Damien Hirst arcképe

Ha Oscar Wilde ma élne, biztosan közeli ismeretségben állna Damien Hirsttel, sőt talán az is megfordulna a fejében, hogy Dorian Gray figuráját éppen róla mintázza. Hiszen ki más lenne alkalmasabb rá, hogy mintául szolgáljon a korlátlan ambíciókkal rendelkező, a gyönyörökben és az élet élvezetében tobzódó fiatalember alakjához, akinek megfestett arcképe viseli tetteinek erkölcsi terheit, miközben a valódi arc megőrizheti örök fiatalságát. Forever Young British Artist.

 

Már a kezdetek is kínálják a párhuzamot. Az álomszerű történet, ahogy a lerobbant külvárosi gyárépület elé begördül a reklámmogul Charles Saatchi zöld Rolls Royce-a, hogy hősünket a marhafej körül rajzó legyektől (A Thousand Years) elindítsa a világhír felé. Aztán a fiatalok, a rövidítéssé híresült YBA kilencvenes évekbeli útja egyben és elsősorban Hirst diadalmenete: a formaldehidbe foglalt tigriscápától (The Physical Impossibility of Death int he Mind of Someone Living) a Turner-díjon át az eladási és látogatói rekordokig minden vonalon csak a siker kíséri. Nem árt neki az alkohol, a drog, a bulvársajtó, a kritika némelykori fanyalgása, mindenfajta lelkifurdalás nélkül játszik a művészeti élettel és életművével. Azután 2002-ben a megvilágosodás, barátja Joe Strummer (a Clash egykorvolt énekese) váratlan halála és a félelem: „Először éreztem, hogy halandó vagyok.”

Az utóbbi évek történéseiből azonban nem teljesen egyértelmű, hogy öregszik-e még az arckép? Hirst szakít Saatchival, később egy tűzvészben több műve megsemmisül. Megalkotja a világ legdrágább műtárgyát, egy gyémántokkal ékesített koponyát (For the Love of God), de nem talál valódi vevőre; a vásárló konzorciumnak tagja ő maga is. 2006-ban még a tigriscápát is ki kell cserélnie, mert már foszladozni kezd, és az új vevő elégedetlen.

Ha Hirst mostani arcát figyeljük, valóban szinte megállapíthatatlan, mi maradt és mi változott; arc és álarc talán elválaszthatatlanul egybeolvadt, nem tudjuk megmondani, hogy a portrén a korosodó Jude Law-t vagy az évtizedekkel ezelőtti Michael Caine-t látjuk-e inkább. Hirst legutóbbi akciójáról is nehéz eldönteni, hogy kezdet-e vagy végpont. Szeptember 15-én és 16-án Londonban, a Sotheby’s-nél ugyanis – eddig példátlan módon – a művészeti közvetítőrendszer jelenleg – azaz évtizedek óta – bevált útjait megkerülve aukcióra bocsátotta az utóbbi egy-másfél évben készült műveit. Nem hazudtolta meg önmagát, a kiállításként bevezetett árverésnek címet is adott: Beautiful Inside My Head Forever.

Az aukció nemcsak azért volt különleges és példátlan, mert eddig soha nem látott eladási módszert vezetett be, nem is csak azért, mert soha nem látott árakon keltek el a művek, hanem mert ilyen nagyságrendben még soha egyetlen művész nem fricskázta meg a műgyűjtőket, és ezáltal a művészeti világot. Az aranyozott patájú és szarvú Aranyborjú rekord-kikiáltási ára és rekord-leütése mellett a vásárokból ismert, pörgettyűvel szétfröcskölt festékpacák vagy a szakmányban gyártott színes pöttyös blöff-képek is ugyanúgy vásárlóra találtak, mint a sorozatgyártott formaldehides dobozok, bennük a legkülönfélébb – néha most már mesebeli – állat-egyedekkel. A bibliai aranyborjú körüli kartánc helyén itt egy sokkal komplexebb haláltánc vette kezdetét, amelyhez az alapritmust a külvilág adta meg: az aukció első napján ugyanis – ki tudja időlegesen-e vagy véglegesen – megbukott a világ pénzügyeinek eddig működőképes – vagy annak gondolt és hirdetett – modellje. A nagyhírű Lehman Brothers csődjének híre pedig úgy látszik, még gyorsabbá tette a táncot, méghozzá a világ legabszurdabb piacán, a műalkotások között.

Valószínűleg nincs még egy olyan művész korunkban, aki ennyire értené ennek a táncnak a lényegét, mint az ingatlanbefektetéseiből egyébként is dúsgazdag marketing-zseni, Damien Hirst. Ő az, aki kiismerte, hol vannak e rendszer sarokpontjai, melyek azok a közhelyek, amelyek mozgását meghatározzák. Ismereteiből kiindulva pedig jelen pillanatban ő irányítja műgyűjtők és galeristák, aukciós házak és művészek halálos táncát, épp e közhelyekkel játszva. Művészeti közhely maga a „művészet ez még?” kérdése, közhely a zseni és az őrült közötti hajszálnyi különbség, közhely az alkotó kiléte, hogy vajon egyetlen géniusz vagy egy egész gyár készíti el a műveket, közhely hogy egyáltalán kell-e még az alkotói kéz, és persze közhely a művészet eladhatósága is. Valamennyi művével, sőt e talán külön műalkotásnak tekinthető árveréssel is ezeket a kérdéseket teszi fel, miközben a kartáncba ragadottak lázasan keresik a választ. Mire megtalálják, lehet hogy már késő lesz, mert kiderül, hogy nincs is válasz, sőt errefelé sincs tovább. Nincs tovább a rekordokban, nincs tovább a sokkolásban, nincs tovább a gyári előállításban. Erkölcsi értelemben és művészetelméleti fogalmakban kifejezve már itt is beütött a csőd. Vagy rosszul látjuk, és épp most kezdődik valami új.

Közben pedig a portréra tekintve nem tudjuk eldönteni Dorian Grayről, hogy halott-e már, vagy esetleg a történet újraírása közben épp most készült el róla egy következő arckép.
 

© 2022 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány