(Art Rogers Photograph: Puppies 1980)
(Jeff Koons Wood painted sculpture: String of Puppies 1998)
A Koons és Rogers közötti per anyaga elérhető itt.
Ennek köszönhető az, hogy nagyon sok olyan, első sorban jogi konfliktusnak lehetünk tanúi, mely során a márka és a képzőművész csap össze a márka elemeinek használata felett. Itthon legutóbb az @®© (nomen est omen) szórta ki azt az alkotást, amely a NIKE márka jelentését próbálta kibővíteni, kritika tárgyává tenni, de Bill Barminsky Mickey egeres gázálarcától a Coca Cola indiai palackozóüzemei által kiszárított kutakat szóvá tevő fotográfus fényképéig egyre több jel válik tabuvá, érinthetetlen, kikezdhetetlen, kimondhatatlan képpé, szóvá, mondattá, melynek egy, s csak egy jelentése van.
Miközben e jelek egyre nagyobb hányadát teszik ki annak a nyelvnek, melyen a kortárs kultúránkat, életvilágunkat elbeszélhetjük. Felmerül a kérdés, hogy milyen történeteket lehet elmondani azon a nyelven, ahol a betűk és szavak jó része nem hozzáférhető, tiltott tudás?
(Forrás: ismeretlen)
Ezzel a szemantikai háborúval párhuzamosan zajlik a kereskedelmi háború, a szellemi javak piacán az eredeti előállítóinak, terjesztőinek és a szerzői jogi kalózoknak a küzdelme. A digitális technológia, a számítógép és az internet Kevin Kelly szavaival élve egyetlen nagy másológépet hozott létre, mely képes bármilyen digitális formában fellelhető javat végtelen példányban zérus költséggel lemásolni. Az olcsó másolás lehetősége alapjaiban rengette meg a másolatok szűkösségére épülő hagyományos üzleti modelleket, és azt a jogrendszert, mely ezt az üzleti modellt optimálisan támogatta. Miért kérhetek pénzt, ha egyszer mindent azonnal lemásolnak?
E kérdésre két válasz született. Az egyik a másolásnak próbál gátat vetni. A nagy kiadók technikai eszközökkel, jogi fenyegetéssel, törvénymódosítással, az ellenőrzés szigorításával próbálják újrateremteni a digitális területen a szűkösséget – kevés sikerrel. A másik megoldás úgy gondolkodik, hogy elfogadja az elkerülhetetlent és megpróbálja a maximumot kihozni a zenék, filmek, digitális tartalmak internetes terjedéséből. A tartalmaikat Creative Commons felhasználási szerződéssel közzétevő szerzők nem, hogy nem akarják megakadályozni, de egyenesen támogatják az így közzétett tartalmak másolását, nem kereskedelmi célú felhasználását, sok esetben remixelését, sőt kereskedelmi célú felhasználását is, csupán egyetlen feltételt kötnek ki következetesen : a szerző nevének feltüntetését. Ezek az alkotók tudják, hogy a szabad digitális terjedés segítségével zérus költséggel lehet eljutni a közönséghez, s bíznak abban, hogy a soktízezer ingyenes letöltő között akad majd ezer olyan rajongó, aki örömmel és önként ad pénzt, olyankor is, amikor erre semmiféle kényszer nincs. A hírnév és ismertség pénzzé és eladásokká konvertálása régről ismert stratégia, ám mintha elfelejtődött volna az elmúlt évtizedekben domináns kulturális iparágak alatt. Újrafelfedezése kényszer szülötte, az eredmények azonban bíztatóak. Majd 70 millió Creative Commons alatt közzétett, szabadon felhasználható fénykép a Flickr-en, majd 10.000 Creative Commons alatt közzétett, szabadon felhasználható dal a Magnatune-on, és ugyanennyi album a Jamendo-n és sok száz millió CC alatt közzétett weboldal.
És végül néhány szót a hazai helyzetről, amolyan provokációképpen, hátha nincs még nagyon nyár, és a hozzászólásokban kiderül, mennyire van igazam.
Magyarországon egészen 1989-ig a szerzői jognak annak ellenére másodlagos a kulturális életben betöltött szerepe, hogy a törvény pontosan követi a nemzetközi megállapodások által kijelölt trendeket. Ennek oka nem bonyolult: a gyakorlatban aligha működnek a szellemi alkotások vagyoni jogaira vonatkozó szabályok egy olyan környezetben, ahol a művek előállítása, terjesztése, sok esetben fogyasztása államilag ellenőrzött, finanszírozott intézményeken keresztül zajlik, és ahol a piac esetleges és másodlagos szereppel bír. A szellemi alkotások létrehozása, terjesztése, sorsa az állami források és politikai erőviszonyok függvénye. 1989 után megnyílt a lehetőség, hogy a szellemi alkotásokra vonatkozó vagyoni jogok valódi tartalommal töltődjenek fel, s a szerzőknek lehetőségük legyen az állami gyámkodás helyett a piacon boldogulni. Azonban az is kiderült, – lehet, hogy túl korán, s az a gyanúm, hogy nem túl megalapozottan-, hogy a magyar nyelvű kulturális piac önmagában keveseket tud eltartani: vannak olyan műfajok, médiumok, és alkotók, akik a piac helyett inkább az adófizető csecsén csüngenének, tehát abban érdekeltek, hogy fennmaradjon a 89 előtti kultúrafinanszírozási struktúra.
Ennek -sok más botrányos következmény mellett- az is az eredménye, hogy az operettszínháztól a magyar filmgyártásig számos területen születnek adópénzből olyan szellemi alkotások, melyek a szerzői jogi törvény és a finanszírozási feltételek közötti összhang hiánya miatt az alkotóik magántulajdonába kerülnek. Másképpen: évente milliárdokat adunk közpénzből alkotóknak arra, hogy a támogatások segítségével létrejött alkotás magántulajdon legyen – és ez, véleményem szerint akkor sincs jól –sőt-, ha ezek a szerzői jogban megtestesülő tulajdonjogok a piacon végeredményben kevés értékkel bírnak. A filmtörvény június 9-én az Országgyűlés által elfogadott módosításában (4§, 4. bekezdés) szerepel a következő kitétel:
„A közvetlen és közvetett támogatás mértéke dokumentumfilm, animációs film, tudományos ismeretterjesztő film, kísérleti film vagy rövidfilm műfajba tartozó magyar filmalkotás eseten a filmalkotás gyártási költségvetésének, magyar részvételű koprodukciós filmalkotás esetén a magyar hozzájárulás arányának a 100%-áig terjedhet, ha a kulturális sokszínűséghez hozzájáruló filmalkotás elkészítéséhez szükséges forrás más módon nem biztosítható. Ez a szabály a mozibemutatásra készült játékfilmek esetén nem alkalmazható.”
A teljes mértékben közpénzből finanszírozott „nehéz” filmek tehát úgy készülhetnek el, hogy annak vagyoni –tehát piaci- jogai a szerzőknél maradnak. Ennek vajon mi értelme van?
Ilyen –és a jóval alacsonyabb támogatási intenzitású – esetekben nehezen védhető a fenti álláspont. Ami elvárható lenne, az az, hogy ezekben az esetekben az elkészült alkotások egyes, vagyoni jogai a Creative Commons licencek feltételeihez hasonlóan, az azt finanszírozó közösséghez kerüljenek: vagy kerüljenek egyenest a public domain-be, vagy lehetőség legyen ezen alkotások szabad felhasználására, terjesztésére, átdolgozására mindenkinek. Hiszen egyszer már kifizettük az előállításukat.
