Művészet és terrorellenes háború

Az Art and »The War on Terror«. Ten years on szekció fontosságát jelezte, hogy olyan nagy vonzerővel bíró sztárok vettek benne részt, mint a politikai művészet doyenje, Martha Rosler illetve a vizuális kultúra diszciplina egyik fő teoretikusa, a radikális tanairól ismert és az occupy mozgalomban is résztvett, sőt annak teoretizálásával is foglalkozó, s aktivistaként is ismert Nicholas Mirzoeff, illetve az “új művészettörténet” brit zászlóvivője, az igen termékeny Jonathan Harris.

AndrasEdit_cikk2_foto1.jpgBalról jobbra: 1. Jonathan Harris, 3. Nicholas Mirzoeff, 5. Martha Rosler ι fotó: András Edit

 

Várható volt, hogy a téma is, a panel is nagy érdeklődésre tart számot, ám annak ellenére csak középméretű termet kapott, ami ennél fogva zsúfolásig telt. A manapság közkedvelt szóhasználattal élve, a panel témájának “sűrgősségét” (urgency) a rendhagyó szerkezet is mutatta, hogy a szigorúan ismétlődő, bevett struktúrával szemben – szekcióvezető felvezetése, résztvevők bemutatása, 4-5 félórás előadás, a szekció végén pedig fél óra kérdés-felelet – ebben a szekcióban csak a pódiumon ülők fele tartott laza előadásfélét, a másik fele meghívott vitapartner volt.

 

Nehéz lenne rekonstruálni a rendelkezésre álló rövid terjedelemben a forró légkörű szekciót, az előadásokat és a vitát, ezért csak néhány elemet ragadok ki belőle. A félelem és félelemkeltés volt az egyik központi kategória, amely hidegháborús szlogeneket hozott elő a kollektív tudatalattiból, ám amannak retorikájában az esetleges külső támadástól való félelem nem kapcsolódott össze a terrorral. Az “ellenség közöttünk van” (“enemy within”) elem viszont visszatért. A patriorizmus, ami az amerikai identitás  kulcsfogalma is ennek megfelelően módosult, azaz például Clinton Boisvert Félelem című munkáját eltávolították a New York-i metróból, és a művészt hazafiatlansággal vádolták

Andras-Edit_cikk2_foto2_Clinton-Boisvert.jpgClinton Boisvert, Félelem, 2002 ι fotó: András Edit

az utóbbi Documenta egyik sztárművésze, Goshka Macuga Guernica szőttesét pedig észrevétlen letakarták Colin Powell hírhedt beszéde alatt.

AndrasE_cikk2_foto3_Goshka-Macuga.jpgGoshka Macuga: A szörnyeteg természete, 2009-2010 ι fotó: András Edit

A politikai művészettel együtt visszatért a cenzúra is, amit az esetleges terrorista támadás vélt vagy valóságos veszélye legitimált.  A művészeti színtér résztvevőiből ez hisztérikus reakciókat váltott ki, tekintve, hogy az amerikai színtér saját “differentia specifica”-jának tekinti az alkotmányban is rögzített jogot, a megszólalás és a művészet szabadságát (First Amendment). Ezen alapkövek megrendülésével párhuzamosan láthatóvá váltak olyan elemek is, amelyeket a világ vezető nagyhatalma nem szeret viszontlátni saját önképében. A szabadság és demokrácia első számú védelmezője nem szereti saját erőszakos, rasszista múltjának felemlegetését. Az államilag szentesített rasszizmus, faji megkülönböztetés, szegregáció időben még nincs olyan távol (alig fél évszázadról beszélünk), hogy ne úsznának be azonnal az asszociációs mezőbe, s ne generálnának zsigeri reflexeket. Az 1936-os berlini olimpián Jesse Owens − akkor négernek, most afrikai-amerikainak titulált − atléta négy arany érmet nyert. Azt, hogy Hitler nem volt hajlandó vele kezet fogni, szalagcímben hozta a korabeli sajtó, az azonban csak rétegműsorokban sugárzott dokumentumfilmekben hangzik el, hogy az ünneplésre New York-ba érkezett sztársportoló és szintén fekete felesége nem kapott a világvárosban szállodai szobát, illetve, amikor végre kapott, akkor a hátsóajtón, a személyzeti bejáraton kellett közlekednie. 

 

Az Abu Ghraib képek lokális traumákat, a lincseléseket, a klu-klux-klan emlékét idézik be, s az amerikai demokrácia és szabadság-misszió törékenységének üzenetét hordozzák a helyi értelmiség számára; identitászavart keltenek, illetve ezen trauma feldolgozására, terápiára ösztökélnek. A szembenézés, feldolgozás intellektuális lépcsőiként is értelmezhető W. J. T. Mitchell témával kapcsolatos könyve és még nyilvánvalóbban Mirzoeff újabb könyve. Az is az amerikai identitást érintő jelenség, hogy az Obama-érában megszaporodtak az afrikai-amerikai témájú filmek. “A Fehér Házhoz vezető utat […] nemcsak Obama beszédei, innovatív kampánya és a szavazók reményteljes többsége kövezte ki, hanem az afrikai-amerikai férfiak évtizede is a filmekben” – írta A.O. Scott és Manohla Dargis a The New York Times-ban megjelent írásában.

AndrasEdit_cikk2_foto_4_django_unchained.jpgA Django elszabadul című Quentin Tarantino film plakátja

 Tarantino legújabb filmje, a Django elszabadul  megfordítja a rabszolgatartó Dél történetét, éppúgy, ahogy mintegy mentális igazságszolgáltatásként az Becstelen Brigantyk képzeletben átírja a nácizmus és Hitler élettörténetét, illetve ahogy a Jackie Brown egy színesbőrű középkorú nőt tesz meg főhősének, aki a nehézfiúk eszén túljár. És a másik oldal, a hegemón törekvések körülbástyázására irányuló ambíciók, amelyek a terrorra hivatkozva legitimálni akarják az önkényt, az erőszakos inváziót, a brutalitást, s a nemzetközi egyezmények megkerülését, úgyszintén aktivizálódnak. Errefelé ennek leghatékonyabb terepe a populáris kultúra; innen ered a heves politikai vita a Zero Dark Thirty – A Bin Láden hajsza  film körül, amit Slavoj Żižek Hollywood amerikai hatalomnak adott ajándékának nevezett, s “a kínzás normalizálásaként” aposztrofált a The Guardian-ben megjelent nagy port kavart írásában.

A film kiverte a biztosítékot még az állami, politikai szférában is túlazonosulásával, s nem éppen úgy sűlt el, ahogy számították. Nem hogy Oscart nem nyert, de a díjosztás napján a The New Times hasábjain egy volt FBI ügynök szükségesnek látta helyreállítani az egyensúlyt és elhatárolódni a filmtől, mondván, hogy félrevezető azt állítani, miszerint a kínzások vezettek volna Bin Laden nyomára, és elfogásához (“kormányunk egyik legjelentősebb sikeréhez”). Valójában éppen az ellenkezője történt – állítja −; az ilyen beállítás tehát ellene munkál az amerikai történelemnek és a nemzetbiztonságnak. Konklúzió: a dolog felfújásáért az újságírók a felelősek.

A megbillent amerikai identitás megerősítésére szolgálnak az olyan filmek, mint a Lincoln vagy az Oscart nyert Argo. A gazdasági válság, az amerikai álom és jólét veszélybe kerülése mindig is mozgásba lendítette az amerikai populáris kultúrát, ahogy válságos időkben mindig is a filmipar veszi át az “ego-busting”, az ideológiai megerősítés szerepét.

 

A panel egyik vissza-visszatérő fő kérdése az volt, hogy mi a művész etikai felelőssége krízishelyzetben, morális válságban. Mirzoeff az aktivizmus hiányát kérte számon a közönségtől, mondván, hogy ahelyett, hogy a konferencián borzonganak, inkább az occupy mozgalomban vettek volna részt.

AndrasEdit_cikk2_foto_5_CsoszoGabi_Occupy.jpgOccupy Wall street ι fotó: Csoszó Gabriella / FreeDoc

AndrasEditcikk2_foto6_CsoszoGabi.jpgOccupy Wall street ι fotó: Csoszó Gabriella / FreeDoc

AndrasEditcikk2_foto7_CsoszoG.jpgOccupy Wall street ι fotó: Csoszó Gabriella / FreeDoc

A közönség soraiból pedig azt javasolták, hogy Európától kellene eltanulni a mozgósítást és az utcára vonulást. Martha Rosler szimbolikus állásfoglalásában szégyenletesnek találta, hogy művész (“I am ashamed to be artist”), mondván, hogy az utca művészete most a legerősebb. Az elemzés, a láttatás, az elmaszatolt jelenségek feltárása a művész dolga véleménye szerint és nem újabb képeket hozzáadni a képáradathoz. Természetesen szóba került a társadalom különböző szféráinak militarizációja is, mint a háborús állapotok visszahatása, ami nem csak az Egyesült Államokban érzékelhető, de Nagy Brittaniában is, hangsúlyozta Jonathan Harris. A fegyvertartás és a fegyverkorlátozás neuralgikus, és nagyon is lokális (!) volta úgyszintén része volt a vitának, amelynek hivatkozási alapja, megintcsak az alkotmány (Second Amendment), függetlenül attól, hogy míg az készülése idején ténylegesen a függetlenség elnyerését és megvédését szolgálta, arról manapság aligha beszélhetünk; mégis, a fegyvertartás mélyen beleépült az amerikai (maszkulin) identitásba, amihez szinte irracionális mértékben ragaszkodnak politikusok (és nemcsak republikánusok) és hétköznapi emberek egyaránt. (Volt a konferencián olyan szekció is, amely a hadsereg és a tájkép kapcsolatával, egy másik a magasfokú biztonság korszakának művészetével foglalkozott, köztük a dronokkal. Az egyik előadás az önkezdeményező háborús játékok kreatív voltáról és nagy elterjedtségéről szólt.) Innen nézve Tarantino fegyverek iránti szenvedélyes vonzódása is más színben tűnhet fel, ahogy a nevelés kérdésének sokszori előtérbe kerülése és fontosságának hangsúlyozása úgyszintén. A művészt a panel résztvevői a politikusság és a kritikai gondolkodás visszakövetelése legfőbb ágensének tekintették. Az Abu Ghraib képekkel kapcsolatban elhangzott, hogy a művészeknek nem megsokszoroznia, neutralizálnia kellene a megaláztatás, kínzás képeit, hanem inkább a mögöttes kérdéseket felvetni, mint ahogy a The Abu Ghraib Effect című könyv kapcsán is a horror esztétizálása kérdőjeleződött meg.

 András Edit

 

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány