Sugár János: Semmi sincs úgy mint azelőtt, 2002, (építési függöny a Műcsarnok homlokzatán)
2012 novemberében a Magyar Állam egy kormányhatározattal lemondott a Műcsarnok épületének tulajdonjogáról, emellett vállalta, hogy az intézmény működését érintő művészeti és tartalmi kérdésekben egyetértési jogot biztosít a Magyar Művészeti Akadémiának. A lépéssel a kormány szembemegy minden olyan törekvéssel, amely az elmúlt évtizedekben a magyar kortárs képzőművészetet, annak intézményrendszerét a nemzetközi művészet vérkeringésébe kívánta kapcsolni. A lépéssel a kormány folytatja a kulturális intézményrendszer „kiszervezését”, s ezzel magát a kultúrát jelentékteleníti el. Ezzel a döntéssel az állam ideológiai szabályozásra nyújt felhatalmazást egy olyan szervezetnek, amelyet nem ellenőrizhet. A döntéssel a kormány visszaforgatja az idő kerekét: olyan struktúrákat támaszt fel, amelyek a magyar képzőművészet történetében a legmaradibb elképzelésekhez kapcsolódtak. A kormány döntése nyomán ugyanis ismét érvényessé válhat a „műcsarnoki művészet” kifejezés, az a fogalom, amely ellen a huszadik század első felében valamennyi progresszív magyar művész és művészcsoport küzdelmet folytatott. A „szalonművészet” visszatérése, a Magyar Művészeti Akadémia „kultúrstratégiai szerepének megerősítése”, a kulturális intézményrendszer és a kultúrafinanszírozás még működőképes elemeinek szétzilálása elfogadhatatlan.
Budapest, 2012. november 22.
AICA Magyar Tagozat elnöksége
A petíció linkje itt
Döbbenten meredek a csatlakozók névsorára: Nádler, Bak, Hencze, Klimó, Fehér László – sehol. Fehéren nem csodálkozom, a többin igen.
Wehner Tibor ugyanott – sehol. Wahorn? ef. Zámbó? Ti semmiről sem tudtok?
Mi van?
Nem látjátok, mi készül?
Nem akartok tudni róla?
Érdekelne az is, hogy Keserű Katalin egyetértett-e a petícióval?
Ti, akik csöndben maradtok, ti tudjátok azt, mit is jelent a egyetértési jog? Az vétó.
Kushadtok? Ha volt Művészeti Alap, majd elviseljük az MMA-t is?
Jut is, marad is?
Gerinctelenek vagytok? A történelemből sem tanulók?
Megbántott vagyok, hogy Bak, Nádler és Keserű Ilona nincsen az aláírók között.
E magatartásuk bennem aláásta azt a bizalmat, amelyet személyi integritásukba vetettem.
Kedves Iparterves Barátom! Jogos a keserűséged, de… Ilona Keserü Ilona és Keserü Katalin…… és mindenki éli a maga életét. A csalódás a Tiéd/Enyém is. Ez jó, mivel nem vagy/vagyunk még eléggé öreg/ek. Van az így mostanság hogy az ember elveszíti hitét korábbi társaiban / korábbi társai elveszítik a hitüket/hitelüket… 🙁
@sáryka: Ennél egy kicsit tágasabb a csalódás.
Tegnap a Kortárs című fél-pletyka magazínban Bukta Imre portréját próbálták megrajzolni.
Megszólalt maga a művész is, s kérdésre kifejtette: az átkosban ő rendszerellenes/kritikus volt, de ma már demokrácia van és ő ilyen világban nem lehet rendszerellenes/kritikus.
Többször hangsúlyozta: a nem ítélkezik és nem is mond véleményt, politikait meg különösen nem.
Aztán folyamatosan ezt tette, jobboldali elkötelezettségét szemünk elé tárva – szövegeiben (“rasszistának tartották a polgármestert, akivel beszéltem is, de nem az, csak segíteni akart a cigányokon, s ezt a kis virág mutatja a képen” – s az ábrándozó tekintetű GSZ Krisztina örömmel elfogadta ezt a “szép” magyarázatot ).
Így van ez.
Így van ez?
Így kell ennek lennie?
sáryka: “és mindenki éli a maga életét” – az ember társadalomban él, önmagán túli felelőssége is van.
Nem elég az, hogy éli az életét és nem akarja elfogadni, az élete már nem az, ami volt, a körülmények megváltoztak.
Ilyen esetben az ember valamit tesz.
A nem-tevése is tevés, s a nem-tevés is jellemző cselekedet.