TGM: It’s All Over Now, Baby Blue. Antikommunizmus ma – első rész

Nincs kellő nagyságú, mozgósítható és tudatos tömeg a magyar közélet baloldali szegmensében. Pontosan mi blokkolja a társadalmi mozgósítás baloldali hagyományait? Tamás Gáspár Miklósnak a kommunizmusellenesség  jelenségéről szóló, tranzitblogon megjelenő bejegyzései egy összefüggő tanulmány részei. A részletekben közölt szöveg a kommunizmus mint szitokszó és a kulturális amnézia történeti okait tárja föl, miközben kísérletet tesz a különféle kortárs és történeti félre- és átértelmezések tisztázására is. Olvashatunk a  diktatúra és demokrácia, valamint a terv és piacgazdaság szembeállításának összefüggéseiről, mely sikeresen megágyaz annak a felfogásnak, mely a posztsztálinista/ reformszocialista állam „minden ízében kispolgári embereszményének” létrejöttét eredményezi. Ezen embereszmény megtestesítője „szorgalmas, tisztálkodó, vasalt ruhás, konform, elégedett, rendpárti, de mozgékony és vígkedélyű, barkácsoló, kiránduló és családszerető stb. Így válhatott a „nyugodalmas, békés fogyasztó” az ún. baloldal, azaz a kortárs magyar nyilvánosság által baloldalinak tulajdonított gondolkodás alapmintájává, ezáltal blokkolva ezen az oldalon a társadalmi mozgósítás radikális hagyományait. Kommunizmus helyett voltaképp a történelmi szocializmus – azaz a munkásmozgalom és annak intézményesült formái -, illetve a létező szocializmus épített ki stabil, hosszabb távon fenntartható politikai státuszt, nem csak a volt szocialista országokban, de Nyugat-Európában is. A kommunizmus ez idáig utópia maradt.

Az elkövetkező két hétben Tamás Gáspár Miklós posztjai olvashatóak KissPál Szabolcs által összeállított illusztrációk kíséretében.

TGM1_kep1_socialism-vs-capitalism.jpg

A szocializmust a kapitalizmus teszi elfogadhatóvá ι forrás: thecomingdepression.blogspot.hu

A kommunizmus mint a kapitalizmus ellentéte – vagyis a bérmunka, az árutermelés, az idegen munka elsajátítása, a termelők és a termelőeszközök elválasztása, a munkamegosztás, az állam és a hierarchia(az intézményes kényszer), az eleven élet alárendelése elleni mozgás – mindaddig fönnáll, ameddig a kapitalizmus. Ha úgy tetszik, a kapitalizmus negatív tükörképe. A kommunizmus mint örök utópia nem azonos evvel. A kommunizmus mint a magántulajdonnak (különösen a földtulajdonnak és a rabszolgaság különféle formáinak) az ellensége, a szimbiotikus természet fő elemeit közjavakká nyilvánító, az együttműködő, radikálisan egyenlő, intézményesüléstől eltiltott közösség (kommuna) szószólója több ezer éves, és a commons utópiájának mai formáiban most is él.
 

A kétféle kommunizmus – a marxi kommunizmus és a rousseau-i szocializmus – filozófiailag különbözik, történetileg vegyül. A történelmi szocializmus (azaz a munkásmozgalom a maga pártjaival, szakszervezeteivel, munkástanácsaival, forradalmi közjátékaival) – bár inkább Marxra hivatkozott – , mégis: alapvetően rousseau-i természetű maradt (bár Rousseau maga nem volt szocialista) a magántulajdon, a csere, a profit, a pénz (azaz lényegében az értékforgalom) iránti mély bizalmatlansággal, etatizmussal, a jogi úton kikényszerített, kodifikált, szabályozott jövedelmi és jogegyenlőséggel, újraelosztással, a társadalmi egyensúly szisztematikus eltolásával a vagyontalan osztályok javára. A munkásmozgalom mindig inkább Saint-Simon és Lassalle követője volt, mintsem Marxé. Indusztrializmus, militarizmus, etatizmus a hardver oldalán, pozitivizmus, evolucionizmus, szcientizmus, haladáshit a szoftver oldalán. (Csak az egalitarizmus, az egyenlők közösségének az eszméje rousseau-i és fichtei itt: a többi a legortodoxabb fölvilágosodásból származik.) A közösségnek és a fejlődésnek (ami a modern korban a bővülést, a növekedést, a hatékonyság és a termelékenység fokozását jelenti) az állami mozgósítás és szabályozás közbejöttével való egyesítése közel hozta egymáshoz a munkásmozgalmat és a nemzetállamot (vö. 1914 augusztusával).

TGM1_kep2_danperjovschi.jpgDan Perjovschi ι forrás: mappingromanianart.blogspot.hu

 

A kérdés az, hogy miért tartotta fönn a marxista látszatot a „szocializmus”, azaz miért akart kommunistának mutatkozni? Ez nem volt tudatos csalás, hanem jórészt a „politikai tudattalan” működésének következménye. A munkásmozgalom, majd a kelet-európai és ázsiai „reálszoc” (és jó ideig a szociáldemokrácia is) szükségesnek érezte, hogy valamiféle elmélete legyen hozzá, hogy a modernséget modern talajon ellenezhesse, erre pedig – mindmáig! – csak a marxista elmélet (amely nem csak Karl Marx életművét jelenti, hanem egy másfél évszázados, ma is viharos sebességgel változó, alakuló korpuszt) alkalmas. Marxista politikát úgyszólván senki se folytatott még. A „létező szocializmus” (és ezen én ma már nem pusztán a keleti tömb, a szovjet rezsimek változatát értem, hanem a nyugati szociáldemokráciát és a harmadik világbeli, „fejlesztő”, baloldali/katonai etatizmusokat is) a proletariátust a tőkés rendszer (az árutermelő és bérmunkarendszer) belső elemének tekintette, amelynek a gazdasági, szociális és rendelkező részhatalma, ha eléggé megnövekszik, szocializmussá nő. Ha pedig a proletárhatalom teljes – értve ezen a magántőke társadalmasítását (a „köztulajdon” túlsúlyát) és a munkásszervezetek stabil politikai hatalmát – , akkor ez maga a szocializmus. Ezért a „létező szocializmus” különféle alakváltozatainak a legitimációs bázisa mindig „a kommunizmus ígérete”, amelynek két kezese (1) a köztulajdon (közületi, korporatív vagy prebendális tulajdon, amelyben a végső jogcím, az elidegenítési jogosítvány elvontan „az államot” illeti), és (2) a „nem polgári” politikai berendezkedés. 

Ezek – a marxi kommunizmusgondolat (amely nem glorifikálja, hanem démonizálja a munkát) felől nézve – merő illúziók. Természetesen nem azt követeli a „létező szocializmus(ok)” marxista bírálója, hogy a kapitalizmus reprezentatív politikai rendszereinek leverésével bekövetkezett állapot maga legyen a kommunizmus, hanem csak azt, hogy ennek az állapotnak a fő elemei valamiképpen a kommunizmus felé mutassanak, csakugyan tartalmazzák „a kommunizmus ígéretét”. De hát nem tartalmazzák. A tulajdonban – amint azt már százszor elmondtam – nem a tulajdonos kiléte a fontos, hanem az, hogy a termelőeszközök el vannak-e választva a termelőktől, azaz a termelők csak a tőke közvetítésével működtethetik-e a termelőeszközöket, úgy, hogy a munkájukért viszonzásul szerződésileg kikötött munkabér szolgál megélhetésük alapjául, és nincs társadalmi hatalmuk az értéktöbblet elosztása fölött. A „létező szocializmus” mindezeknek a kapitalista alapföltételeknek hiánytalanul megfelel.

A sztálinizmus és a nyugati szociáldemokrácia évtizedes uralma, befolyása után pedig aligha kell itt értekeznünk a proletariátus „politikai hatalmáról”, amely még illúziónak is alig nevezhető. Ugyanakkor – s itt kerülünk közelebb ennek az írásnak a voltaképpeni tárgyához – nem szabad a „ valóságosan létező szocializmust” (a továbbiakban: reálszoc) minden további nélkül csak államkapitalizmusnak nevezni és tartani, mert a reálszoc az államkapitalizmus tág fogalmának nagyon sajátságos esete. A „létező szocializmus” keleti, szovjet variánsa – noha nem volt szocializmus, hanem csak államkapitalizmus – kétségtelenül nem volt polgári rendszer. (A mai piaci kapitalizmus is egyre kevésbé polgári, mert a polgárság mint szociális, kulturális, tradicionális, „kollektívtudati”, társaslélektani tényállás, tényösszefüggés: megszűnt.) A reálszoc ígéretéhez híven megsemmisítette (kisajátította) a magántulajdonos (tőkés és földbirtokos) osztályt, a döntés pillanatában még létező munkásmozgalom politikai kontrollja alá helyezte a termelést és a szociális rendszert, megszüntette a polgári reprezentáció politikai és kulturális formáit, és így tovább. Nagyjából fölszámolta (Nyugaton csak korlátozta, szabályozta, agyonadóztatással demotiválta) a piacot. A fölhalmozási terrorrezsim (sztálinizmus) ciklusának befejeződése a kilencszázötvenes évek végén Kelet-Európában azt a benyomást keltette a reálszoc apparátusok és az irányító állami értelmiség körében, hogy a tervutasításos „parancsgazdaság” lazítása (vállalati önállóság, decentralizáció, szimulált piac, pénzbeni elszámolás stb.) mintegy „spontánul” a tömeges kényszermunka (Gulag) és politikai terror enyhítéséhez fog vezetni, amit – oda nem illő terminussal – „demokratizálásnak” tituláltak. (Ebben is megmutatkozik a marxizmus teljes félreértelmezése, amelyet pozitivista determinizmusnak néztek, s amelyről azt vélték, hogy hittétele: „a lét határozza meg a tudatot”, azaz a gazdaság a többi részrendszert, ami a marxista elmélet szerint a piaci kapitalizmus egyedi sajátossága, nem az emberi állapot meghatározottsága, hiszen ez a kapitalizmus előtt nem volt igaz, és utána se lesz az.)

TGM1_kep3_05vuitton.600.jpgLouis Vuitton táskareklám Mihail Gorbacsovval, fotó: Dan Levin 2007 ι forrás: Dan Levin 2007, forrás: nytimes.com

Így azonban a „terv” és „piac” ellentéte a kelet-európai közfölfogásban sokáig a „diktatúra” és a „demokrácia” ellentétének a szinonimája lett, mi több: a mai napig ez határozza meg a kelet-európai, regionális-provinciális jellegű liberális folklór intuitív alapdogmáját. (Tekintet nélkül arra, hogy ez történelmi képtelenség: a modern nyugati demokráciát a második világháború utáni jóléti államok alapozták meg a jogegyenlőség – az „emberi jogok” – egyetemesen elismertetett, erős alapjogi doktrínájának, a mai nemzetközi jog fundamentumának a középpontba helyezésével, amelynek egyik eleme volt a piac tervező jellegű korlátozása, a másik a szocializmus, azaz a létező munkásmozgalom beemelése a későpolgári állam és a vállalatirányítás működtetésébe, vagyis a proletár kontrahegemónia részleges elismerése, kooptálása, pacifikálása és legitimálása.)

Ezen fölül a „terv” és a „piac”, a „diktatúra” és a „demokrácia” ellentétének megvan a maga históriai előzménye a militáns baloldalon, ahonnan a kelet-európai, regionális-provinciális szabadelvűség genealógiailag származik. Ez az előzmény: a fasizmus sokkja a harmincas években, s emiatt a népfrontpolitika kialakulása. Az akkori „kommunista”, immár sztálinista pártoknak meg kellett érteniük, hogy a piaci kapitalizmus válságát másképp is meg lehet oldani, mint ahogy ők képzelték – tehát az osztályviszonyok érintetlenül hagyásával, a politika primátusának kikényszerítésével, a proletár kontrahegemónia szétzúzásával és agresszív militarizmussal befelé és kifelé. Látniuk kellett, hogy a burzsoázia politikai befolyásának megsemmisülése nem jelenti a kapitalizmus végét, sőt: új sikereket jelent a kapitalizmus számára. A sztálini pártok a vereséget szenvedett nyugati burzsoázia szellemi hatása alá kerültek, pl. elfogadták azt a liberális elemzést, amely a fasizmust afféle feudális ellenforradalomnak láttatta, amely visszaállítaná a kasztos-rendi (tehát a vérségi leszármazáson, nem a piaci sikeren nyugvó) hierarchiát – amiben van igazság, de nem sok. A népfrontkorszak állította először szembe a „tekintélyuralmat” és a „demokráciát”, ami a lazán, homályosan körvonalazott „haladó erők” közös platformját lett volna hivatva alátámasztani. Az ekkori, immár fölöttébb konzervatív Lukács György nagy hatású műveiben föladta a „kapitalizmus” és a „kommunizmus” primér ellentétét, az ellenség megváltozott a bolsevikok számára: „racionalizmus” kontra „irracionalizmus”, klasszikus realizmus kontra dekadens ultramodernség (avant-garde), fasizmus kontra „demokrácia” vagy „népi demokrácia” (NEM proletárdiktatúra).


TGM1_kep4.jpgGraffiti a Lukács-emléktáblán 2012, június 28-án. Fotó: Vajda József ι forrás: nepszava.hu

A Magyarországi Tanácsköztársaság öntudatosan diktatúrának nevezte saját magát, de a kilencszázharmincas évek defenzívában lévő bolsevik pártjai immár demokráciáról, békéről, humanizmusról, rációról beszéltek, és – függetlenül az 1945-48 után hatalomra került sztálini rezsimek politikai valóságától – a bolsevik apparátusi és értelmiségi eliteknek a népfrontos humanizmus maradt az ideológiájuk, ami 1956-ban és 1968-ban világosan megmutatkozott.

A második világháború utáni sztálinista restauráció és a kiújult terror – történelmi léptékkel mérve – epizódnak, habár iszonyú és véres epizódnak bizonyult. 1956 után egyfolytában a piaci reformok és desztalinizációs, „demokratizálási” kísérletek – összességükben kudarcos – története állt a politikai folyamatok centrumában a kelet-európai, szovjet típusú rezsimekben. Mai napig világnézetileg meghatározó ebben a régióban a piaci lazításnak és a decentralizációnak a „demokráciával” (azaz voltaképpen a metafizikai Jóval) való gondolattalan és kritikátlan azonosítása.

Három képlet harcol itt egymással: a fasiszta tézis szerint a kommunizmus és a liberalizmus azonos, a liberális tézis szerint a fasizmus és a kommunizmus azonos, a sztálini tézis szerint a liberalizmus és a fasizmus azonos. A leggyöngébb itt a sztálini tézis, mert a népfrontkorszak óta ezt nem mindig vették komolyan. A Sztálin utáni (huszadik kongresszus és 1956 utáni, posztsztálinista) reálszoc ideológiailag is roppant gyorsan közeledett a nyugati jóléti államokhoz: az életszínvonal emelése, fogyasztás, szórakozás, szociális biztonság, egészség, tudományos-technikai fejlődés, DERŰ, rend, nyugalom, békés egymás mellett élés, enyhülés, idegenforgalom, művelődés, „a világűr békés meghódítása” és í. t. Általánossá vált a minden ízében kispolgári embereszmény: a szorgalmas, egészséges, tisztálkodó, vasalt ruhás, konform, elégedett, rendpárti, de mozgékony és víg kedélyű, hobbiknak hódoló, kertészkedő, barkácsoló, kiránduló, családszerető, kabaréközönségként a „visszásságokat” jóízűen kinevető típus, amely – valamilyen mértékben – csakugyan létezett, s amely a mai, szegényes politikai kultúrájú és kurta emlékezetű magyarországi, kelet-európai „óbaloldal” rejtett, regrediáló, nosztalgikus eszménye (is).

TGM1_kep5.jpgforrás: realussr.com

Ez a posztsztálinista, „reformszocialista” eszmény (és ennél azért ellentmondásosabb valósága) áll a mai ún. antikommunizmus érzésnyalábjának a fókuszában. Ez a nyugodalmas, békés fogyasztó – és népfrontos, „humanista” aurája – az ún. baloldal alapmintája, amelyet fenyeget a sztálini mozgósítás + terror elnyomott emléke. Ezért az ellenszenv „az utcai politizálás” iránt, az „ideológia” iránt (az utolsó, még mozgósító ideológia a népi emlékezetben a sztálinizmus és későbbi maradványai a hruscsovi-kádári-honeckeri korszakban), az állami kényszerek iránt, különös tekintettel a középrétegek jövedelmét veszélybe sodró állami újraelosztás és „egyenlősdi” iránt. Ennek az értelmiségi változata: az egyéni autonómiát a piac garantálja, az állami beavatkozás minimuma.

Persze ez történelmileg őrültség: az erős, mindenkire állandóan kiterjedő állam a maga nyilvántartásaival, statisztikáival, a mindent megszámozó térszabályozási, közlekedési és kommunikációs rendszereivel, az egyén racionalisztikus besorolásával a különféle intézményi logikákba: a modern liberalizmus, a piaci kapitalizmus terméke – hogy a gyarmatosításról megint ne beszéljünk.

Tamás Gáspár Miklós

  • menthol

    Tisztelt Szerzö,

    Ez a rövid, alig tiz perces,
    audio-részlete egy Michel Onfray konferencianak,
    mintha ‘illusztralna’ azt
    amit ön ‘liberalis tézis’ nek nevez. . .

    n-reac.org/audio/divers/onfray_communisme.mp3


    Ez a link elkalauzolja a honlaphoz:

    http://www.nouveau-reac.org/onfray-sur-le-
    collaborationnisme-communiste/

    (ahol egy link a ‘France Culture’ honlapjahoz kapcsolja.)

  • TamasGM

    Köszönöm szépen, mindjárt megnézem. TGM

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány