Az emberi elme apológiája

Szkafander és pillangó, rendezte: Julian Schnabel

Julian Schnabel filmje, a Szkafander és pillangó túl sok és túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Mégis, amíg ott ülünk a moziban elhisszük, hogy bárki (értsd: bárki) boldog lehet ezen a világon, még akkor is, ha egy működésképtelen testből szemléli a világot.

A száraz tények szinte semmit sem tesznek hozzá ehhez a filmhez, mégis határozottan vezetik a tekintetet. Az amerikai Schnabel vagabond, neo-expresszionista festőként vált híressé a nyolcvanas években, majd a kilencvenes években művészekről szóló filmek rendezőjeként is kipróbálta magát. A francia Jean-Dominique Bauby az Elle körülrajongott főszerkesztőjeként és három bájos gyermek apjaként kapott súlyos agyvérzést, és egyik pillanatról a másikra egy teljesen lebénult testben, egy merev szkafanderben találta magát. A film története innen indul, illetve onnan, hogy a súlyos locked in (bezártság) szindrómában szenvedő férfi mégsem teljesen kommunikáció-képtelen. Az egyik szemével ugyanis tud pislogni. A történet ettől kezdve szépen elmehetne egy emberfeletti szenvedéstörténet megható és sokkoló leírása felé, de nem ez történik. És ebben nem kis szerepe van annak, hogy Schnabel festő, a filmje pedig a látásról és a kommunikációról szól.

Pontosabban a látás és a kommunikáció iránti kiolthatatlan vágyról. Arról, hogy már csak azért is érdemes élni, hogy lássuk a tenger felett röpködő sirályokat, és a gondoskodó szeretetet mások szemében. És arról, hogy ezért mindig hálásnak kell lennünk, és minden lehetőséget meg kell ragadnunk, hogy a hálánkat ki is fejezzük. Ez így borzasztóan érzelgősen hangzik, a film azonban egyáltalán nem ilyen. A kamera és a rendező nagyon kecsesen lavírozik a sztereotípiák között. A szavak és az üzenetek lassan és átgondoltan formálódnak meg az ábécé betűiből egy pillangóként verdeső szem ritmusára. Mindeközben folyamatosan kapjuk a hol homályos, hol villódzó, hol humoros, hol meg erotikával telített képeket, a szkafanderbe zárt elme képeit. Gyönyörű és megfoghatatlan képeket, amelyek azonban mégsem pusztán önmagukért való, testetlen képek. A képzelőerő és az emlékezet ugyanis rendületlenül működik. És a film nagyon pozitív, nem a hiányról szól, nem arról, ami elveszett, hanem arról, ami megmaradt. Nem a testről, és nem is a hitről. Nem elsősorban a szeretetről, és még kevésbé az akaratról.

Ez egy film a látásról és a gondolkodásról. Egyszerre végtelenül absztrakt és érzékien figuratív. És nem iskolás, nagyon nem iskolás. Nem azt mondja, hogy nézzünk magunkba, és örüljünk, hogy élünk, hanem megmutatja, hogy a legdurvább körülmények között is lehet örülni az életnek. Nem azt mondja, hogy nézz és láss, és még csak nem is azt, hogy nézz és örülj. Egyszerűen csak azt, hogy nézz…

Szkafander és pillangó, (2007), amerikai-francia filmdráma
Rendezte: Julian Schnabel (Miramax, Pathé)