Cigányok, nácik, privatizáció. Három kortárs dokumentumfilm

Az utóbbi időben három olyan filmet lehetett látni, ami valamelyest ahhoz szólt hozzá, hogy hol és hogyan élünk. Az egyik a TB-irtók rendezvényein is bemutatott német A nagy kiárusítás, ami a privatizáció egyes embereket érintő következményeit vizsgálja a Föld különböző pontjain. A téma enyhén szólva ma Magyarországon is aktuális. A film középjó: aki ezen a kérdésen már régebb óta elgondolkozott, vagy évek óta a helyzet javításán töri a fejét, s esetleg magát is, mint a TB-irtók civil közönsége, annak sok újat nem mond, mindent megoldó csodaszerrel pedig végképp nem szolgál. Aki viszont még ma is úgy tudja, hogy a szűkös erőforrások méltó elosztásának optimális módja a szabad piac, az mindenképp nézze meg a filmet, tegnapi határidővel.

A második film Bódis Kriszta Bársijé (Nagylány) című filmje, ami az Amari krissel kezdődő sorozat részeként „a sokszínű, ám közös gyökerű cigány kultúrán keresztül kívánja érzékeltetni azokat az emberi törvényszerűségeket, működéseket, gondolkodásformákat, melyek a kultúrák közötti egyenrangúság lényegére világítanak rá” – ahogyan Bódis Kriszta fogalmaz. A film sajátossága, hogy gender-szempontú: arról kíván beszélni, hogy milyen társadalmi szerep jut a nőknek egy adott cigány közösségen belül.

A vállalkozással akad néhány gond.  A Művész mozis bemutató néhol érdekes érintkezési felületeket talált a női sors közös intimitásaiban érintett közönség és a film meghívott szereplői között, de annál több slejmos rosszérzést is keltett. Míg a film által megpendített téma inkább a hatalomról és a hús-vér élet tétjeiről szólt, a filmnek mint társadalmi cselekvésnek csak a budapesti értelmiség politikailag korrekt kulturális érdeklődése és a cigányság kulturális egyenlőségét képviselő „cigányok” között sikerült némi félreértésektől, elhatárolódásoktól, kiüresedő frázisoktól és szóvá nem tett harcoktól terhes, kínos találkozást generálnia.

A „cigány” „kultúra” „felemelése” az „egyenlők” közé önmagában is egy elég problematikus dolog, már csak annyiban is, amennyiben a kulturális egyenlőséget kimondva a hatalmi és gazdasági viszonyokról nem beszél. A film annyit tesz, hogy egy-egy fókuszcsoport-szerű explicit beszélgetést („a mi hagyományunk ez és ez” jellegű megszólalásokat – a művész mozi közönsége mikor kényszerül ilyen mondatokat mondani?) vesz fel, és illusztrál egyébként nagyon érzékenyen fényképezett „életből ellesett” képekkel. Nem teszi meg azt, amire az antropológus elvileg ki van találva: hogy az első reprezentációs körök után éjszakára és másnapra is a helyszínen maradva azt próbálja meg megérteni, hogy mindaz, amit ezek az emberek mondanak és nem mondanak, hogyan áll össze a közösség életévé.

A jó szándékot nem vitatva sajnos úgy látom, hogy Bódis Krisztának egy National Geographic műfajú képeskönyvet sikerült készítenie, ami a magyarországi „cigánykérdés” ügyének eleve beteg közegébe bedobva nem fog tudni másképp viselkedni, mint az alárendelt furcsa-egzotikus, díszítő jellegű és gyilkosan semleges ábrázolásainak már amúgy is létező tömege.

A harmadik film Kriza Bori dokuja a Romantikus Erőszak nemzeti rockegyüttesről és környékéről. A Dübörög a nemzeti rock utólagos, de nem elhanyagolható hátszelét az adta, hogy éppen Sziva Balázsék voltak az egyik olyan csoport, akik sikeresen vonták magukra a média és a közönség figyelmét 2006 őszén, s ekkor Kriza Bori még javában forgatott.

A film egy meglehetősen korrekt és nyugodtan kíváncsi vonalat igyekszik vinni, kommentálni maximum a vágásokkal kommentál. Tényleg sokat megtudunk arról, hogy milyen zenéket játszik az együttes, hogyan utaznak Erdélybe, milyen házban lakik a frontember, s főleg pedig arról, hogy amikor arról kell beszélni, hogy kik ők, akkor miket mondanak el.

A film ezeket a mondatokat magának a szubkultúrának vagy radikális nacionalizmusnak a megmutatásaként kezeli, s látszik, hogy meg is elégszik ezzel. Jellegzetes tünet, hogy a bemutatók közönsége a film hőseit nem úgy érzékeli, mint egyiket a sok különféle világnézet köré szerveződő közösség közül, hanem mint egy közös nemzeti kontinuum egyik pólusát. Ez a kontinuum felelne meg az állami politikának, amin belül terül el ugye a jobb és a bal, azokon túl meg a szélsőségek. Ez a kontinuum ugyanakkor nagyrészt csak annak a magyarországi nyilvánosságot termelő és fogyasztó kis közönségnek a fejében van ott, akiknek a film készült. Az ő kérdéseiket teszi fel Kriza Bori a filmben, ezek mentén vasalódik ki a közösség élete a nemzet elvont ötlete felől olvasható szöveggé, s az olyan elszólásoknak, miszerint a Fradi azért lenne fontos, mert ott vannak az igazi férfiak, vagy hogy ez a közösség azért különleges, mert mindenki mindenkit szeret, egyáltalán nem szentel figyelmet.

Nagyon fontos volt, hogy legyen egy ilyen film, és jó, hogy ennyire korrektre sikerült. Kár ugyanakkor, hogy kíváncsisága nem hatol mélyebbre a mai magyar közéletben expliciten feltett kérdéseknél, s így igazából „mindkét” (hol van ez a kettő, a kevés újságírón, politikuson és fórumozón túl?) pólus hajlamos lesz csak a saját válaszait leolvasni róla, újratermelve azt az állapotot, hogy a valós helyzetek bonyolultságáról nincsen diszkurzus.

© 2017 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány