Az elmúlt hetek politikai fejleményei és az ezek nyomán szinte naponta felszínre kerülő személyes történetek, tragédiák éles fényt vetettek a gyerekekkel, fiatalokkal foglalkozó hazai szociális intézményrendszer súlyos problémáira. Tágabban pedig a társadalomban húzódó mély szakadékokra, egyenlőtlenségekre, igazságtalanságokra.
Olyan szakemberekkel beszélgettünk, akik hosszabb ideje foglalkoznak fiatalokkal, sérülékeny társadalmi csoportok tagjaival és drámapedagógiai, illetve színházi eszközökkel dolgoznak. Nem az aktuális helyzet kommentálására kértük őket, ehelyett sokkal inkább arra voltunk kíváncsiak, hogyan találták meg az általuk preferált módszertant, a munkájukkal milyen tanulási folyamatokat segítenek elő. Miben látják a drámapedagógiai munka hatását?
Mind a négyen eltérő szakmai háttérrel indultak, vannak köztük, akik ismerték egymást, de olyanok is, akik csak hallottak egymás munkájáról. Mindannyian különböző utakatat jártak be – amiről most egymásnak is mesélnek.
Horváth Kata társadalomkutató-szociodramatistával, akinek a nevét például a Sajátszínház projekt kapcsán sokan ismerhetik, Csillag György playback színházi szakemberrel, Simon Balázs színházi rendezővel, az Utcaszínházi Alkotóközösség vezetőjével, valamint Sereglei András közösségi színházi rendező, színész-drámatanárral, a Káva Színház tagjával beszélgettünk.
Lehet-e valamiféle tanulási folyamatként látni azokat a hosszabb távú művészeti projekteket, amelyekben dolgoztok? Illetve, milyen a tanuláshoz való viszonyotok?
Csillag György (CsGy): Az attól függ, mit nevezünk tanulásnak. Ha azt, hogy minél több ismeretre tegyen szert valaki, akkor nem biztos, hogy a playback, mint módszer a legjobb erre (A playback színházban a nézők történeteket, álmokat osztanak meg, amelyeket a társulat improvizálva játszik el – a szerk.). Amennyiben persze általa lettem képes arra, hogy kilépjek a komfortzónámból, megtanultam valamit. Ahogy azt is, hogy számíthatok másokra, vagy hogy tudok figyelni. Rengeteg mindent tanultam a tizenvalahány év alatt. Ehhez nyilván tárgyi tudást is el kellett sajátítanom, hogy megismerjem a mechanizmusát. Itt a hétköznapi dolgokhoz képest más képességeket erősítünk meg magunkban. Magától értetődőnek hangzik, hogy megtanulok csendben maradni, és figyelni, amíg a másik beszél, pedig ezt nagyon nehéz jól csinálni. Egyáltalán nem magától értetődő „csak” visszaadni valamit, amit másvalaki mond, úgy, hogy ne alkossak arról véleményt, amit mond. Tanulom elengedni a dolgokat, ami a korábbi életutamtól ugyancsak idegen volt. Már jóval ötven fölött voltam, amikor a playback által rájöttem, hogy ki merek lépni a komfortzónámból, és így tudok sikeres lenni, ami korábban eszembe se jutott volna. Azt is megtanultam, hogy bízhatok azokban, akik körbevesznek, mert tudok rájuk támaszkodni. Bűncselekményt elkövető, kábítószerfüggő gyerekekkel dolgoztam, akiknek nem nagyon volt családi kötődésük. Tőlük, velük azt tanultam meg, hogy bármit el lehet érni. Ők azok, akiknek eszükbe nem jutna ilyen baromság, hogy meghallgassanak valakit, és utána azt visszajátsszák. Micsoda hülyeség. Megtanultam, ha én elég kitartó vagyok ebben, akkor odaállnak mellém és jönnek. Azt is megtanultam, hogy nem ahhoz képest kell nézni, ők honnan jöttek, hanem reálisan, hogy hol tart most ez a művészeti ág Magyarországon – azon belül kell megpróbálni a legjobbnak lenni.
Megtanultam, hogy a zárt intézetekben élő gyerekek képesek bármilyen színvonalú előadást előadni, olyat is, amit esetleg más nem, mert ők szabadabbak. Tőlük, velük tanultam meg, hogy bármit el lehet érni.
Sereglei András (SA): A szóról, hogy tanulás, az jut eszembe, hogy én nagyon rossz iskolás voltam. Hogy is mondjam csak, hamar megtanultam, hogyan lehet hármasnak lenni: épp annyit mutatni, amennyit muszáj volt. Én közösségi színházzal foglalkozom és színházi neveléssel – ma már az elemi erejű kíváncsiságot gondolom a tanulás legfontosabb részének. Ez mindannyiunkban benne van, és a drámás tevékenység mindenekelőtt arra jó, hogy ez a kíváncsiság megmaradjon adott témák és a másik ember iránt. Amikor pedig ezt a kíváncsiságot olyan helyzetben tartjuk, amely nélkülözi a versengést, nélkülözi a hierarchiát, akkor a bizalmatlanság első pár perce után szinte mindenki örömmel ereszkedik bele a tanulási folyamatba, hogy megismerje a másikat, a csoportot, azt a témát, amivel éppen foglalkozunk. Én is dolgozom zárt intézményben, dolgozom nyugdíjasokkal, dolgozom gyerekekkel, és úgy látom, hogy a tanulási mechanizmusunk, késztetésünk univerzális. Hogyha biztonságban érezzük magunkat, akkor igenis tudunk kíváncsiak lenni egymásra és a témára. Ha meghallgatják a véleményünket, akkor az nagyon erős visszacsatolás számunkra, hiszen a világ nem arra szocializál minket, hogy mindenki bátran és őszintén, a hibázás lehetőségével együtt is mondja el a véleményét. Amennyiben pedig megmarad ez a kíváncsiság, akkor bármiféle tanuláshoz közel lehet vinni az embert ezekkel a módszerekkel, ahol partnerként dolgozunk, ahol egyfajta narratív szerkesztett valóságban élünk, miközben úgy vagyunk jelen, hogy figyelünk egymásra. Ennek a figyelemnek a személyessége pedig észrevétlenné teszi a tanulást.
Simon Balázs (SB): Te jó tanuló voltál?
Horváth Kata (HK): Nem. Illetve voltak tárgyak, ahol kiemelkedtem, és olyanok is, ahol bukdácsoltam.
SB: Ez a rossz tanulóság ezek szerint ismerős mindannyiunknak. Megvan a gyerekkori tapasztalatunk, hogy stressz alatt vagy frusztráltan nem lehet tanulni. És ez mennél inkább egy be-loopolódott, önmagát erősítő folyamat, amikor azokra a helyekre megyünk, ahol dolgozunk, akkor ott mindennek a sűrű kvintesszenciáját látjuk. Én ezért indultam ebbe az irányba. Nem is mint színházi ember, hanem mint ember. Az ragadott meg, ha már megtörténtek ezek, hogyan lehetne másképp folytatni velük, illetve hogyan lehet ezeknek a pusztítását enyhíteni olyan eszközökkel, amelyekről nagyjából most már azért a tudomány is bebizonyította, hogy hatékonyak vagy hatékonyabbak, mint bármi más. Persze ez a többi művészeti ágra is igaz. De a színház valamiért különösképpen alkalmas erre, lévén annyira a lényegi, saját első személyű tapasztalatra épül, abban gyökerezik, azt erősíti meg pozitív módon, és intenzív sikerélményeket ad. És éppen ma, a Rákospalotai Leánynevelőből jőve mondom, elsősorban azt tanuljuk, hogy lehet hierarchián kívül létezni. Fél éve folyamatosan és konzekvensen ezt tanuljuk, és most, a nyolcadik-tizedik alkalommal már elhiszik nekünk, hogy ez valós, hogy nem kamu, nem beugratás, hanem velünk megbízhatóan megmarad ez az alap. Megtanulják, hogy van egy többségi férfi – a csoport tizenöt tagjából tizenkettő roma származású lány –, aki így viszonyul hozzájuk. De ez nem egy csodatétel, ők ettől még ugyanúgy gyepálják egymást, mint korábban. Én mégis tudom, hogy amit csinálunk, annak a hatása hosszabb távon fog működni.
Tanárként tudatosan nem használok hatalmi eszközöket, hogy ne hierarchikusan működjünk. A diákok viszont fölismerték, hogy ez csak az én óráimon, a tornateremben van így, sehol máshol. Szerintetek így mi az értelme?
SB: Mi, Rákospalotán hárman vagyunk erre a csoportra, tehát nekem nem egyedül kell állnom egy osztály előtt, és egyszerre átvinnem azt, hogy mi a feladat, és egyszerre azt megengedni, hogy ne legyen rend. Rengeteget jártam egyedül Cserehátra, és egy idő után csak ordítani lehetett, ha fenn akartam tartani a figyelmet – valahogy sikerült az ordításnak egy olyan módját megtalálnom, amiben nincsen semmi fenyegető. Szóval lehet nagyon hangosan beszélni, nem lehetetlen, de rendkívül nehéz. Nehéz egyedül.
SA: Gondolunk valamit arról, amit csinálunk, és azt hiszem, azt gondoljuk, hogy az jó. De gyanítom, egyikünk sem merné állítani, hogy ezekkel a módszerekkel meg lehet váltani a világot.
Rengeteg olyan hely van, ahol létezik és fontos a hierarchia, de sokunknak van igénye azokra a terekre, ahol ilyesmi nincs. Az embernek meg kell tanulnia választania ezek közt – ez is egy tanulási folyamat.
Meg kell tanulni, hogy egy csoportban működhet így a dolog, de ha kilépünk, akkor valami egész más vesz majd körül, amivel együtt kell élnünk. Ezt a disszonanciát el kell fogadni. Mi is tudomásul vettük, hogy a világ nagyobbik fele nem így működik, de ez ettől nem okafogyott, vagy nem súlytalan, amit csinálunk, hanem pont azt mutatja meg, hogy a világban ez is létezik.
SB: Így van, létezik. Ez nem illúzió, bár kevésszer és rövid ideig fenntartható, és csak azokkal, akik hajlandók ebben részt venni.
CsGy: Igen, annak idején írtam is erről. Ettől átrendeződnek az erőviszonyok, hiszen a playbackben nem az a legsikeresebb, aki a legnagyobbat üt, vagy aki a leghangosabb, hanem aki a leginkább el tudja a másikat fogadni, mert ő tudja igazán érzékletesen visszajátszani a témát. Így rendeződött át a köztük levő hierarchia. Aztán egyik srác, akinek markánsan jól ment a játék, monoklival jött vissza egyik kimaradásról, mert abban a környezetben nem tudott érvényesülni az ő kis megjavult lelkével. Azt mondta, lássuk, be, „nem nagyon működik ez a maga hülyesége”. Mondtam neki, lássuk be, hogy mégiscsak működik, mert te már sokkal kevesebbet vered a kicsiket. Azt felelte, hát, igen, az se esik már olyan jól. Aztán van, akinek megváltozik a világ. Volt két kislány, akik tizenegy évesen csatlakoztak egyik csoportba, most töltötték be a tizennyolcat. Az ő életük megváltozott. Tizenhárom évesen azt mondták, hogy ők színésznők lesznek. De alig volt a kettesnél jobb jegyük. Mondtam nekik, így sehova nem veszik fel őket. Hatodikban elkezdtem velük tanulni, és képesek voltak váltani, tanultak már maguktól is. Azóta több filmszerepet is kaptak, szépen haladnak. Niki és Noémi – ma már ők a legjobb segítőim: amikor új csoportba megyek, egy oroszlánbarlangba, őket küldöm előre, és amikor azt mondják, már jöhetsz, azt jelenti: rend van a teremben. Bár picik, de mégis olyan a megjelenésük, a hozzáállásuk, olyan energiabombák, hogy a fiúkat lenyomják pár perc alatt. Bennük megvan valami, ami énbelőlem hiányzik. Ami bennem volt, ők megtanulták, de azt, ami bennük van, én nem tudtam megtanulni. Ők nyitottak, amit én csak tanulgatok, de nem annyira sikerül.
HK: Izgalmas hallgatni, amit mondotok, és sok mindenhez tudok is kapcsolódni. Nekem is alapélményem gyerekkoromból, hogy az iskola nem egy biztonságos tér, a tanár bármikor pellengérre állíthat, és nincsen biztonság a gyerekek között sem. Minden energiám arra megy el, hogy összerakjam, itt mi a franc történik. Azt nagyon mélyen érzem, hogy valami igazságtalan, hogy valami nagyon nem stimmel. De gyerekként nem vagyok képes összerakni, viszont minden energiám erre megy, és semmi másra nem tudok figyelni. Szóval az alapélményem, hogy igazából nem nagyon tudok tanulni, kitalálok helyette leplező technikákat, hogy úgy tűnjön, valamit mégis tudok, és van, amiben jó vagyok, ami könnyen megy, így elkerülöm a nagy problémákat. De az alapélmény, hogy végül is nem tudok kíváncsi lenni. Aztán kamaszként nagyra nőtt az igazságérzetem, és szépen elkezdtem lázadni, mondani, hogy itt nem stimmelnek a dolgok. De olyan mintha senki nem értené. És akkor hülyének néznek, meg egyedül maradsz, ismeritek. Tehát rájössz, hogy ezzel ilyen direktben nem lehet mit kezdeni. Felnőttként már arra igyekeztem módszereket keresni, hogy lehet mégis jól működő közegekben lenni, ahogy mondjátok, működő tereket létrehozni. Nekem az elsődleges célom az volt, hogy biztonságban érezzük magunkat. És akkor innentől nagyon tudok kapcsolódni ahhoz, amit mondasz, Gyuri, mert ha biztonság van, ott tényleg kinyílik minden, lehet kapcsolódni, lehet figyelni, kölcsönös tud lenni a tanulás. Mi az a módszer, ami ezt a biztonságos teret létrehozza? Egyébként a szociodráma meg a playback e tekintetben rokonok. Egy következő kérdés, hogy ez a biztonságos csoporttér mit ígér, és hogy mennyire fenntartható a világban. Erre az a válaszom, hogy annak közösen átélt tapasztalata, hogy tudunk a csoportban jól együtt lenni, hogy ki tudunk találni együtt dolgokat, és ennek értéke van, az egy meghatározó élmény, ami megmarad, és ez maga a tanulás. Mert születik egy élményünk arról, hogy mi a konstruktív működés, és azt nagyon könnyen meg lehet különböztetni a környező destruktív mintáktól. Mindenki meg tudja különböztetni. A bűnöző gyerekek is. Igazából nagyon mélyen meg tudják különböztetni.
Ha pedig van egy ilyen élmény, akkor nekem az a reményem, hogy amikor aztán kimennek a javító intézetből a világba, legalább fel tudják ismerni, hogy mi az, ami destruktív, és mi az, ami nem.
És ez tanulás, szerintem ezt tanítjuk. Szerintem megtanulják felismerni azt, amihez érdemes kapcsolódni. Ettől még előfordulhat, sőt elő is fordul, hogy például a javítós fiatalok soha többet az életben nem tudják már átélni ezt, mert kijönnek és három nap múlva már prostituálódnak, vagy bármi. De az az élmény talán megvan, hogy volt már másmilyen, és azt kereshetem. Ha nem is tudom én magam még létrehozni, lehet, hogy a világban felismerem. És hogyha azt feltételezzük, hogy van pár ilyen hely, tehát nem csak a csoportok vannak, amiket mi Magyarországon, mondjuk, nyolcan csinálunk, vagy tizenheten, vagy kétszázan, hanem vannak különböző megtartó közegek és meg lehet találni ilyen helyeket, akkor ez végül is tanulás.
Kíváncsi vagyok, hogy az általatok mondottakhoz képest mit gondoltok arról, amit folyton emlegetnek az élet minden területén – a tanulásban és a művészetcsinálásban biztosan –, hogy kiderül, ki a tehetséges. És nyilván vannak rá más szavak, adottságok, képességek és így tovább, ami eldönti, ki mire és mennyire hivatott.
SB: Ez is hierarchiateremtő fogalom. Hihetetlenül igazságtalannak gondolom. Sőt, engem nagyon-nagyon bosszant. Ez most pont egyben van a fejemben, mert írtam erről egy fejezetet a Mérhető színház? című könyvemben. Többször is voltam alanya annak, hogy a tehetség valami elérhetetlen afrodiziákum, amiről hirtelen kiderül, hogy van az emberben, és akkor ott áll, hogy hú, hát ez akkor van nekem, aztán meg hirtelen történik meg vele, hogy nincsen. A Színművészeti Egyetemen ezt éltük és olykor rendkívül pusztító volt. Ha pedig a saját fiamat nézem, aki nagyon ügyes hangszeres és szuper jól improvizál, ő nagyon biztonságos környezetben nőtt föl, és egészen biztos, hogy az ő belső szabadsága ebből fakad. Tehetséges gyerekként van számontartva, holott az adottságai mellett egyszerűen szerencsés körülmények között nőtt föl, ezért azt, amit tud, biztonsággal tudja. Akkor is, hogyha mondjuk stresszhelyzetben kell teljesítenie. És ugye, szokás mondogatni, hogy a putriban is kinő a tehetség – persze, de körbe kell nézni, és a „kinövés” körül biztosan találunk valakit, aki segített, aki olyan biztonságot, vagy olyan pozitív visszaigazolásokat adott, amitől az a tehetség el tudott kezdeni bízni önmagában. Ha valakiben nem bíznak, ha valakitől megvonják a megerősítő kapcsolatokat, hogyha nincsen az a bizonyos biztonságos kötődés valakivel, akkor az illető a tehetségét egész biztosan nem tudja kibontakoztatni.
Akkor azt mondod, hogy nem létezik velünk született tehetség?
SB: Azt mondom, nincs.
SA: Én is a színház felől fognám meg. A tehetség fogalma nehezen meghatározható, nyúlós zöld valami, amit emberek egymás közt dobálnak, és néha rátapad valakire. Vagy lerázza, mert szorong tőle, vagy együtt él vele és örül neki. Én minden csoportot úgy szoktam kezdeni, hogy a színház, illetve minden művészet velünk született jogunk. Érdekes, a gyereknek nem mondjuk azt, hogy te nem játszod elég hitelesen Amerika Kapitányt, hagyd abba, menj el egy kurzusra, ahol ezt megtanítják neked. Mindenkinek joga van ezt csinálni, csak az a kérdés, hogy mennyi kíváncsiság van bennünk, hogy erről tanuljunk is. Én ezt a szót is kerülöm, hogy tehetség, mert nem tudom sem leírni, sem tévedhetetlenül felismerni. Az én munkámban ez a fajta megközelítés, ami bármiféle teljesítményt jelentene, nem létezik.
CsGy: Van egy kempós barátom, gyerekeket is tanít. Néha bemegyek hozzá, nemrég láttam, ott volt nála egy Józsika nevű kisgyerek, iszonyú ügyes volt. Mondtam neki utána, ez a Józsika megállíthatatlan lesz. Azt mondja, aligha, mert ez tehetséges. Lejön ide, semmit nem edz, mindenkit lever. És higgyem el, a kiscsávóból, aki a sarokban edzett, és a lábát alig tudja fölemelni, és mindennap marad késő estig, gyakorol, mert nem akarja, hogy a Józsika leüsse – na, belőle lesz valami, Józsikából nem biztos. A mi dolgunk nevelő szemszögből csak annyi, hogy le kell róluk venni a súlyt, ami bármi módon rájuk rakódott. Biztosítanom kell – legalábbis a playbackben így van –, hogy ahogyan ő éppen akkor csinálja, az úgy jó. Aztán átgondolhatja, és lehet majd máshogy is csinálni. Nyilván van egy alapszabály, hogy nem bánthatunk, nem sérthetünk meg mást, ezt tartani kell – egyébként ezt a szabályt a keretekbe aligha foglalható gyerekek még soha nem hágták át. Minden szabályt megszegnek, de ezt valamiért tartják.
Alighanem az a művészet, ha sikerül közösen olyan teret teremteni, ahol szabadon ki tudják bontakoztatni azt, amit szeretnének.
SB: Igen, elsőként ott, ahol a fizikai sérthetetlenség biztosított. Főleg azoknak az embereknek, akikkel nekünk gyakrabban van dolgunk, akik jobban ki vannak téve fizikai bántásoknak, amihez erős, állandósult stressz társul, amit le kell venni róluk, úgy ahogy mondod. Biztosítani kell őket arról, hogy itt egész biztos, hogy ilyen nem fog történni, ilyen sem, és másmilyen, azaz lelki természetű sem.
CsGy: Számomra ebből a szempontból kicsit más volt a helyzet, mert én nevelőként is dolgoztam a gyermekotthonban, és alapszabály volt, hogy nem lehet bántani egymást.
Ugyanakkor el kellett menni más helyszínre, mert ahol ők élnek, ott hierarchikus rend van, és azt én ott nem tudtam megváltoztatni. Ki kellett mennem velük egy külső helyszínre, hogy felül tudjam írni a hierarchikus szisztémát. Nagyon nagy segítség volt, hogy ki tudtam őket onnan vinni. Megtanultam, hogyan lehet megteremteni ezt a biztonságos teret, de nekem ahhoz először mindig magamban kell egy békés belső teret teremtenem. A tanulás pedig arról szól, hogy kis támpontokat teszek le a gyerekeknek – merthogy a playbackben így csináljuk. Megtanulunk technikákat, borzasztó pontosan begyakoroljuk, ugyanis, amikor rázúdul a színpadra a történet, ott vannak a nézők, akkor a játszók azokhoz a támpontokhoz tudnak nyúlni. Egyébként ezek nélkül is tudnának játszani, lévén rengeteg új technikát is feltaláltak, amikor eltértek attól, amit megbeszéltünk. Ugyanakkor óriási biztonságérzetet ad, hogy tudják a tíz technikát. A szigorú határokon belül pedig, bármilyen ellentmondásosnak hangzik, is teljes szabadságuk van. Határokon belül magabiztosan játszani igazán felszabadító.
Mondj egy ilyen technikát!
CsGy: Staccato, ami azt jelenti, szaggatottan: hárman vannak a színpadon, kettő valamilyen érzelmi állapotot kifejező pozícióba merevedve, a harmadik pedig mozog. Nagyon kell egymást figyelni, hogy a gyors váltást egy ritmusra sikerüljön megtenni.
SB: Ez egy playback technika? Én is használom, csak sehogy se hívom.
CsGy: Igen, az izraeli Veronica Nishutól tanultam. Mi meg továbbfejlesztettük, mert nálunk öten voltak színpadon, és egyik sem akart lejönni. Gondoltam, legyen: elöl csináljanak valamit hárman, hátul meg ketten annak az ellenkezőjét. A playbackben minden technika a másikhoz való kapcsolódásra épül. Ugyancsak tanulás-helyzet az, hogyan tudok másokat helyzetbe hozni, hogy képes legyen hozzám kapcsolódni. Ez az attitűd pedig az életbe is átszivárog.
Kata, neked mi a viszonyod az úgynevezett profi művészethez? Kell-e terelni egy csoport játékát esztétikai szempontból?
HK: A produktum fontos lépése lehet a folyamatnak. Jó megtalálni azt a formát, amit a legbiztonságosabban tud művelni az adott csoport, ahogy a legjobban ki tudják fejezni azt, ami foglalkoztatja őket. Persze a konkrét formák, mint amilyen a fórumszínház, vagy amilyen a playback – amelyekben erős kapaszkodók vannak –, segíthetik is a folyamatot. Számtalan célja lehet annak, hogy miért jó nyilvánossá tenni egy folyamat eredményeit. A formai, esztétikai döntések ezeket a célokat szolgálják. Persze keretezhetjük úgy, hogy mi most egy színházi folyamatban vagyunk, de keretezhetjük úgy is, hogy egy kutatási folyamatban vagyunk, vagy egy pedagógiai, netán egy terápiás folyamatban vagyunk. Így végül nem csak a profi művészet lehet a kérdés, hanem hogy adott folyamatban mit jelent a professzionalitás. Lehetséges, hogy ezekben a munkákban éppen az a professzionális, hogy egyszerre képesek művészeti, terápiás, kutatási folyamatok lenni, és ezek az aspektusok támogatják egymást. A produktumok minden terület felől értelmesnek és relevánsnak tűnnek.
SA: Ami a professzionalitást illeti a közösségi és mainstream viszonylatban, mit mondjak arról, hogy bár a Külön falka című, nem túl nagy költségvetésű, de végül is streamingen elérhető, díjakat nyert filmben azokkal a módszerekkel coachingolom a főszereplőt, amire a közösségi színház épül és civileknél használom azokat? Ott én mit csináltam valójában? Miközben nem veszítettem szem elől, amit Montágh Imre mondott, hogy a szeretet mindig tehetséget teremt, biztonságos kereteket próbáltam létrehozni egy folyamatban, ahol a főszereplő végül megcsinált egy olyan színészi feladatot, amit a magas művészet filmes szakemberei díjjal jutalmaznak. Mit is csináltam én akkor?
Egyáltalán, szét lehet szálazni azt, hogy a színészetben melyek a tanult-tanítható képességek?
SB: Kicsit azért szét lehet, mert ugye, színészképzés körülbelül százötven éve létezik. Előtte az lett színész, akire jobban odafigyeltek. Azóta pedig mégiscsak kialakult, hogy ez tanulható, tanítható művészet – mint ahogy más ága is. A színészet, illetve valójában az egész színház az emberi faj ösztönszerű megnyilvánulása. Ezt, ha valaki meg tudja tartani a maga ösztönszerűségében, az a legjobb, mert akkor abban van egy olyan autentikus figyelemreméltóság, amit senki nem tud erőltetett eszközökkel elérni, illetve amikor színházban ezt a kvalitást látjuk, akkor rögtön tudjuk, hogy na, hát ez akkor az. Rengetegszer éltem át például a gyerekcsoportokkal – amelyeket mindig megpróbálunk elindítani, aztán nincsen rá pénz, de bennük él egy nosztalgia, hogy ők már egyszer jártak az Operettszínházban Budapesten –, hogy Balázs bácsi, csináljunk megint színdarabot! És akkor csináltunk megint színdarabot, ami azt jelenti, hogy ők összeraktak a fejükben egy sztorit, és az üres, fűtetlen, felsővadászi művelődési házban egymás felé fordulva ordítozva, érthetetlenül, létrehoznak valami valóságot. Ebben a valóságban persze rengeteg a fals elem, a megjátszottság, és az elrajzolt mórikálás, de a legrosszabb színészet is lehet érvényes, hogyha az valakinek a sajátja, a saját elsődleges színészi énje. És akkor a mainstream-ben ezt az elsődleges színészi ént elkezdjük egymás előtt szégyellni. Elkezdünk úgy csinálni, mint hogyha ez valami ciki dolog lenne. Annak idején Süsüékkel – Schilling Árpádék társulatával, a Krétakörrel – kapcsolatban éreztem ezt meg, amikor megtalálták a Sirályban azt a nagyon finom, nagyon-nagyon egyszerű játékmódot, amit már korábban is próbálgattak, de ez azért a Sirályban ütött be, és akkor onnantól kezdve bármi, ami ennél egy kicsit is, hogy úgy mondjam, színesebb volt, az például a kritikának tulajdonképpen abban a pillanatban off volt. Van ez a tisztázatlanság persze, hogy mi is benne vagyunk a színházi elitben, nekünk is nagyon jól esett nézni a Sirályt. De meg tudja valaki mondani, hogy ez értékes, vagy sem?
CsGy: Ez olyan, mint amikor azt mondják egy festményre, giccs. Nekem meg szép. Például egyes naiv festmények. És ki fogja eldönteni? Hát én, amikor én nézem.
SB: De mégiscsak van egy minőség, ami műfajtól függetlenül átüt mindenen. Ezen is, azon is, a nagy ripacsokon, így Hofin is, Haumannon is átüt a lélek valósága, és ott a másik véglet, mondjuk Hajduk Karcsi, aki iszonyat takarékos, de mégis tudja úgy formálni magát, hogy megjelenítsen nagy formákat és archetipikus legyen, amit csinál.
Különböző tanulmányi, szakmai háttérrel jöttök, sok szempontból mégis egy irányba tartotok. Mi lehet ennek az oka?
SA: Én egyszerre voltam tagja a Krétakörnek és a Kávának is. Aztán egy este, amikor egy esti előadás után álltam a megállóban és vártam az éjszakait, arra gondoltam, hogy akkor mostantól ez lesz. De biztosan ez az, amire én vágyom? És ott, abban a pillanatban arra jutottam, hogy engem a színházi nevelés demokratikussága, frissessége, öröme jobban érdekel. Hogy amit gyerekszínjátszóként a próbákon tapasztaltam, sokkal intenzívebben van jelen a közösségi színházban, mint egy profi színházi alkotófolyamatban. Én akkor ezt választottam, ahelyett, hogy a meglévő, vagy sosem volt tehetségemhez még hozzátapasztva technikákat, színész legyek. Engem felnőttként már kevésbé érdekel, elismerik-e, ha valamelyik előadásban jó voltam, vagy sem. Ami örömmel tölt el, az az, amikor valami olyasmi történik a munkában, mint mikor gyerekszínjátszóként szénné röhögtük magunkat egymás jelenetein, utána pedig önismereti játékot játszottunk, amelyekben rácsodálkoztam arra, hogy más emberek hogyan működnek és mennyire érdekesek.
Úgy gondolom, hogy ezek a formák mind csoportos műfajok, és egymásra figyelve csoportban lenni egy szerkesztett valóságban, egyszerűen jó.
CsGy: Olyan, mintha előre el lett volna döntve, mert én úgy érzem, csak belesodródtam a playbackbe, és sosem éreztem magaménak – bár én semmit nem éreztem soha a magaménak, és már alighanem soha nem is fogok. Meglehet, éppen ez visz előre. Jöttek Oberth Jóskáék, megnéztük őket, aztán mondták, hogy jó lenne, ha a gyerekek följönnének a színpadra – ők meg azt mondták, hogy Gyuri bácsi, ha maga föl nem megy, akkor mi sem. Tapasztalatlan és tanácstalan voltam. Akkor mondta Oberth, hogy figyelj, bármilyen történet van, megállsz, fölnézel az égre, kinyújtod egyik kezedet, úgy maradsz, és az már úgy jó is, aztán majd lesz valami. Nekem így indult ez a karrierem. Azóta is ugyanezt a technikát használom a színpadon, jól elboldogulok vele. Persze annak a katarzisa meghatározó, hogy másokkal együtt hozol létre valamit. Igaz, egy ideig vitt a becsvágy is, de most már sokkal inkább a gyerekek visszajelzése hajt.
SB: Én világsikerű rendező szerettem volna lenni. És voltak is színvonalas előadásaim, de valójában nagyon fiatal voltam, és egy kicsit én magam is amolyan elhanyagolt gyerekből lettem rendező. Sokáig abban voltam, hogy tehetségem semmi, ami aztán a főiskola második évétől egyszer csak átfordult, és mindenki engem tolt a tetőre, ami egy olyan kettősséget hozott, amitől nem tudtam megelégedni, ha mondjuk valami nem sikerült annyira jól, vagy nem írtak róla harminc kritikát. És aztán amikor bejött Süsüék nemzedéke, akik közül Süsü hirtelen világhírű rendező lett, akkor bennem valami nagy csalódás keletkezett. Nagyon szerettem a színházát, az előadásait, bár bizonyos dolgokkal kapcsolatban rengeteg vitánk volt. Aztán megcsináltuk a Zsámbéki Bázist tulajdonképpen az én unszolásomra – de együtt csináltuk Irénkével, Mátyás Irén igazgatóval, meg a többiekkel, még Vidnyánszkyval és Árpáddal együtt. Ott megvolt az esélye annak, hogy ebből majd lesz valami, ami nagyot szól – mert a színházi embereket ez érdekli. Szeretnénk sikeresek lenni. És hogyha ez nem megy, akkor elkezdik járatni az agyukat, hogyan lehetne valami olyat csinálni, amit senki más nem csinál. Én azt hiszem, így kötöttem ki a börtönben, illetve először a Kálvária téren. Aztán természetesen tanulni kellett hozzá, kellett ehhez a családom is, mert akkoriban már én sem bírtam az éjszakázást úgy, mint 1990 és 2000 között, amikor egy lakás árát biztos elbuliztam. Szóval megszülettek az első gyerekeink, és tarthatatlanná vált, ami korábban volt. Veszprémben csináltam volna éppen Egressy Zoltán Baleset című ősbemutatóját, és azt mondtam, nem akarom ezt. Akkor született a fiam, és nagyon világosan tudtam, én nem akarok még egy vidéki színházban még egy másfél-két hónapot lehúzni, úgyhogy gondoltam, fogok mondani egy olyan árat, amit nem adnak meg. És akkor megadták, úgyhogy kénytelen voltam megcsinálni. De akkor dőlt el, hogy én is olyan új szakmát választok, hogy minden este otthon tudjak lenni. Van három gyönyörű gyerekünk, és így jobban tudtam segíteni a feleségemet.
HK: Egyetértek Gyurival abban, hogy innen nézve olyan, mintha előre el lett volna döntve, hogy nem is foglalkozhatok mással. Furcsa ezt úgy mondani, hogy azok a konkrét területek, amikben dolgozom, a szociodráma, az akciókutatás, a művészetek alkalmazó részvételi kutatások az életem első húsz évében még nem is igen léteztek Magyarországon. Nekem családi szálon a fő drive, hogy rengeteg a másoknak el nem mondható, nyilvánosan kifejezhetetlen tapasztalat, és hogy a professzionalitás teremthet biztonságos alapot a megszólalásra. Professzionális kutatói karrierben gondolkodtam sokáig, társadalomkutatásban. Kulturális antropológus lettem, a performativitással foglalkoztam, azzal, hogy a roma identitás-tapasztalatok miként jelenítődnek meg a privát és a nyilvános terekben. Közvetítőként képzeltem el a kutatói szerepemet, azért akartam még professzionálisabban csinálni, hogy azoknak az embereknek a tapasztalatai, küzdelmei, akikkel a cigány telepeken együtt éltem, meghallhatóak legyenek. A fordulat az volt, amikor rájöttem, nem hiszek abban, hogy a tudományos szövegek a legrelevánsabb médiumok erre, és arra is, hogy ez a közvetítői szerep sok-sok szempontból mennyire problémás és mennyire lehetetlen küldetés. Az, hogy kezdő kutatóként az első munkahelyem egy véletlen folytán a Káva Kulturális Műhely lett, indította el a drámás-színházas vonalat, azzal, hogy ezek a formák adekvátabb eszközök lehetnek a tapasztalatok kimondására. De hogyan lehet ezt minél professzionálisabban csinálni? A drámapedagógiával kapcsolatban az lett élményem, hogy túl sokat hagy kint, túl erős a forma, túl erős a pedagógiai szándék. Azt kerestem, hogy mi lehetne az a műfaj, ami ennél többet beenged. S akkor egy személyes válság miatt elmentem egy pszichodráma csoportba, és úgy találtam, ez nagyon jó, csak az nagy baj vele, hogy ide csak a felső középosztály jut el, mert csak ők tudják kifizetni, meg csak nekik van annyi idejük, hogy ott töltsenek el hétvégéket a saját lelkivilágukkal, illetve a legnagyobb probléma vele, hogy iszonyatosan individuális. Viszont nem sokkal később Teszáry Judith révén találkoztam a szociodrámával, ez olyan 2015-ben volt, és egyből tudtam, hogy ez a gondolkodásmód nagyon hasonlít arra, ami a kulturális antropológia, és ez az eszköz, amit kerestem.
Csakhogy, akkor a szociodráma még nagyon kidolgozatlan és hozzáférhetetlen volt itt Magyarországon. És akkor megint bekapcsolt ez a professzionalitásigény, hogy nem lehet addig jól csinálni, amíg nem tudjuk nagyon alaposan leírni ezt a módszert.
Szerencsére ebben társakra találtam. A legfőbb szövetségesem Pados Eszter lett, aki a gyermekvédelem, a javítóintézetek felől érkezett. A vidéki cigánytelepek mellett az intézmények, a gyerekvédelmi intézmények kerültek a munka fókuszába. És azt hiszem, itt kapcsolódom erős szálon a többiekhez, hogy ebben a szisztémában mindannyian kitüntetetten látjuk e módszerek feladatát és értelmét.
SA: Jól esik ez a beszélgetés, nagyon érdekes dolgokat mondtatok arról a szakmai közegről, amelyekben benne vagytok. Én sajnos nagyon ritkán szoktam erről másokkal beszélgetni. És milyen jó lenne időnként, ha ezek a testvér-területek szakmáznának, mert fontos lenne ezekről beszélni is, nem csak csinálni. A színházi szakmában iszonyatos teher a folyamatos versengés. Ebben a közegben talán azt is kaptam ajándékként, hogy itt az emberek, ha van rá lehetőség, tudnak egymással beszélgetni, és ritkábban hallok olyat, hogy valaki háta mögött az hangzik el, hogy az egy tehetségtelen alak, vagy az a módszer semmit nem ér. Nagyon sokat adott nekem, ahogy most hallgattalak titeket.
Sok mindenből, amit mondtatok, én politikai indíttatást is kihallok. Hogy gondoltok erről?
SA: Amit csinálunk, annak van egy társadalomtudatos hátsó szándéka is. A társadalomban mindig van, amit meg lehet és meg kell javítani, amit jobbá kell tenni. És ezekkel a módszerekkel lehet egyes emberekben változást elérni. Ha valakit egyszer partnerként, értékes, fontos alkotótársként kezeltek, az többé nem mond le erről a jogáról és sosem felejti el, hogy így is működhetne a világ. És ez is politika.
CsGy: Nekem a közéletből való kimenekülést is jelenti, amit csinálunk. És a gyerekek, akik elmennek tőlünk, valahogy tudják, hogy ne az alapján tekintsenek másokra, hogy milyen mezt visel. Ezen ők valahogy felül tudnak elemelkedni.
HK: Nekem ez nem a menekülést jelenti, hanem az alternatívát. A csoportokban megszületik az együttműködés élménye. Egy alternatív valóságot lehet megélni, amelyben például nem marad egyedül, akit bántanak, ahol nem a destrukció az erősebb, ahol az erőszak nem elfogadható, ahol egymás támogatása és nem egymás lenyomása a norma, ahol a közös erőfeszítésből jó dolgok születnek. Tehát, hogy igenis van másik alternatíva, és ezt meg tudjuk teremteni. Ilyen értelemben ez nem kivonulás, hanem annak az állítása, hogy nézzétek meg, lehet másképp. Ilyen szempontból gondolom, hogy ez egy politikai gesztus.
SB: Ezzel nagyon egyetértek. És akkor, hogyha ezt politikainak nevezzük, akkor most lesz csak igazán az, most, hogy az állam arra készül, hogy a gyermekvédelemre ráköltsön sok milliárdot.
Elmentem a Gyermekvédelmi Kerekasztalra, és beültem a Civil Szervezetek Hálózatosodás asztalához, ahol csodálatos dolgokat mondtak: ó, színház, fantasztikus alkotófolyamatok! Aztán a prezentációnál a művészet szó egyszer sem hangzott el.
De ez nem számít, nekünk ettől teljesen függetlenül kötelességünk megosztani azt, amit tudunk. Illetve birtokában vagyunk egy szaktudásnak, amihez közelíthetünk akár tudományos szempontból, akár érzéki, színházi szempontból, akár pedagógiai szempontból: a színház eszköz, amire a társadalomnak nagyon nagy szüksége van. De hogy ebben a forradalmi hangulatban még ezek a vájtfülű, érzékeny emberek sem figyelnek föl arra, hogy a társadalom lelki vagy a mentális egészséghez mekkora szükség van erre az eszközre, az meglepett. Vagy amikor most bent ültem a Rákospalotai Javítóintézet és Központi Speciális Gyermekotthon igazgatójánál, és szóba hozott titeket is, Kata, hogy te is azt mondtad, hogy hatszor voltatok most az anyáknál egy pályázat keretében, de mi lesz ezután. És mi is azt kérdeztük: akkor a jövő tanévben ne jöjjünk? Volt húsz alkalmunk, és kész, utána megint lesz néhány generáció, amelyik nem kap színházat? És persze nemcsak színházat kéne kapniuk, hanem mondjuk zenét, képzőművészetet, mert a gyermekvédelemben és a fiatalkorúak zárt intézeteiben ilyen dolgoknak kellene történniük, mert nem tudnak mindenkinek pszichoterápiát biztosítani. Mitől fog velük ott bármi is történni, ami által legalább picit el tudnak mozdulni attól, ami miatt ott vannak? Azt érzem most, hogy muszáj átvinni, megértetni, hogy ezek alapvető dolgok, nem pedig kedvtelésből való szórakoztató programok.
CsGy: Valóban a leghatékonyabb lenne az intézményekhez kapcsolódva dolgozni, így jutnánk el legtöbbekhez. Én is mindig mondom, hátha valaki egyszer meghallja. Ugyanakkor nekem nagyon rossz tapasztalatom van ezeken túl is. Sokszor csapódok civil szervezetekhez, nagyon sokszor ingyen dolgozom, és látom, hogy erre hivatkozva gyűjtést szerveznek, amiből aztán meghívják a gyerekeket egy-egy 350 forintos hot-dogra, én meg tudom, hogy két és fél milliót kasszírozott azért a pár előadásért, amit csinált. Nem tudom, lehet, hogy ez is politikai kérdés.
SA: Egyszer egy magániskolában, ahol a diákok 350 ezer forint tandíjat fizetnek, a projekt kapcsán az egyik tanár azt kérdezte, hogy miért nem jövünk gyakrabban? Akkor meséltem neki, hogy inkább a társadalom perifériáján levő emberekkel dolgozunk többet. Amire ő a maga fizikatanári éleslátásával azt mondta, hogy ezek a gyerekek, a családjuk és a neveltetésük okán egy nap majd vezető pozícióban lesznek, ezért nekik inkább lenne szükségük az ilyen szemléletre. Lehet, hogy nagyon is igaza van, mert talán nem alulról kell jobbá tenni a világot. Közösségi színházi csoportot a parlamentbe! Én készen állok, csináljuk!
CsGy: Ha ezt komolyan vennénk, súlyos vállalás lenne. Nemrég dolgoztam egyetemistákkal playbacket, fél éven át. A fél év alatt egyetlen mondatot nem mondtak el magukról. Társadalmi peremhelyzetben élő gyerekek csoportjában ez tíz perc alatt megtörténik.
Nyitókép: Utcaszínházi Alkotóközösség: Klauzál tér. Forrás: Utcaszínházi Alkotóközösség / Facebook
Proics Lilla színházi kritikus, a Szívhang Társulat tagja, Tilos Rádiós és pályaelhagyó középiskolai tanár.
