Művészet és anyagtalan munka

Az anyagtalan munka segédfogalom a mindennapi életünk megértéséhez. Először zürichben találkoztam az ötlettel, a "A politikai mozgalmak esztétikája" című konferencián, ahol a Euromayday mozgalom szervezői emlegették. A szálak Olaszországba vezettek, ahol a 70-es években a tüntetők visszalőttek a rendőrökre, a kor forradalmárai pedig a 80-as éveket politikai száműzetésben, és/vagy a börtönben töltötték. A 77-es mozgalom donja Antonio Negri, aki a róla szóló dokumentumfilmben nevetve magyarázza: "Ledöntöttük a gyárhoz vezető villanyoszlopokat, mert nem akartunk szombaton is dolgozni, és nem tudtunk megegyezni a szakszervezetekkel. Most már elmondhatom, mert eleget ültem érte." Most ezeket az embereket lehetett meghallgatni a "Művészet és Anyagtalan Munka" konferencián a londoni Tate Britain múzeumban, ahogyan a művészeti és szolgáltatási szektor meghatározó gazdasági szerepét értékelték a mindennapi élet újratermelése szempontjából.

Az anyagtalan munka a kortárs kapitalizmus meghatározó termelési módja: a munkások nyelvi kompetenciáját, érzelmi tevékenységét és kapcsolatteremtő képességét fogja a tőke igájába. Így lehetséges, hogy a tömegfoglalkoztatásra épülő gyárakat leváltsák a hálózatosan szerveződő, alkalmi szerződéseken alapuló gazdasági kapcsolatok. Természetesen mindezt a fejlett kibernetika és a kiterjedt kommunikációs hálózatok teszik lehetővé.

Turux

Lia, www.turux.at: Semi-Automatic

A konferencián Franco Berardi alias Bifo is beszélt, aki annak idején az Alice nevű pionír kalózrádió, majd a Telestreet nevű kalóztévé hálózat motorjaként híresült el, mostanában pedig a kibertérről és a kiberidőről gondolkodik. Az előbbieket még lehetett a gyárak és az egyetemek mélyéről szervezni, az utóbbiak már azt a problematikát feszegetik, hogy egy hálózatosan szervezett gazdaságban hogyan lehet (politikai) közösségeket kialakítani.

Szerinte a flexibilis munka eltörli az idő együttes megélésének lehetőségét, sőt, ilyen körülmények között nem is olyan egyszerű sajátunkként gondolni az időre. A kihívás pont abban áll, hogy egy mindent átfogó közösség (mint például a proletariátus) fogalma nélkül gondolkodjunk. A munkanélküliek és a francia Spektákulum Idénymunkásai nevű mozgalom küzdelmeire utalva hangsúlyozza, hogy olyan szerveződési formákat kell találni, amelyek akkor is képesek összehozni az embereket, ha nem ugyanabban a térben dolgoznak. Bifo maga fiatal művészekkel szervezkedik: megpróbálnak közösen fellépni a munkával kapcsolatos (tehát már nem egyszerűen munkahelyi) gondjaik megoldására. A legnagyobb problémájuk, hogy hogyan lehet két óránál többet együtt tölteni.

A már említett Antonio ‘Toni’ Negri ezt a helyzetleírást helyezi történelmi perspektívába. Abból indul ki, hogy a művészeti termelés a társadalom egyéb folyamataihoz hasonlóan az aktuális termelési mód sajátosságai szerint folyik, illetve konkrétan annak az újratermelése. Az újratermelés persze nem mechanikus reprodukciót jelent, hiszen pont úgy változik a világ, hogy nem mindig ugyanazt az életet hozzuk létre — a történelmi folyamat törésekben és ellentmondásokon keresztül halad. A művészet formanyelvi változásai, illetve az egyes művészek világtapasztalata mindenesetre megfelel, vagy adott esetben reagál az adott kor anyagi körülményeire.

Picabia_Machine_Turn.jpg

Francis Picabia: Gépfordulás.

Toni Negri három nagy szakaszt különböztet meg. Az első az 1848-as francia forradalomtól az 1917-es bolsevik forradalomig tart — ez a "Kisajátítás és önigazgatás korszaka". Jellegzetessége a bérmunkás történelmi fellépése, és az ő küzdelmei, utópiája és forradalma. A párizsi kommün (1871) idején ez a fázis művészetileg a realizmus és az impresszionizmus áramlataira oszlik fel. A meghatározó tapasztalat ekkoriban egy olyan materialista módon felfogott világ felfedezése, amely szembenáll az alkotó szubjektum akaratával.

claude_monet-a_szent_lazare_palyaudvar.jpg

Claude Monet: A Saint Lazare pályaudvar.

A második szakasz a "Forradalmi korszak", aminek lényege a munkaerő absztrakciója, vagyis a termelés központosított szervezése, a tőkekoncentráció és a specializáció. Ez 1917-től 1968-ig tart. 1929 után (gazdasági világválság) itt is törés következik be a művészeti termelésben, ez az expresszionizmus és az absztrakt kísérletezés időszaka. A munkások ekkor érik el legnagyobb történelmi sikereiket, keleten a szocialista termelési mód, nyugaton pedig a jóléti állam bevezetésével. Ekkor már világos, hogy a tőke a munkás ellensége, a munkások pedig szervezett formában lépnek fel érdekeik védelmében. A munkás kezei között lebomlik és újra összeáll a világ, és ez a művészeti termelésre is igaz. Az absztrakció átgyalogol a valóságon, anyagot szolgáltatva a forradalmi képzelet számára. A kísérletezés a fejlődéshez szükséges innováció hajtóereje. A kort a konstruktív esztétika epikus túltengése jellemzi.

klazimir_malevics-szuprematizmus.jpg

Klazimir Malevics: Szuprematizmus

A harmadik, poszt-hatvannyolcas korszakot a "Társadalmi termelés és a kognitív munka megjelenése" jellemzi, vagyis az anyagtalan munka fent jellemzett térhódítása. A kor központi kérdése: hogyan válhat az absztrakt forma figuratívvá? Vagyis a munka absztrakciójából hogyan nyerhetjük vissza az embert? Milyen életformákat termel ki ez a társadalmi átalakulás? A félelmet nem ismerő művész szenvtelenül tekint egy belső struktúráját vesztett világra.

francis_bacon-tanulmany_velazquez_x._ince_papa-portrejahoz.jpg

 

Francis Bacon: Tanulmány Velázquez X. Ince pápa portréjához.

Amikor ezt előadtam a tesómnak, azt válaszolta, hogy "egy Bacon tényleg olyan mintha egy Monet alakot beledobtak volna egy Malevics képbe." :)


© 2017 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány