A művészet ellenálló ereje

Már régóta hiányoltam az olyan elemzéseket, amelyek az elmúlt másfél évtized új művészeti jelenségeire összefüggéseiben képesek reagálni. Épp a Belting által is felvetett probléma hívta létre Bourriaud relációesztétikáját, amelynek létrejöttét az indokolja, hogy a korábbi keret már nem illeszthető a létrejövő képhez. Ez a helyzet – amikor a művészettörténet adott sémái, fogalmai nem mondanak semmi relevánsat a jelen művészetéről – időről időre újratermelődik.


Nicolas Bourriaud (1965) kurátorként és művészetkritikusként vált ismertté, de feladatának tekintette az új jelenségek elméleti kontextusának a közvetítését is. Felfogása szerint a kritikus kiemelt feladata, „hogy rekonstruálja az adott kort jellemző problémák összetett rendszerét és megvizsgálja az ezekre adott különböző válaszokat”. A Műcsarnok új, elméleti sorozatán belül két szövege jelent meg egyszerre magyarul: az 1998-as Relációesztétikában azokat a művészeti formákat vizsgálja, amelyekben a művészi szándék kapcsolatok létrehozására, illetve azok társadalmi összefüggéseinek vizsgálatára irányul, a 2001-es Utómunkálatokban az újraértelmező és kisajátító típusú munkák tágabb kontextusát mutatja be. Mindkét művészeti megoldásra találunk példákat a hazai művészeti gyakorlatban, így a művészek, galeristák, kurátorok, kritikusok, és a felcsigázott látogatók, de még a „tájékozódó futók” is…no meg persze a művészettörténészek élvezettel forgathatják – vagy épp bosszankodva…

Mindkét könyv felhasználóbarát kiadvány. Egyrészt az áttekinthető, jó tagolás, a rengeteg konkrét példa – többnyire rövid, lényegre törő leírásokkal – a Relációesztétika végén például a bevezetett fogalmak szótárával segíti a tájékozódást, másrészt a közvetlen stílus a megértést, és persze nem elhanyagolható szempont a szöveg hossza sem, ami könnyen hozzáférhetővé teszi egy szélesebb közönség számára is. A szöveg nem „túldiszciplinált”, viszont nagyon pontosan megadja az elméleti tájékozódási pontjait, a hivatkozásnál mindig – éppen egy aprócska lépéssel – többet tesz. Természetesen vannak hibái, például a relációs művészet tipológiája kissé elmaszatolt (kapcsolat és randevú, bensőségesség és találkozás együttműködés és szerződés, szakmai kapcsolatok és ügyfélkör, hogyan foglaljunk el egy galériát), de maga az író sem veszi szigorúan a körvonalazott határokat. Az ellentmondásos megfogalmazásokat pedig egy alakulóban levő elmélet polifóniájának tekintem. Kiváló vitaalap!

Egyik helyen leszögezi, nem művészetelméletet ír, hanem formaelméletet. Az embert elfogja a nyugtalanság – vajon valamire nem figyelt oda, vagy a fordító hibája? Aztán ahogy halad előre a szövegben, lassan eljut a formációhoz, szerveződéshez, a szótárban leellenőrizheti: forma = világot imitáló strukturális egység, helyben vagyunk! A szöveg sok helyen ilyen formálódó, világot imitáló strukturális egység. Ez a „gyengeség” egyben az erőssége.

A művek megközelítésének, rendszerezésének és értelmezésének szempontja rendkívül szerteágazó a szövegben, ezek közül csupán egy kérdést ragadok ki az egész műből – visszacsatolva a megelőző olvasmányomhoz, a szituacionistákhoz való viszonyulás kérdését. Bourriaoud a relációs művészet (vajon franciául is ilyen lehetetlenül hangzik?) felvezető gondolataiban a debordi kritikában feltárt társadalmi viszonyokat vázolja fel. A társadalmi viszonyrendszerből kiemelve az irányítás és az ellenőrzés elvét Debord „látvány-társadalma” (spektakuláris társadalma?) helyett bevezeti a „statiszták társadalmának” fogalmát. Ez egy következő fázis, ahol az interaktivitás gyakorlata a demokráciának legalább az illúzióját támogatja. Az persze más kérdés, hogy kell-e ez nekünk…Bourriaud nem ítélkezik, nem sajnálkozik, elemez. Egyben kijelöli azt a területét a művészetnek, amely evvel a viszonnyal tud valamit kezdeni: az a művészet, amely a szituacionista gyakorlat – még ha öntudatlan – örököseként is társadalmi kérdésekkel foglakozik. Bourriaud kiemeli a különbségeket: a jelenben a művészeti gyakorlat válik a társadalmi kísérletezés terepévé, mégpedig úgy hogy a társadalom szövetébe illeszkedik.

Ami Debordnál elveszni látszott, Bourriaudnál megkerül, újra birtokba vehető a művészet által, vagy „újrafelhasználódik”, átfordítódik a művészet oldalára. Alapvető különbség persze az, hogy amíg Debord proletárforradalmat hirdetett, és a mindennapokat kívánta átszőni a szituacionista (művészeti) technikákkal, addig Bourriaud a művészet területére szűkíti le érvényességüket, amikor például az utópiák kategóriájába száműzi a vizsgált műveket. Máskor pedig épp utópisztikus jellegük ellen érvel: „…a művek célja többé nem egy elképzelt vagy utópisztikus valóság létrehozása, hanem a létező valóságon belül létezési formák vagy cselekvési minták kialakítása”. Máshol úgy fogalmaz: „Hajdan a művészet feladata a jövőbeli világ előkészítése volt, ma lehetséges világokat modellez”.

Az előzményeket tekintve a hatvanas évek progresszív művészetével szemben – azonosnak tűnő toposzok és technikák ellenére – a 90-es évek művészetére már nem a művészet határainak a tágítása jellemző, hanem a művészet ellenálló erejének feltérképezése. Ez a munka már nem is a művészet területére irányul, hanem a művészet világán kívül eső kapcsolatokra. A konceptualizmus és a Fluxus mellett az egyik fontos kapcsolódási pont a szituacionisták szemlélete. A jelenben is alkalmazott felforgató technikák között megtalálhatjuk a szituacionisták két kedvenc eszközét: szituációk megteremtését és az eltérítést (detournement). A közösségi terek megteremtésének, közösségi események, találkozások létrehozásának igénye és hangsúlyossága is kapcsolatba hozható a mozgalom működésével. Azonos módszerek – eltérő gondolatok, Bourriaud így foglalja össze azt az ellentmondásos viszonyt, ami a relációs művészetet a hatvanas évek művészetével összeköti. Bourriaud végkövetkeztetése szerint a szituacionista elmélet átsiklik azon a tényen, hogy amennyiben a spéktákulum az emberi társadalmi kapcsolatok formáit veszélyezteti, abban az esetben csak az emberek közötti kapcsolatok új típusainak létrehozásával elemezhető és győzhető le. Várjuk a megoldásokat.

Nicolas Bourriaud: Relációesztétika. (Fordította: Pálfi Judit és Pincés Bálint) Elmegyakorlat. Műcsarnok könyvek 01. Műcsarnok, 2007.
Nicolas Bourriaud: Utómunkálatok. (Fordította: Jancsó Júlia) Elmegyakorlat. Műcsarnok könyvek 02. Műcsarnok, 2007.

Vonatkozó linkek:
 
Kapcsolat-művészet? (ÉS)
Változtasd meg életed, vagy egyél cukorkát (NOL) tranzit.hu cikkek
Aktivizmus és/vagy kortárs képzőművészet (Műértő)

© 2024 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány