THE NO PUSSY BLUES Berlinben – Re.Act.Feminism. Performanszművészet az 1960-as és 70-es években

Két alapvető problémával kell egy olyan kiállítás kurátorának megkűzdenie, aki nemcsak hogy performanszművészetet, de feminista performansz-történetet szeretne kiállítani: egyrészt a performansz mint műfaj kiállíthatatlanságával, másrészt az ú.n. “feminizmus” fogalmának ideológiai aknamezőjével kell szembenéznie. Ami Bettina Knaupp és Beatrice E. Stammer rettenthetetlenségének eredményeképpen a berlini Akademie der Künstében látható és hallható, az egy mostanában kialakuló új kiállítástechnikai műfaj megjelenésének további példája (a Hamburger Bahnhof nagy Beuys-kiállítása mellett): a kiállításarchívumé.  Ezek olyan kiállítási szituációk, melyek alapvetően egy kísérleti labor atmoszféráját idézik – a kutatás számára ideális helyszínek, rendkívül gazdag anyaggal, melyek ugyanakkor körülbelül annyi érzéki benyomást keltenek, mint egy sor szövetminta egy mikrobiológiai szertárban.


Re.Act.Feminism. Performanszművészet az 1960-as és 70es években, és ma

Az első teremben Yoko Ono “Cut Piece” című munkájának 1965-ös és 2003-as verziója néz egymással farkasszemet, mellette ugyanott egy nagy kivetítőn Laura Cottingham “Not For Sale. Feminism and Art in the USA” (1998) című eredeti felvételek alapján összeállított videoesszéje látható. Ez az USA-ra fókuszáló felütés erőteljesen árnyalódik egy több mint nyolcvan filmet, videoperformanszt, dokumentációt és interjút tartalmazó videoarchívum segítségével, mely kevésbé ismert nyugat- és kelet-európai művészek munkáival árnyalja az amerikai dominanciát (mint. pl. Elzbieta Jabłonska, Verica Kovacevska vagy Elena Kovylina). A belépőjegy két alkalomra szól, ami arra ösztönzi a látogatót, intenzív kutatómunka eredményeképpen maga állítsa össze saját performansz-élményét és történetét.


Re.Act.Feminism. Performanszművészet az 1960-as és 70es években, és ma

Magát a kiállítóteret  a performansz-maradványokból összeállított installációk (Export, Colette, Rosenbach, Maja Bajević) és fotódokumentációk mellett komplett archívumok egészítenek ki, mint pl. Babette Mangold “Touching” – installációja, mely privátarchívumának anyagát tartalmazza, vagy Leslie Labowitz & Suzanne Lacy “The Performing Archive” című, 2006-ban megkezdett projektje, melynek célja, hogy Lacy és Lebowitz 1971 és 1984 közötti összes performansz-dokumentációját archiválja. Ide kapcsolódik Stefanie Seibold “ A READER-Wallpaper” (2006/08) többrészből álló installációja is, mely két nagyon különböző helyszínt kapcsol össze: egy térinstallációt, mely diszkógömbbel, tapétával és különböző, a falra ragasztott fogalmakkal inkább egy klubra emlékeztet, és az amszterdami  De Appel Institute dokumentációs anyagát.


Re.Act.Feminism. Performanszművészet az 1960-as és 70es években, és ma

Az archívum-hangulatot maguk is megtörni szándékozó szervezők a megnyitóra meghívták Colette-et es Carolee Schneemann-t, akik önmaguk szellemeként performáltak a hatalmas tömegben jelenlevő közönségnek. A 2009. január 22-25. közötti konferencia és a hozzá kapcsolódó élő performanszok szintén végig teltház előtt zajlottak. A nyitóesten Babette Mangold filmjét mutatták be Marina Abramovic “Seven Easy Pieces” című, a Guggenheim Múzeumban bemutatott performansz-sorozatáról, melyben Abramovic Nauman, Acconci, Export, Gina Pane és Beuys egy-egy híres performanszát mutatta be újra – sajnos két saját performanszát tette ennek a sorozatnak végpontjára, ami egy elég szerencsétlen evolúciós sémát keltett fel a nézőben.

Két generáció huszonnégy művészének munkái alkották tehát azt a munkaterepet, ahol a hatvanas-hetvenes évek klasszikus pozíciói (Yoko Ono, Carolee  Schneemann, Orlan, Valie Export) által kitaposott határvonalat most újra lehet húzni: az öszeállítás egyik döntő érdeme ugyanis, hogy az alapos kutatómunka eredményeképpen a nyugat-európai és észak-amerikai művészeken túl a kelet-közép európai performanszművészet számos alakját is bevonták  a vizsgálat bűvkörébe.  (így pl. Tanja Ostojić , Ewa Partum, Sanja Iveković).


Re.Act.Feminism. Performanszművészet az 1960-as és 70es években, és ma

A magyarországi részvétel, Drozdik Orshi két munkája, a még Magyarországon készült “Individuális mitológia” sorozat részletei (1975-77) és az 1978/79-es Pornography (I Embrace Myself), mely a New York-i emigrációja után készült első munka, pont azt a transzformációt tükrözi, mely egyben a kiállításnak is  alapvető kiindulópontja: a nyugati és közép-kelet európai performansz-szcéna mind tematikus mind technikai kérdésfelvetéseinek kapcsolódási pontjait, összefüggéseit és ezáltal a műfaj pontosabb körvonalazását, elszakadva a kissé egyszerű férfi-női ellentétpár vagy a nemek átjárhatóságának állandó, nyomasztóan egysíkú és a nők által képviselt művészetet automatikusan egy szűklátókörű ideológia keretében kategorizáló kliséjétől.

 Krasznahorkai Kata

 

re.act.feminism. performancekunst der 1960er und70er jahre heute
kiállítás – videóarchívum – élő performnaszok – konferencia
Akademie der Künste Berlin, 2008. december 12.  – 2009. feburár 8.
további helyszínek: Ljubljana (International Festival of Contemporary Arts, City of Women 2009. márc. 5 – június 26.
Erfurt (Kunsthaus Erfurt, 2009. április 4 – május 10. ) 
Barcelona (Fundació  Antoni Tapies, 2010)

 

© 2017 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány