Charlotte Salomon (1917–1943) kiállítása a kasseli dOCUMENTA-n e sorok írója számára igazi meglepetés volt. Ugyan az – „állítólag” átfogó koncepciót szándékosan mellőző – idei dOCUMENTA rejtett intenciói közé tartozott nem kortárs művészek bemutatása is, ám Salomon képei egyszerre voltak történetiek, amennyiben egy nácik elől Franciaországba menekülő német zsidó nő világról alkotott percepcióját rögzítik, s egyszerre voltak roppant személyesek, érzékenyek és jelenbéliek. Szinte zavarba ejtő volt ez a kettős temporalitás: egyfelől ott állnak Salomon tragikus sorsának tényei, beleírva, -rajzolva életművébe, másfelől nagyon aktuálisak voltak, amennyiben – s ezt Magyarországon a Képíró- és Csatáry-ügyek árnyékában is bizton kijelenthetjük –: ez a háború még nem ért véget. Ellentétben a sajnálatos magyar gyakorlattal, a németek számára nem a nácizmus és a háborús bűnök elkendőzése a cél, hanem épp ellenkezőleg, azok folytonos felkutatása, értelmező feldolgozása s a nagyközönség elé tárása: a felelősség eszméjének folytonos fenntartása. A nácizmus bűneinek napirenden tartása, az emlékezet megőrzése így fokozatosan az 1945 utáni német öntudat szerves részévé vált, a híres Stunde Null „előttre”, vagyis a Harmadik Birodalom világába morálisan ép személy számára nincs visszaút. Ez nem, vagy nem csak történelmi kérdés, ez a német demokrácia morális fundamentuma.
dOCUMENTA (13), Fridericianum, Kassel ι Fotó: K. Horváth Zsolt
Charlotte Salomon 1917-ben született egy berlini zsidó családban, Albert Salomon és Fränze Grunwald gyermekeként. Kilenc éves a kislány, mikor édesanyja öngyilkosságot követ el, melyről sokáig úgy tudta, anyja influenzában halt meg. Charlotte születése előtt anyai nagynénje is az önkezű halát választotta, ám a család szuicid vonatkozására csak 1939-ben, már Franciaországban, a Villefranche-ba menekült nagyszüleinél szerez tudomást, amikor a háború kitörésének árnyékában nagyanyja szintén az öngyilkosságot választja. 1930-ban édesapja újra nősül, Paula Lindberg énekesnőt veszi el, majd a náci hatalom átvétel után a család sorsa újfent megnehezül: Albert Salomon elveszti tanári állását, s praktizálási jogát, míg felesége többé nem léphet fel nyilvánosság előtt. Az izraelita diákokat sújtó kvóta ellenére 1935-ben Charlotte Salomon felvételt nyer a Vereinigte Staatsschulen für Freie und Angewandte Kunst-ba, ahol festészetet tanul, s egy alkalommal még díjat is nyer; 1938-ban azonban hallgatói jogviszonyát megszüntetik, elnyert díját pedig visszavonják „faji alapon”. A Kristályéjszakát követően Albert Salomont letartóztatják, s átmenetileg Sachsenhausenbe deportálják; szabadulása után a család a kivándorlás mellett dönt, így kerül Charlotte a már Dél-Franciaországban lévő anyai nagyszülőkhöz. Nagymamája halála után, Charlotte és nagyapja átmenetileg a gurs-i internálótáborba kerülnek, ahonnan 1940 őszén szabadulnak, s Nizzában telepednek le.
Önarckép, 1940 ι © Zsidó Múzeum, Amszterdam
Ekkor kezdi el, s 1942 nyaráig dolgozik azon az 1325 darabot számláló sorozaton, melyből 769 gouache képezi a Leben? oder Theater? Ein Singespiel című művet; az ebből készült válogatást mutatta be a dOCUMENTA (13). 1943-ban Charlotte nagyapja is meghal, s a lány még ugyanebben az évben feleségül megy az osztrák zsidó menekült Alexander Naglerhez. Ugyanezen év szeptemberében a Gestapo elfogja mindkettejüket, s előbb a Párizs melletti Drancy-ba, majd onnan hamarosan Auschwitzba deportálják őket; az ekkor négy hónapos terhes Charlotte Salomont minden valószínűség szerint rögtön az érkezés után gázkamrában elpusztítják, Naglert 1944. januárjában gyilkolják meg a nácik. A menekülés és állandó bujkálás gondolata arra sarkallta Charlotte-ot, hogy a Leben? oder Theater? darabjait rábízza egyik bizalmasára, a még Villefranche-ban megismert Moridis doktorra, akinél ez a páratlan együttes fennmaradt. 1947-ben Charlotte szülei Villefranche-ba utaznak, s ott Ottilie Moore, akinek az egész sorozatot ajánlotta, megmutatta nekik lányuk munkáját. Az első kiállításra egészen 1961-ig kell várni, utána azonban lassan megkezdődik az életmű feldolgozása. Tíz évvel később a Salomon család az amszterdami Zsidó Múzeumnak adományozták Charlotte Salomon munkáit, s máig e gyűjtemény részét képezik.
Leben? oder Theater? Részlet a kasseli kiállításból ι Fotó: K. Horváth Zsolt
Ez a rövid, minden ízében tragikus életrajzi leírás is emfatikussá teszi azt, hogy Charlotte Salomon esetében élet és alkotás elválaszthatatlan egymástól. Származása miatt egész élete menekülés és visszautasítás volt, míg a családi öngyilkosságok miatt titkok, elhallgatások szegélyezték amúgy is tragikusan rövid életét. Az ennek ellenére gazdagnak tekinthető œuvre azt sejteti, hogy rövid alkotói periódusában, vagyis amikor hagyták dolgozni, minden erejével a festésnek szentelte idejét. Amikor Leben? oder Theater? darabjai elkészültek állítólag azzal a mondattal adta át Moridis doktornak, hogy „c’est toute ma vie”, vagyis: ez az egész életem. Vajon mit jelent ez a végtelenül egyszerű, mégis oly sejtelmes mondat? Milyen viszony áll fenn az élet és œuvre között? Claudia Barnett szerint maga a központozás is rejtélyes, amennyiben az „élet” után is kérdőjel található, nem csak a „vagy színház” után. Már az is különös, hogy a hagyományosan írott „életrajz” kifejezésben is benne van a rajz, holott az írás inkább „szóvá tesz” embereket és történéseket. Vajon miért, milyen mélyebb okoknál fogva „rajzoljuk az életet”, amikor valójában írjuk?
Frans Weisz Leven? of Theater? című dokumentumfilmjének (2011) előzetese
Sokféleképpen felfejthetőek tehát Charlotte Salomon rövid kis közlései, utalásai, s pont lakonikusságuk és egyszerűségük teszik oly sejtelmessé. Mintha azt sugallná, hogy ha valakinek az élettörténete, a mindennapjai kirekesztésből, bujkálásból, elhallgatásból, félelemből épülnek fel, elképzelhető-e, hogy azt, amit az Élet címszó alatt vágyna, óhajtana, önmaga számár méltónak tartana, azt inkább a művészetbe transzponálja. Áthelyezni, átmenekíteni az öntudatot egy biztonságosabb helyre.
Leben? oder Theater? Részlet a kasseli kiállításból ι Fotó: K. Horváth Zsolt
Szó szerint olyan, mintha a megfestett, megrajzolt élet válna önéletrajzzá, mélyen átszőve a személyes világ intim érzéseivel, a családi öngyilkosságok traumájával vagy éppen a külső világ – nem éppen vidám – történéseivel. Szintén különlegessé teszi a sorozatot, hogy szerkezete, ahogyan az alcímben utal is rá, a zenés játék felépítését imitálja, melyet még plasztikusabbá tesz a történetbe illesztett énektanár figurája. Mások azt emelik ki, hogy a sorozat az egymásutániság, a fiktív, sokszor vicces névvel illetett figurák, a párbeszédek és a feliratok miatt filmszerűség jellemzi Salomon munkáját. Ne feledjük, hogy oly korban nőtt fel, mikor a fekete-fehér némafilmeket hangos és színes filmek váltották fel, tehát a film, mint audiovizuális médium komoly befolyással bírhatott művészi képzeletére. Váltogatja a képkivágásokat, nagylátószögben, messziről ábrázolja az 1933. január 30-án masírozó nácikat, ugyanakkor hirtelen közelképen jelenít meg intim jeleneteket, nemegyszer egy képen több mozzanatot, történetfázist ábrázol. Ugyanígy rendkívül hangsúlyos a zene és a zeneiség a képeken: fentebb már említettük a történetbe épített zeneórákat, de ezen túl felfedezhetünk Bach, Schubert, Bizet műveire tett képi utalásokat, melyek akarva, akaratlanul felidézik a látogatóban az adott mű zenei témáját, hangulatát, esetleg a hozzá kapcsolt közkeletű értelmezést, melyet saját története jelentésrétegéhez illeszt.
Leben? oder Theater? Részlet a kasseli kiállításból ι Fotó: K. Horváth Zsolt
Lehetetlen egy ilyen rövid posztban Charlotte Salomon művének jelentésrétegeit maradéktalanul feltárni, e bejegyzés épp arra lehet elég, hogy felkeltse az érdeklődést egy kevésbé ismert, ám roppant jelentős életművel kapcsolatban. A fentieken túl, recepciója során már többen felvetették, hogy az értelmezésekből sokáig rendre kimaradt az a tény, hogy ő nem csak zsidó volt a holocaust idején, de nő is, ráadásul fiatal nő. Vagyis életművét női tapasztalat szempontjából is fontos lenne feldolgozni, átgondolni, s végre méltó módon elhelyezni úgy a képzőművészetben, mint a kultúra- és emlékezettörténetben ezt a huszonhat éves korában meggyilkolt zsidó női művészt.
Leben? oder Theater? Részlet a kasseli kiállításbó ι Fotó: K. Horváth Zsolt
•••
június 9 – szeptember 16, 2012, Kassel
“de nő is, ráadásul fiatal nő” — Vigyázz, Zsolt a végén még leszexistáznak! Ez most csak a magyar közélet és identitáspolitika dologra vonatkozik (vö.: Romsics vita ÉS és galamus.hu). Amúgy erről meg eszembe jutott a nagyszerű Gisela Bock, akitől először tanultam a (magyar) holokausztról hosszú diákéveim során… Biztos ismered a munkáit, remek órákat tartott. Neki van egy ragyogó írása magyarul Egyenlőség és különbség a nemzetiszocializmusban címmel. A szeminárium pedig kifejezetten a holokausztot vizsgálta gender szempontból…
@Süvecz Emese: Óvatosan a címkézéssel, mert ez a magyar közélet egyik legszörnyűbb jelensége! Erre túl könnyű lenne azt válaszolni, hogy ha pedig “nem veszem észre”, hogy nő, akkor meg hímsoviniszta (sic!) vagyok.
Szóval, a Charlotte Salomon-oeuvre körüli kritika írja, hogy nem fordítottak eddig elég figyelmet a társadalmi nemi szerepekre, pedig mennyire fontos lenne. Ráadásul a Leben? oder Theater? nagyon is alkalmas ilyen típusú megközelítésre.