tipikus érvelés egy résztvevőtől a vesztesek kultuszának országából.

    A cikk szerzője tulajdonképpen hová akart kilyukadni? Netalán kritika esetével állunk szemben? Már a sokadik eset, hogy fentebb nevezett személy egyéni ízléséből, morális és művészi érzékenységéből kifolyólag hoz olyan ítéletet, melynek metodikája leginkább a cenzori intézményhez vezethető vissza.

    Nem érdekes és nem érdemes.

    Egyébként mindezt a legnagyobb tisztelettel.

  • alias olgája

    “tetteinek erkölcsi terheit”

    Krisztusom, mit követett el ez az ember?
    Azért nem helyezte formaldehidbe a galeristája tetemét…

  • Mélyi

    Tisztelt alias olgája!

    Nem inkább az lenne a cenzor, aki megmondja, mikor indokolt Hirst-ről beszélni? Egyébként nem írtam, sőt nem is gondoltam, hogy Hirst szar lenne, mint ahogy a “tipikus érvelés” többi eleme sem található meg a cikkben. Az alias kommentek metodikája így leginkább a névtelen feljelentés intézményéhez vezethet vissza.

    Üdvözli:
    Mélyi (egy miben résztvevő?)

  • alias olgája

    nem mondtam meg semmit, csak éppen érthetetlen a cikk. tipikus érvelés=az ön egyéb cikkeiből leszűrődő tanulságok alapján.

    résztvevő= (lakos, szavazó, adófizető, polgár, stb) egy országban, mely a sikert képtelen annak látni, ami.

    a moralizáló és patetikus hangvétel pedig nagyon megható, bár inkább politizáló körökben divatos.

    ha ön a művészet lelkiismerete kíván lenni, bátran.

    névtelen feljelentő nem vagyok, ez egy nyílt fórum és nincsenek önre ható komoly konzekvenciái az itt leírtaknak. mindössze egy vélemény fogalmazódott meg.
    az anonimitás a webes fórumokon nem véletlen.

    mindent s jót kíván

    olgája

  • Mélyi

    Az anonimitás itt tényleg nem lehet véletlen, mert ennyi csúsztatást nehéz lenne névvel vállalni.
    Egyébként majdnem minden cikkem fent van a weben is, ha már ennyit olvasott tőlem, mutassa meg kérem, mikor állítottam, hogy itt felénk művész művésznek farkasa! Mondja meg, hogy művészeti piacunk fejletlenségéből és intézményrendszerünk nem igazán hatékony működéséből – amit valóban leírtam már – miért következne, hogy Hirst szar (amit szintén nem mondtam soha)?
    De inkább fejezzük be, mert ez valóban értelmetlen szócséplés lenne. Inkább olvassa el helyette a Dorian Gray arcképét, amely moralizáló és néhol patetikus is, de nagyon tanulságos.

    Üdv: Mélyi

  • alias olgája

    olvastam. nem látok párhuzamot.nem értem a cikkét.
    tényleg butaság lenne folytatni.
    nincs több olgája.

    alás szolgája

  • martone

    Lobmayer kérdése találó: “Milyen lesz 100 év múlva egy múzeumi kiállítás, ahol Hirst Klimttel és Felicien Ropsszal fog együtt szerepelni?”
    Nos, a formaldehidbe áztatott lények a konzerválás ellenére elbomlanak addigra, és ez egy olyan sarokpont ami pillanatnyilag nincs kalkulálva a rendszerben.
    Én úgy tenném fel a kérdést – Milyen lesz 100 év múlva egy múzeumi kiállítás, ahol az ezredforduló művészetét mutatják be?
    Damien Hirst valóban egy marketing zseni, a marketinghez pedig market kell.

  • lowas péter

    olyanról, hogy művészeti piac (undok egy szó) hallottak az urak? persze az inkább egy fogalom, nehéz róla beszélni, még nehezebb a törvényeit (ha vannak neki egyáltalán és nem a káosz irányítja)megérteni.
    (Van egy materializált és periodikus verziója is, ez a vásár art basel, art forum…). Jókor, jó helyen, frappánsan oda pozicionálva a tettet, ahol van felesleg, amiből költeni lehet, van ízlés és ízlésteleség, a jónép viszonylag érdeklődő és kiteszi az intézmények működéséhez szükséges napi fejadagot, a politikai helyzet viszonylag stabil stb stb.

    Hirst barátunk jó művész,tehetséges ha úgy tetszik és kellemesen ötvözi a szakmai tudást a pr-al, van stílusa.
    semmi esetre sem marketing zseni.

    művei vitathatóak, ebből kifolyólag nagyszerű terep elméleti szakemberek és kortárs művészek számára is diskurzusok megteremtésére. minden stimmel.

    kit érdekel, ha közben pár cápa szétfoszlik? a gyűjtő az ötletet veszi meg,
    egy darab hirst-öt. a cápa és egyéb állatok teteme bármikor reprodukálható.

    száz év úlva talán meg őt magát látjuk majd
    a letakart gray portré mellett (van-e kép a lepel alatt??) formalinban…

  • martone

    Tévedés! A cápát nem Damien Hirst találta ki.
    Most hirtelen nem jut eszembe a neve, valami GOD vagy ilyesmi.

  • lowas péter

    a dátum 1989, a név Eddie Saunders, a helyszín Shoreditch, London.

    lehet, hogy van eredetibb cápa (spielbergé pl), én erről tudok.
    egyébként a témát érintően tudom ajánlani a
    stuckism (magyarul? sztakizmus?) kifejezés leguggölözését, illetve levikizését az érdeklődőknek.

  • lowas péter

    hú Martone, ezt nagyon bekaptam, azt hittem valami street art művészről beszélsz…:)

    a cápát isten találta ki
    istent az ember.

    Nietzsche már formalinba rakta mindhármat.

© 2020 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány