A láthatatlan történet (II. rész)

Radó Sándor önéletírása, a Dóra jelenti először 1971-ben jelent meg és összesen hat magyar kiadást ért meg. A szovjet katonai cenzorok, a magyar pártvezetők beavatkozásai, rövidítései és alakításai nyomán keletkezett szöveget 2006-ban Radó nevelt fia, Dr. Trom András egészítette ki a korábban kimaradt részekkel. Természetesen az öncenzúrával a teljes kiadás sem kezdhetett semmit, de a kötet így is figyelemreméltó munka, sokak szerint Radó térképészeti tevékenységét mintegy kiegészítő írás. A Radó-féle szovjet atlaszok legnagyobb problémáját valószínűleg a propagandacélok nyomán fellépő történelemtorzítás jelenti. Ahogy a Szovjetunió területén egyesített, leigázott kisebbségek története az egységes szín mögött tűnik el, úgy vesznek el a térképész uralma alá hajtott térben az egyéni történetek is. Az önéletírásban viszont épp ezek az egyéni vonások erősödnek fel – színesen, de a gyakran tetten érhető és nyilvánvaló elhallgatásokkal együtt.


Csoszó Gabriella: szabad lapok/free copies, 2007


Az egyik bemutatott történettöredék egy olyan személy sorsához kapcsolódik, aki katalizátorként fontos szerepet töltött be a huszadik századi magyar művészettörténetben. Radó ifjúkori barátjáról, Konsztantyin Umanszkijról van szó, akinek ha teljes történetéből térkép készülhetne – természetesen soha nem készült – nemcsak a huszadik század első felének girbegurba sorsvonalait, de a „nagy történelmet” is jól illusztrálhatná.

Radó húszévesen, a Tanácsköztársaság után emigrál Bécsbe, ott szovjet megbízásból hírügynökséget alapít, Roszta-Wien néven, neki dolgozik egy ideig többek között Lukács György is. A bécsi társasági élet egyik ismert alakja, Xaver Schaffgotsch, a „vörös gróf” közvetítésével itt ismerkedik össze a mindössze tizennyolc esztendős csodagyerekkel, Konsztantyin Umanszkijjal, egy fiatal művészettörténésszel, akit maga Lunacsarszkij küld Bécsbe, hogy ott népszerűsítse az új orosz művészetet. Umanszkij, miközben könyve jelenik meg a Piper kiadónál Neue Kunst in Russland 1914-1919 címmel, a Roszta-Wien szerkesztőségi titkára lesz. Kassák MA folyóirata 1920 novemberében hívja meg Umanszkijt, tartson a magyar emigránsok számára előadást az orosz avantgárd törekvésekről. Umanszkij neve itt vésődik rá a magyar képzőművészet egyik mérföldkövére – igaz ugyan, hogy először a folyóiratban „K. Humanszkij” formában. A művészettörténeti irodalomban minden kutató – Forgács Éva, Passuth Krisztina, Botár Olivér, Bajkay Éva és mások – kiemeli az előadás sorsfordító szerepét. Umanszkij beszélt többek között Sevcsenko, Goncsarova vagy Rodcsenko művészetéről, de mondanivalójának lényege az orosz művészet anyagi és szellemi irányának – Tatlin és Kandinszkij művészetének – konvergenciájáról, illetve ennek akadályairól szólt. A művészettörténészek kiemelik, hogy Uitz Béla az előadás hatására megy 1921 januárjában Moszkvába, hogy onnét az új művészettel feltöltődve térjen vissza. Ezen a ponton Umanszkij eltűnik a magyar művészettörténet térképéről. Radótól azonban többet is megtudunk. 1921-ben Umanszkij elhagyja Bécset, elege lesz az újságírásból, visszamegy Moszkvába művészettörténésznek, ott találkozik vele Radó, aki Uitzhoz hasonlóan a Komintern III. Kongresszusára érkezik. Umanszkij bemutatja magyar barátját Majakovszkijnak és megmutatja neki az új köztéri művészetet: „Amikor először jártam Moszkvában, még láthattam az Umanszkij könyvében ismertetett hipermodern festmények nyomait az egyes középületeken, bár a Kreml falairól már eltűntek.” – írja Radó. Azután Radó meggyőzi Umanszkijt, térjen vissza Bécsbe, a Rosztához. Együtt utaznak ide-oda, persze inkognitóban, a vonatúton lókupeceknek adják ki magukat, természetesen csaknem lebuknak, atán Moszkvában együtt találkoznak először Leninnel.


Csoszó Gabriella: szabad lapok/free copies, 2007


Csoszó Gabriella: szabad lapok/free copies, 2007

A Dóra jelenti-ben Radó azt írja: „Umanszkij sorsa közismert: előbb szovjet sajtóattasé Rómában és Párizsban, majd szovjet külügyi sajtófőnök, azután egy ideig a TASSZ hírügynökséget vezette, később a Szovjetunió nagykövete az Egyesült Államokban, majd Mexikóban, ahol feleségével együtt repülőszerencsétlenség áldozata lett.” Az elmúlt években azonban azzal, hogy a szovjet levéltárak részben megnyíltak, újabb adalékok kerültek elő Umanszkij élettörténetéhez – amelyben 1921 után többé művészettörténetről szó sem esik. Kiderült viszont, Luncsarszkij után a külügyek irányítója, Makszim Litvinov vette pártfogásába, és hogy cenzorként a harmincas évek elején többek között fontos szerepet játszott az ukrajnai éhínség eltitkolásában.

Kamennij Moszt, azaz Kőhíd címmel tavaly jelent meg Alekszandr Tyerehov könyve  amelyben Umanszkij életének egy most nyilvánosságra került tragikus epizódja áll a középpontban. Umanszkij 15 éves egyetlen lányát 1943-ban a moszkvai Kamennij Moszton pisztollyal lelőtte Vologya Sahurin, a szovjet repülőgépgyártási népbiztos szintén 15 éves fia. Állítólag szerelmi ügy állt a háttérben, a gyilkosság közvetlen oka pedig az, hogy Nyina mégis a szüleivel akart Mexikóba menni. Ennek némileg ellentmondott, hogy a hídon ott állt még Anasztaz Mikojan – Sztálin jobbkeze – fia, a pisztoly tulajdonosa is. A vizsgálat során kiderült, hogy az elit iskola tanulói, a pártemberek gyermekei titokban a Negyedik Birodalom megvalósítását tervezgették, magukak náci rangokat osztogattak, és a szüleik halála utáni hatalomátvételről gondolkodtak. A szülőket végül nem büntették, Umanszkij és felesége a tragédia másnapján elrepült új állomáshelyére. Umanszkij Mexikóban hamar népszerűségre tett szert, néhány hónap alatt megtanult spanyolul. Repülőgépe 1945 januárjában különös körülmények között zuhant le. Temetésén a korabeli tudósítások szerint több tízezren jelentek meg.

Radó önéletrajzában azt írja, Umanszkijhoz élete végéig meghitt barátság fűzte.
 

  • iparterves

    Fájintos. És? Van valami, ami következik valamiből, ami számunkra ma fontos? A fiatal kommunisták náci vonzalmai?
    A Kőhíd – mint a timesonline-ról, amelyet belinkelt a szerző, tudni lehet – regény. Fikció! ( Vagyis: nem non-fiction, mégha köthető is valóságos tényekhez ). Ilyen módon feltárni egy életsorsot egy blogban – mit is mondjak? – nem éppen bölcsészhez méltó teljesítmény.

  • Mélyi

    Szerintem érdekes, hogy a magyar művészettörténet fontos epizódszereplőjének mi lett az epizód után a további sorsa. A Kőhíd valóban történeti tényeken alapuló regény. De attól még a történeti tény, amire épül – legalábbis a fennmaradt és a regény szerzője által korábban kikutatott dokumentumok alapján – nem fikció. Forrást adtam, szerzőt és linket, ha a levéltári jelzeteket is megadnám, akkor meg azt kérdezné, hogy az miért fontos.

  • iparterves

    Olvasta a regényt? Tegyük fel, hogy igen. Akkor jó.
    De ha nem, amit, engedelmével, valószínűsítek, akkor csak a hosszabb, russzista által írt recenzióját ismeri, amelynek fellelhetőségét megadta.
    A történeti tényt is a regényen, illetve a regény ismertetőjén keresztül ismeri, s a fiction-non fiction viszonyát olyan módon reprodukálja, mintha a non-fiction maga is fiction-né válna. Ez nem tisztességes eljárás, remélem, ennyiben egyetértünk. A regényt nem lehet egyezőnek tekinteni a kutatásokból megszerzett ismeretekkel.
    A levéltári jelzetektől itt eltekintenék, én egy interpretációs kisérlet alapjaihoz szerettem volna leásni, s a publicisztika esetleges következtetéseinek igazságtartalmához elérni.
    Persze, így a Times által idézett Trifonov regény is non-fiction, hiszen maga Trifonov is a rakparti házban lakott. A nagyszerű Csalóka napfény is idesorolható, hiszen az NKVD tényleg megölt tábornokokat.
    De ettől még a könyv és a film nem dokumentarista alkotás, s keverni a műfajokat, nos, azokat leginkább a képzőművészetben lehet.
    Ami a hatást illeti: az jó, hogy írt róla, mégha Ön előtt már sokan megemlékeztek erről.
    Ezért bátorkodtam érdeklődni, hogy: És? Most akkor mi van?
    A kérdésem még él. Az ügy lezáratlan ( nem a miénk, hanem az Öné, hogy pontosan miért is írta a cikket és miért így, s van-e ennek az írásnak konklúziója azon túlmenően, hogy nehezen kibogozható körülmények között halt meg a mellékszereplő főhős. )
    Üdvözletem.

  • Mélyi

    Ha komolyan kérdezi. Az Umanszkij életéről számomra elérhető adatokat gyűjtöttem egybe, mert szerintem ez érdekes. Némi kortörténeti adalékként szolgál, megmutatja, milyen viszonyrendszerekbe kerülhet a művészettörténet vagy maga a művészettörténész. Ebből már Ön vonja le a következtetéseket, sőt még azt is megírhatja, valójában mi történt a hídon vagy hol lakott Trifonov. A “miért így” és a “most akkor mi van” kérdések megválaszolásával viszont egy végtelen alagútban haladhatnánk tovább. Én ezen a ponton Önnek jó utat kívánok.

  • R.G.

    @Mélyi:

    Ellenkezőleg. Nagyon jó hogy megirtad.
    Sőt, azt gondolom hogy a fiction elemek a érdekesek és fontosak ebben a történetben. (nem a te irásodban hanem egyáltalán a történelemben) (sőt te mindezeket inkább elkerülted . .)
    A történelem szereplői nem gépek vagy zombik hanem hús-vér személyek.
    Iparterves reakciója nagyonis tipikusan magyar.
    Itt nincs hagyománya az effajta irodalmi formának amelyben a tények és az ami ezeket mozgatja, megkérdőjelezi, megerősiti, relativizálja egyidejűleg keveredik egy könyvben. (Ezért nem született még egyetlen fontos nemzeti regény sem . . túlságosan kis nép, kis ország, minimális ambíciókkal.)

    Az hogy Anthony Blunt, Burgess és Philby buzik valójában a történelmet közvetlenül befolyásoló tények közé tartozik ?
    Nem. Pedig ez a legjelentősebb kohéziós elem ami összetartja őket mint csoportot. Ez a fikció.
    De ezt a “újságolvasó”, mint iparterves, részben nem tudja, vagy nem veszi figyelembe, elhanyagolja.
    A “iskolai”történelemkönyvek ezekről úgy írnak mint meggyőződéses szovjetbarát baloldaliakról. Lehet hogy volt valami ilyesmi is, legalábbis az legelején, de a lényeg sokkal érdekesebb, bonyolultabb, ezerszer fikció-szerűbb.
    És ez a fikció végtelenül érdekesebb.

  • iparterves

    @Mélyi: Köszönöm. Néhány következtetés: a könyvet nem olvasta. Trifonovét sem ( ehhez túl fiatal, bár annyira mégsem ). A Ház a rakparton eszerint semmit sem mond Önnek ( pedig a Times recenziója is hivatkozik rá ).

    Gereben Ágnes szerint az NKVD végzett Umanszkij-jal ( aki Sztálin tolmácsa is volt egy időben ), de lehet, hogy zsidósága nem volt éppen “szerencsés”.

    Egy mikrofilológiai megjegyzés: Deréky Pált kifelejtette a felsorolásából.

    További jó kutatást.

  • iparterves

    @R.G.: A fikció tényleg érdekes, de mint látja, Mélyi a “mi lett volna, ha “tipusú kérdések vizsgálatáét nem vállalná.

    Engem az Ön által említett angol fiúk homoszexualitásának és kommunistabarátságának összefüggései érdekelhetnek, de el nem feledtethetik, mit is tettek ezek az úriemberek. Nem is vitatom, hogy történelemformálók voltak.

    A magamfajta savanyújóska, aki bizonyos tényeket – pl. Kim Philby kém volt – kevésbé foglalkoztat az a kérdés, hogy vajon a fiúbarátsága volt-e a kiindulópontja. Tőlem Mata Hari még csúnya is lehetett.

    Vannak hard-core tények – amelyeket nem a posztmodern történész teremt, ha van még egyáltalán ilyen, mármint posztmodern -, amelyek magyarázhatóak, de nem vitathatóak.

    Az viszont izgalmas, hogy valaki, mint Clark Gable, a nagy szívtipró esetleg nem a lányokat kedvelte igazán. Bár ez sem módosít különösebben a Gone with the wind hosszú sikerén ( noha én nem szeretem ezt a filmet ).

    A példákat sorolhatnám, a regény címet listázhatnám. Minek? Ha ragaszkodik a non-fiction szépségéhez, amelyet igyekszik fiction-nek nevezni ( és ez, amit nem egyszerűen tisztességtelennek, hanem hamisításnak hívnak, én is ), azt már nem nagyon tudom tolerálni.

  • R.G.

    @iparterves:

    “Mit tettek ezek az uriemberek,”
    Mindegy hogy mit tettek:
    Bizonyosak szenvedői, mások haszonélvezői voltak annak ami
    a tetteik következménye volt. That’s life.

    Ha valami magyarázatra szorul akkor vitatható,
    Ezt majd ne felejtse.

  • iparterves

    @R.G.: Isten ments, hogy elfelejtsem. Minthogy értelme nincsen, nagyon sokáig meg fog maradni. Such is life.

© 2018 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány