A művészet már sekit sem provokál?

Ez a kérdés  Belting megfogalmazásában állításként hangzik el. Ez egyben jelzi a beltingi művészet-felfogás határait is. A könyv, amelyben a megállapítás szerepel A művészettörténet vége provokatív címet kapta, a benne olvasható tartalom viszont már nem annyira felforgató, mint amennyire az olvasó a cím alapján elvárhatná (a jelenkori művészet és művészettörténet helyzete megkövetelné).


Bevezetőül hadd jelezzem az olvasóknak, hogy a szokványos blog-bejegyzések helyett ezen a héten egy kismama kvázi olvasónaplóját fogják megtalálni, akinek a mobilitása enyhén korlátozott, figyelme pedig erőteljesen megosztott (két kisgyermek és a harmadik, éppen készülődő között). A bejegyzések műfajukat tekintve „frissen olvasott szövegek félig emésztve”, illetve az olvasottak éppen aktuális feldolgozottságát tükröző bekezdések közlését tervezem. Elsősorban az izgat a választott szövegekben, hogy milyen alternatívákat kínálnak számomra a jelen művészetének, kultúrájának megértéséhez, ugyanakkor a választott szövegek között felmerülő kapcsolódások is érdekelnek.

Történetek csak a történetekben léteznek – ez a szabad idézet Wenders A dolgok állása című filméből származik, olvastam már máshol is és idéztem már korábban is – valószínű azért, mert ami a dolgok állását illeti, az állítás meglehetősen pontosnak hat. Az elbeszélés megkérdőjelezése, amely a dolgok alakulását közvetíti – legyen az történelem, vagy más tudomány – már nem újdonság. Az olvasót talán már nem fogja meglepni az, hogy az „egyetemes művészettörténet” elbeszélés már nem működik, hisz mindkettő, az egyetemesség eszméje és a művészettörténet eszméje már a múlté. Természetesen, míg csak bele nem olvas a könyvbe az érdeklődő, a cím felcsigázhatja, vajon mi jön a művészettörténet vége után… Erre ugyan ebben a formában nem kap választ az olvasó, ellenben találhat magának elgondolkodtató felvetéseket, megismerheti a jelen állapot genealógiáját, mégpedig a modernséghez való viszonyunk felöl értelmezve.

Vajon illik-e még egymáshoz a művészet és a róla szóló szokványos elbeszélés? Ez a kérdés volt az alapfelvetése Belting 1983-as székfoglalójának Münchenben. Az egy évtizeddel később született revideált változat a modern kánon vége utáni helyzetet vázolja – Belting kiinduló kérdését tekintve meglehetősen körültekintően, a művészettörténet eszméje születésétől a jelenig. A jelennek persze nem minden szegmensét beleértve, épp ez mutatja a munka határait…A modern utáni periódust körülírással adja meg a szerző, hol az „alexandriai viszonyokra” (gyűjtés, leltározás) utalva, hol az „epilogikus tudatra” – szemben a modernség kezdetét jellemző prologikus tudattal, máshol a látvány társadalmára helyezi a hangsúlyt. Ez a horizont a médiaművészetet (új médiákat) még éppen hogy befogja, némi pejoratív mellékzöngével jellemzi a „tünékeny látványosságokat”, amelyek felváltották a hagyományos műtárgyat a Fluxus és a konceptuális művészet megjelenésést követően. A „remake-kultúra” már ennyi megértésre sem talál. Az pedig, hogy a művészet felforgathatna bármit is, fel sem merül, épp az ellenkezője mellett érvel. A művészetnek társadalmi kötelezettséget magára vállaló szegmensét általánosságban érinti (olyannyira, hogy meglehet, nem is abban az értelemben használja, ahogy manapság használnánk…), és a jelenség megértése szempontjából igen előnytelenül az elvesztett művészeti autonómia felől értékeli. Tulajdonképpen Belting alapvetően tartózkodik az explicit értékelés bevett formáitól, mégis az érvelést követve az a benyomásom támad, hogy amennyire csak lehetséges, az elbeszélése az akadémiai diskurzuson belül marad, és az „új” művészet és méginkább művészettörténet (férjen bele adott esetben bármi is) apologetikáját olvasom – az általa képviselt szakma krízisének radikális számvetése helyett. Persze gyakran megesik, hogy az olvasó elvárása és a szerző szándékai nem találkoznak, ilyenkor egy vigasza azért marad mindkét félnek, hogy a kialakuló félreértés még gyümölcsöző is lehet…

Belting könyvében a művészet és a művészettörténet helyzetét elemző sokrétű és elgondolkodtató összegzést olvastam, még ha gyakran túl általánosnak is tűntek egyes megállapítások (a konkrét művek bemutatása mellett is), és aktualitásuk is némiképp megkopni látszik. Mára, miután közel másfél évtized eltelt a szöveg keletkezését tekintve, látható, hogy Belting a kilencvenes évek művészettörténeti közbeszédének fontos kérdéseit tematizálta esszéjében. Ezek a kérdések főbb vonalakban – a teljesség igénye nélkül: a művészettudomány és az avantgárd eszmék „összefonódása”, a Westart (a „centrum” áthelyeződése: Amerika 1945 utáni vezető szerepe), a globalizáció kérdése, Európa megosztottsága (Kelet – Nyugat), kortárs múzeumok mint művészeti látványosságok. Belting művészetfelfogását meghatározóan befolyásolta a karlsruhei tapasztalat (ahol a Hochschule für Gestaltung Művészettudományi és Médiaelméleti Tanszék professzora volt), ahol a médiaművészet is bekerült kutatási körébe, ennek köszönhetően a kötet tartalmazza az új médiumok megjelenését érintő kérdéseket (részletesen foglalkozik a médiaművészet szerkezetével), és a médiumtörténet mint művészettörténet felvetést (újdonság és technológia összefüggése, a technika archeológiája). A második kiadás utószavában (2001) utal a képiség és a test diskurzusaira is, amit a Kép-antropológia című kötetében dolgozott fel (Hans Belting: Kép-antropológia. Képtudományi vázlatok. Kijárat Kiadó, 2003).

Belting a szakma krízisét megszelídíti azáltal, hogy amikor a kanonikus művészettörténet (vagy másképp: a művészettörténet mint idea) és a művészet új jelenségeinek helyzetéről beszél, a keret és a kép viszonyával érzékelteti a változást. Viszont a végkövetkeztetés alig jut tovább a kezdeti kérdésfelvetésnél vagy megállapításnál: a régi keretek releváns módon már nem használhatóak fel az új jelenségek bemutatásához, értelmezéséhez. A zárófejezetben a következő konstruktív javaslat olvasható: „ha közösen, nem kizárólag a művészettörténészek kompetenciájára hagyatkozva mint etnológusok fognánk neki kultúránk újrafelfedezésének, s ebben a művészet bizonyosan többet jelenítene meg szép látszatnál”. A fentebb említett utószó tartalmaz egy tágasabban felfogott művészettudomány koncepciót is, amelyben felfedezhető a nyitás a kultúratudomány felé.

Hans Belting: A művészettörténet vége. Az első kiadás újragondolt változata – tíz év után. (Fordította:Teller Katalin) Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2006.

Vonatkozó linkek:

Te merre biciklizel? Peter Weibellel Nagy Edina beszélget (Új művészet)
Milyen/kép(p) Nagy Edina szerkesztette médiaelméleti könyvről szóló recenzió (A 7)

  • http://www.domain.hu CSaB

    Nincs is vége a művészetnek. Nézzünk csak a mai autókra! 😀

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány