2011. november 25-én a bukaresti Berlin klubban egy kb. 20 cm magas égő Eiffel torony köré szervezett performansz keretében zárult a Caminul Cultural által kezdeményezett Zilele Stramb elnevezésű kortárs művészeti programsorozat. A Little Paris is Burning névre keresztelt közösségi esemény egy bál formájában hivatott pontot tenni a helyi és meghívott előadó- és vizuális művészek, koreográfusok és kurátorok, az általuk tartott előadások, workshopok és rendezett kiállítások, továbbá a résztvevő közönség által írt mondat végére, melyben közös erővel kísérletet tettek az idők során elfeledett vagy éppen elferdített társadalmi valóság másik irányba való görbítésére, és ez általi kiegyenesítésére, ahogyan azt a „strambe” szó is jelzi. Többek között erre mindjárt vissza is térek egy rövidebb fogalomtisztázás keretében.
E fogalomjegyzéknek nem célja, hogy átfogó képet nyújtson a kortárs művészet bukaresti kontextusáról, de még az sem, hogy részletesen bemutassa az október 18. és november 25. között megrendezett eseményeket. E néhány szempont felvázolásával azonban érthetővé válik a művészet prezentálásának és az ez általi információátadásnak egy szerencsés formája, melyre kiváló példa a Zilele Stramb záróeseménye.
Caminul Cltural: Magyarul ‘a kultúra otthona’. Az elnevezés a kommunizmus 50 évének falusi kulturális központjaira utal, melyek akkoriban az aktuálpolitikától független gondolkodás és a tudásgyarapítás helyszíneiként működtek. A Caminul Cultural célja napjainkban Bukarestben a szociopolitikai valóság és a marginális témák, legfőképpen faji és nemi kérdések performatív módon történő vizsgálata. Aktív és diszkurzív tér egy olyan kultúrában, melyben az intézményi konzervativizmusnak köszönhetően a valóság bizonyos szegmensei körüli párbeszéd aktivizálásra szorul. Képviselői: Brynjar Bandlien és Manuel Pelmus.
Zilele Strambe: Magyarul zilele: ‘napok’, strambe/ strimb: ‘görbe’. A programsorozat Brynjar Bandlien kezdeményezésére elsőször 2008-ban került megrendezésre a bukaresti Nemzeti Táncszínházban (CNDB), melynek épülete 2010-ig a Nemzeti Színház mellett állt, s melyet egy 50 millió eurós költségvetésű renoválási akció keretében lebontottak. Idén másodszorra került megrendezésre a város különböző pontjain.
Strambe: Lehet ferde, görbe, tisztességtelen, nem egyenes, szabálytalan, mindeközben mégsem egyezik a queer-rel. Hogy miért nem? Pelmus szerint azért, mert a queer-ből a román társadalom a gay-re, és nem mellékesen a gay-ből mi a buzira asszociálunk. Ha kezünkbe vesszük Bandlien novemberben kiadott képregényét, akkor azonban kiderül, hogy a Strimb Living fogalmát valóban nem meríti ki a buzibuli esete. A könyvből idézve elmondható, hogy strimb az, amikor a virágárus a virágjaival megveri a vásárlót, a pisai ferde torony, ha Madonnát éneklünk az utcán hangosan, a judós lány és a balett-táncos fiú párosa, a drag queen meg a drag king, és végül napjaink, melyek sosem változnak. Továbbá Cosmin Costinas elmondta a fogalommal kapcsolatban azt is, hogy „Hátat fordítani, különbözni, ámokfutóként egyszerre több irányba szaladni, kizökkenteni magad a megszokott kerékvágásból egyszerre gyönyörű és helyénvaló, mindemellett a politikában való részvétel és a múlttal való szembenézés egyetlen járható útja, mely által ez a megszokott kerékvágás is a maga végtelenségig tartó fasiszta csapásaiból visszafordíthatatlanul kizökken.” A strambe egyszerre nyitott mint fogalom, és mint magatartásforma.
A Little Paris is Burning performansz előzetese az Atelier 35 galéria kirakatában, zárt ajtók mögött | Fotó: Silvia Saitoc
A Little Paris is Burning performansz előzetese az Atelier 35 galéria kirakatában, zárt ajtók mögött | Fotó: Silvia Saitoc
Pont a mondat végén: Bandlien és Pelmus ahelyett, hogy megkettőzné a már létező aktivizmus aktivitását, csupán kijelentéseket tesz. Tevékenységük célja a szokatlan szokásossá tétele, elfogadtatása a tömeggel. A korábban kaszinóként működő Berlin klubban rendezett bál alkalmával a valóság egy szelete jelent meg, és csupán létezéséről adott számot, nem kiáltott az égbe. A strimb kulcskategóriája az élvezet, nem pedig a támadás.
Little Paris is Burning: Az elnevezés egyaránt utal az utópisztikus elgondolásra, miszerint Bukarest régen olyan volt kicsiben, mint a nagy Párizs, mindeközben pedig a Jennie Livingston által rendezett 1990-es Paris is Burning című dokumentumfilmre, mely a 80-as évek New Yorkjának egy szubkultúráját mutatja be, amint annak tagjai bálok keretében egymással versenybe szállva topmodellként sétálnak végig a kifutón. A film amellett, hogy felhívja a figyelmet a rasszizmus, a homofóbia, az AIDS, a prostitúció és a szegénység problémakörére, a valóság és az illúzió fogalmaival operál.
A Little Paris is Burning a filmből ismert szubkultúra estjeinek intézményi keretek között végbemenő reprodukciójaként egy újabb értelmezési keretként szolgál e problémakörök számára. Történetesen jelzi azt, hogy ez alkalommal a valóság merít az illúzióból. Egy bál formájában hívja fel a figyelmet arra, hogy a résztvevők kezében van a döntés, miként járulnak hozzá a harmónia konzervatív értelmezési keretének tágításához. Mindeközben semmi komolyság. A táncoló tömeg egyszerre kettényílik, egy kifutó rajzolódik ki a padlón, amin először csak egy, majd egyre több ember sétál, kúszik, pucsít, gurul, csókolózik, táncol végig, hogy megkapja a zsűritől a főnyereményt, az Eiffel torony felgyújtásának jogát. A klub nyitásától számított néhány óra elteltével bezárultak az ajtók, fotózni nem lehetett, és így vette kezdetét a társas performansz. Hogy mi történt ott valójában, titok marad.
Titok: „A TITKOKBAN HISZÜNK, A TABUKBAN NEM. A titok valaminek a létezését, az együttlétet, és a hallgatásról való közös megegyezést sejtteti. A tabu nem-létet, egyedüllétet implikál, és követeli a hallgatást. Mi mindennek a létezésében, magunkban, és a szavak hiábavalóságában hiszünk.” (részlet egy berlini meleg bár manifesztumából)
