Az ART-RAVALÓ 2018-ban indult, mint szociális-művészeti és pályaorientációs projekt, két civil szervezet, a Szubjektív Értékek Alapítvány és a dokumentumszínházzal foglalkozó Faktor Terminál Egyesület szervezésében. Magyarországon egyedülálló módon, a civilek által kezdeményezett projekt állami finanszírozásból valósulhat meg, a Nemzeti Bűnmegelőzési Tanács támogatásával (NBT). A művészet, a színházi nevelés eszköztárával, szociális munkás bevonásával, állami gondozásban felnővő fiatalokat készítenek fel, nem csak egy színházi előadásra, de pályaorientációs útmutatást is nyújtanak. Az élet ugyanis, pont olyan, mint a színpadon állni: „Ez arról is szól, hogy tudod képviselni magadat, konfliktusban, hierarchiában, a munkahelyeden, olyan szituációkban amikor legszívesebben összehúznád magad, de helyette azt mondod, hogy nekem vannak gondolataim, van egy perspektívám, ezt ki tudom fejezni, felismerem, hogy mi zajlik közben bennem, azt meg tudom nevezni és azért ki tudok állni. Ez nem a színház felé terel, hanem hogy önmagad legyél” – foglalja össze a projekt esszenciáját Borsos Luca, művésztréner.
Az ART-RAVALÓ projekt, gyermekvédelemben nevelkedett fiataloknak ad teret a színpadon, és az életben. A kilenc hónapos programba évente 13-15 fiatal felnőtt kerül be. A toborzást minden év márciusában kezdik, együttműködve a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatósággal, amely az állami gyermekotthonok és utógondozói otthonok fenntartója. Ezen kívül egy úgynevezett „road show” keretein belül személyesen is ellátogatnak intézményekbe, hogy bemutassák eddigi munkájukat. De várják a jelentkezőket, a többnyire egyházi fenntartású nevelőszülői hálózatokból, illetve speciális gyermekotthonokból, és a büntetés-végrehajtáshoz tartozó javítóintézetekből is. Olyan holisztikus szemlélet jegyében várják a jelentkezőket, amellyel az élet nagyon sok területét lefedve, útravalót adnak az életvezetéshez, egyfajta jövőképet, amelynek egyik alapvetése, hogy a fiatalok tanuljanak meg és merjenek álmodni, és fejlődő önismeret mellett meg is valósíthassák az álmaikat.
„A mi művészetfelfogásunkban minden ember művész, függetlenül attól, hogy valakinek ez-e a szakmája vagy sem. Az ösztöni, zsigeri létezéshez akarunk kapcsolódni, mert abból lehet fejlődni.
Ide gyakran úgy érkeznek fiatalok, hogy nemcsak a színpadra nem tudnak felmenni, de egy emberrel sem tudnak nyugodtan, elmélyülten beszélgetni, néha még az is nehezen elviselhető számukra, hogy valaki őket nézze.
Sokan nem, hogy klasszikus irodalmat nem olvastak, de az olvasás is nehézséget jelent néhányuk számára. Na, innen eljutni oda, hogy valaki képviseli magát, megtalálja a saját hangját, fellép, sok ember megnézi, tapsol neki, az azt jelenti, hogy ez a tapasztalat mostantól az övé, mindegy, hová is megy majd utána” – meséli Schermann Márta, aki szakmai vezetőként, külföldi színházi tapasztalataiból merítve indította el az ART-RAVALÓ projektet.
A fejlődés kézzelfogható, az eredmények pedig magukért beszélnek. Az utóbbi hat évben a projektben résztvevők közül nem tudnak senkiről sem, aki börtönbe került volna. Azaz szinte nulla százalékos a visszaesés. Sokan stabil, megfelelő állást szereztek, többen iratkoztak gimnáziumba, vagy mentek tovább a felsőoktatásba. A projekt tavaly elnyerte a legjobb közép-európai kezdeményezésnek járó Európai Bűnmegelőzési Díjat, ami komoly elismerés, főként ahhoz képest, hogy a környező országokban mennyivel több állami támogatás és erőforrás jut a hasonló tevékenységekre.
A siker egyik kulcsa az is, hogy a résztvevők teret kapnak arra, hogy a saját ütemükben fejlődjenek, vegyenek részt a programban.
A differenciált fejlesztésnek köszönhetően ugyanis mindenki a saját képességeihez mérten ér el sikereket. Van, akinek a program elején akár rövid szöveget is nehezére esik memorizálni. Számára akkor az jelenti a fejlődése egy részét, hogy ezt a pár sort megtanulja és elmondja mások előtt. De a mozgás is alapvető része a fejlesztésnek. Sok fiatal nem tud szemkontaktust tartani, fizikailag vagy verbálisan sem képes kifejezni magát, és ehhez sokszor traumák is párosulnak.
Márta hoz is egy példát: „Volt olyan növendék, aki azt mondta, hogy ha hozzá akarunk érni, például megfogni a kezét, akkor előre szóljunk. Ilyenkor bement a sarokba, ott állt két percig, majd megfordult és azt mondta: jó, megfoghatod a kezem. Ezt csinálta két hónapig. Innen eljutni oda, hogy a projekt végén egy kontakt improvizációt mutatott be egy fiúval, az hatalmas dolog”.
Luca, aki mozgásalapú fejlesztéssel is foglalkozik, elmondja, hogy a testünkkel való kapcsolat az alapja az egészséges önkép kialakításának és a másokhoz való kapcsolódásnak.
Azoknak, akik fizikai bántalmazást éltek át korábban, az egyik zsigeri reakciójuk, hogy nincsenek kapcsolatban a saját testükkel. „Hogy saját testben merj mozogni, és kapcsolódni, az mérföldes lépéseket jelent. Többször volt, hogy miután együtt mozogtunk, a végén mindenki csak állt, és azt kérdezte ámultan, hogy ezt ti is éreztétek? Én se tudnám szavakba foglalni, hogy mi történt, csak annyi, hogy az a tizenöt ember olyan módon fordult egymás felé, és olyan békében és biztonságban mert valamit közösen létrehozni, hogy eljutottunk oda, hogy a semmiből, egy gondolatból közös alkotás, közös pillanat lett” – mondja Borsos Luca.
Ehhez azonban szigorúan felépített keretrendszer szükséges, ami nem csak a fiataloknak, de a munkatársaknak is stabilitást jelent. A munkaközösségük erkölcsi, etikai értékekben egy hullámhosszon van. „Ez egy nagyon melós dolog. Teherbírás kell hozzá. Minden bizonytalanság ellenére, Főnix madárként kell napról-napra nekiállni, amire nem képes mindenki. Személyiség és érzékenység kérdése” – teszi hozzá Márta. Ezt a csapat legújabb munkatársa, Szenteczki Zita is megerősíti: „Nehéz nem bevonódni, ez nem olyan munka, hogy hazamész és lerakod, én sokat álmodom is velük. Iszonyatosan sokat gondolok rájuk, minden nap. De közben az, hogy látom, hogy fejlődnek, nagyon sokat ad. Nem lehúzó erő, hanem megemel téged is, van értelme annak, amit csinálsz. Amikor látod, hogy valaki a szemed előtt fejlődik, az teljesen másféle eufória, mint amit a művészettől kapsz.”
A szociális intézményrendszer védőháló ezer helyen szakadt szét, rendszerszintű a pénz-, és szakemberhiány.
Az állami intézményekben nevelkedők, zárt intézmények esetében katonás rendben, feszes rutin szerint élnek, a nem zárt intézményekben már lazább ez a napirend, de mindenhol alapvető hiányosság, hogy a fiatalok nem tapasztalják meg a tetteik következményeit. Ezen túl hiányzik a perspektíva, a jövőtervezés, amire a program kilenc hónapos pályaorientációs panelje kínál fejlesztést. A foglalkozások mellett munkavállalásra és tanulmányaik elkezdésére vagy folytatására bíztatják a növendékeket. A pénzügyi ismeretek képzési panel során tanulnak arról is, mit jelentenek a megtakarítások, hogyan osszák be a pénzüket, illetve, hogy a munkavállaláshoz megfelelő attitűddel rendelkezzenek, képesek legyenek elmenni egy állásinterjúra és kezelni a kialakuló konfliktusokat, ebben idén már többedik éve meghatározó együttműködő partnerük a Magyar Posta is.
Az ART-RAVALÓ keretrendszere szigorú, de igazságos, az egyének és közösség érdekeit tartja szem előtt. Ahhoz hasonló, mint egy gyakorlópálya, és a munkatársak fontosnak tartják a kudarcok megélését és a határok feszegetését, hiszen így lehet tanulni. Viszont azzal minden részvevő tisztában van, hogy meddig mehetnek el. Ménesi Luca projektkoordinátor –aki személyesen tartja a kapcsolatot az évi mintegy hatvan jelentkezővel – azt mondja, hogy „az utógondozásban élő fiatalokra gyakorlatilag gondolhatunk úgy, mint hajléktalanokra, hiszen 24 éves koruk után nem lehetnek már a rendszer részei, nagyon sok esetben nem lesz hova menniük, illetve 18 éves koruktól magát az utógondozotti ellátást is csak bizonyos feltételek mellett vehetik igénybe. Ez a hozzáállás azért is fontos, hogy értsék a résztvevő fiatalok, azért (is) kell tartaniuk magukat az ART-RAVALÓ szabályaihoz, mert később majd az élet szabályaihoz is alkalmazkodniuk kell, amelyek sok esetben ennél keményebbek lesznek. Védőháló híján nagy eséllyel az utcára fognak kerülni vagy sajnos gyakori az a valóság is, hogy a gondozásból elbocsátott fiatalokat az emberkereskedelem áldozataiként látjuk nem sokkal később. A munkatársak számára is komoly felelősség, hogy megértessék a fiatalokkal: magukért kell felelősséget vállalniuk, mert senki más nem fogja kézen fogva elvezetni őket a megoldáshoz.”
A határok a közösséget is védik, hiszen, ha egy ember problémáira megy el az idő nagy része, az másoktól veszi el a lehetőséget, beárnyékolja a csapatmunkát. Az állami gondozásban felnövőknek alanyi jogon jár a gondozás. Itt az a különbség, hogy elmondják nekik, itt is mindent meg fognak kapni, sőt még többet is mint eddig, viszont ez már nem alanyi jogon jár, hanem bizonyos határok és feltételek között. A legfontosabb azonban a motiváció: ha azt látják valakin, hogy igazán tenni akar, azért, hogy itt lehessen. Borsos Luca így összegez: „Ha van valódi szándékuk és motiváltak azzal kapcsolatban, hogy itt akarnak lenni, ha van bennük nyitottság, akkor valójában egész évben folyamatosan saját magukkal találkoznak majd, és önmagukról tanulhatnak. Nem az a lényeg, hogy mit tanultam erről vagy arról, vagy akár a színházról, hanem hogy találkoztam saját magammal.”
Martini Noémi újságíró, a HVG munkatársa, ahol főként szociálisan érzékeny és társadalmi témákkal foglalkozik. Angol nyelven is publikál művészeti és kulturális magazinokban (Émergent Magazin, Elephant Magazine, The Face).
