TGM: It’s All Over now, Baby Blue. Antikommunizmus ma – harmadik rész

Mennyiben lehet párhuzamot találni a voltaképpeni (filozófiai) kommunizmus és az evangéliumok üzenetei között?  Miért téved Boris Groys mikor azt állítja, hogy a szovjet kommunizmus, valóban kommunizmus? A kommunizmusellenes kortárs beállítódás történeti eredőit vizsgáló cikksorozatunk következő posztjában TGM a kommunizmus, mint egyetlen sikeres kapitalizmuskritika filozófiai jellegét állítja középpontba.

A tranzitblogon Tamás Gáspár Miklós posztjai olvashatóak KissPál Szabolcs által összeállított illusztrációk kíséretében.

TGM_cikk3_kep1.jpgKissPál Szabolcs: Rövid történetek I., 2010

Boris Groys híres és ragyogó esszéjében azt állítja, hogy a kommunizmust úgy kell definiálnunk mint a gazdaság alárendelését a politikának; a gazdaság médiuma a pénz; a politika médiuma a nyelv; a kommunizmus a nyelvi paradigmát teszi uralkodóvá a társadalomban, a kommunizmus „lingvisztikai fordulat”; ezért és ennyiben a szovjet „kommunizmus” csakugyan kommunizmus. Ezután rengeteg éles elméjű, csillogó, mélyenszántó megfigyelés. A megvesztegetően szellemes érvelés ellenére nem hinném, hogy a tétel igaz. 1. A gazdaság és a politika elválasztása a kapitalizmus ideológiájához tartozik, amely a piacot és a nyilvánosságot – az állammal szemben – a civil társadalomhoz sorolja. Ez fikció. A kapitalizmus „nyelve” nem pusztán a pénz: a kapitalizmus „nyelve” legalább annyira a jog és a matematika (mindkettő formalizált és axiomatikus; a matematika a közgazdaságtan és a természettudomány, tehát a technika „nyelve” is; a polgári társadalom adekvát filozófiája a logikai pozitivizmus és az, ami ebből mára [stratégiaként] megmaradt az analitikus filozófiában, amennyiben ez még antifilozófia: azaz csak részben). 2. A „gazdaság” médiuma nem a pénz, mert a politikától megkülönböztethetetlen gazdaság nem pusztán csere; ez a médium az érték, amelyben az árucsere épp úgy benne van, mint a termelés. Arról nem szólva, hogy a képletből hiányzik a természet, erre már Marx figyelmeztetett A gothai program kritikája (1875) első mondataiban. 3. A politikának a nyelv nem az egyetlen médiuma: médiuma az emberi test is. (Biopolitika + háború.) 4. Az érvelésben az a vulgáris-liberális közhely bújik meg, amely szerint a reálszoc gazdaság valamiképpen nem „igazi”, nem „valóságos” gazdaság, nem a „haszonra” törekszik, hanem valaminő erkölcsi célok megvalósítására, ami empirikusan nem igaz a szovjet rendszerre. (Sztálin műve, A szocializmus közgazdasági kérdései a Szovjetunióban, azt mondja, hogy „a szocialista gazdaság” nem profittermelésre, hanem „a szükségletek kielégítésére” törekszik. Más tekintetben ez az első „reformkommunista” munka.)  Ezt olvassuk minden héten valamelyik pesti vezércikkben is, amely szerint a múlt gazdaságát az „ideológia” irányította, míg a mai piaci változatot a „valóság” (ez nem magyarázza meg azt, hogy akkor miért alig éri el a mai magyarországi életszínvonal az 1978-it – a Bokros-csomag idején alig érte el az 1966-it – , és hogy miért az utóbbi huszonkét évben volt a leglassabb a magyarországi gazdasági növekedés az utóbbi másfél évszázadban). A posztsztálinista fogyasztási modell (1956-1989) eredményei messze fölülmúlják a rá következő szakaszéit. Pedig ezt a korszakot is a tervgazdaság és az állami tulajdon jellemezte. Mi itt hát a „valóság” kritériuma? 5. Groys leszögezi, hogy a szovjet társadalom minden tagja állami alkalmazott volt. A társadalomnak majdnem minden tagja – az egyre csekélyebb számú segélyezetten és járadékoson kívül – ma is alkalmazott, ha nem is állami (nincs saját tőkéje), ennyiben persze nem szuverén. 6. Groys szerint a kapitalizmus néma, csak a kommunizmus beszél. Ez igaz, de ennek nem az az oka, hogy az egyik oldalon csak a pénz a médium, hanem az, hogy a kommunizmus (amely a szovjet rendszer hamis tudata) filozófiai jellegű; a kapitalizmus (amelynek a hamis tudata a heideggeri értelemben vett Gerede) lényege (az államkapitalizmusé is) rejtett, ezért minden explicit morálfilozófia (akár „materiális értéketika”, akár „formális”-normatív deontológia) inherensen antikapitalista, de evvel még semmit se (vagy nagyon keveset) mondtunk a kapitalizmus természetéről, tehát az ellenfelének a természetéről is. (Ezt részletesebben másutt kell kifejtenem.)

TGM_cikk3_kep2.jpgA Mercedes car-sharing kampánya, 2012 ι forrás:  cbsnews.com

A kommunista világmozgalom annak köszönhette a dominanciáját a XX. században, hogy – nem előre megfontoltan, hanem történelmi kényszerek (Sachzwang) hatása alatt – összekapcsolta a fölvilágosodásnak az emancipációs és a voltaképpeni („filozófiai”) kommunizmusnak az elidegenedés- és eldologiasodás-ellenes, végső soron intézményellenes, ha tetszik: civilizációellenes dinamikáját. A kettőt élesen szét kell választani.

Az emancipáció – amely a kelet-európai értelmiséget a bolsevik pártokhoz vonzotta, s amely ma arra készteti őket, hogy a bolsevik diktatúrát történetileg megkülönböztessék másfajta modern zsarnokságoktól – a személyes (és biopolitikai) alávetettségtől való megszabadulást jelentette. A bolsevik mozgalomra várt a paraszti szolgaság megszüntetése, a gyarmati népek (tartalmában rasszista) alávetettségének megkérdőjelezése (Lenin legmaradandóbb hagyatéka), a nők szolgai állapotának föloldása a világ elmaradott (azaz nagyobbik) felén, ennyiben a bolsevizmus volt a francia forradalom örököse akkor, amikor a polgárság ezt a küldetést már elárulta mind a gyarmatosítással, mint a periféria parasztnemzeteinek elnyomásával. A bolsevik világpárt mint jakobinus világmozgalom, mint a kasztos-rendi és szexuális elnyomás fölszámolója, mint az egyházi rend maradékainak szétzúzója, mint a legeltökéltebben világias, eudaimonisztikus, technikát és gépesítést igenlő, a materiális kultúrát kibontakoztató, a polgári fejlődést betetőző és kibontakoztató, a „mítosszal” szemben szcientista és pozitivista polgári világmozgalom győzött ott, ahol győzött (és nemcsak Keleten: lásd a Népfront és az Ellenállás – nem utolsósorban nemzeti – retorikáját: második risorgimento). Mindehhez járult a produktivista és fordista paradigma lelkes vállalása, a fölhalmozási imperatívusznak még az imperializmusokat is lepipáló kikényszerítése.

TGM_cikk3_kep3.jpgChen Junghong, 2009 tavaszi kollekció ι forrás: trenddelacreme.com

Ámde a paradoxon az, hogy minderre a polgárság a maga pusztán (s egyre gyöngébben) emancipációs világnézetével, a fölvilágosodás 1914 utáni végső válságával nem lett volna képes. A polgári emancipációt a klasszikus polgári liberalizmus végső bukása (1914-1919) után csak a proletár elit és a forradalmi értelmiség által megteremtett Párt vihette véghez: hiszen Nyugaton is – ahol formálisan megmaradt az egyéni magántulajdonon alapuló tőkés piacgazdaság – a polgárság közvetlen osztályuralma megszűnt, vagy a fasiszta-náci-militarista apparátusok vették át tőle, vagy a menedzserek (bár soha nem teljesen), Keleten pedig alig volt önálló burzsoázia. (Oroszországban, Kínában még a régi, a forradalom előtti munkásosztályt is szétverte, szétszórta a polgárháború.)

Ennek természetesen megvoltak a következményei. Sztálin a „szocializmus egy országban” ismeretes doktrínáját kiterjesztette arra, hogy a Szovjetunió – mint konzervatív nagyhatalom – mindenütt akadályozza a forradalmi fölfordulást (ez volt fatális Kína-politikájának a lényege, amire Trockij már annak idején rámutatott), és a Kommunista Internacionálét teljességgel alárendelte a szovjet állam nemzeti érdekeinek (1923-ban Szovjet-Oroszország még katonailag segítette, mi több: irányította a kudarcba fulladt németországi kommunista puccskísérletet); a Komintern eleinte a Versailles és Trianon elleni német és magyar revizionizmust támogatta, aztán a francia militarizmust segítette „antifasiszta” alapon, majd a Hitlerrel való kiegyezést… A Kínai Népköztársaság pontosan ugyanezt művelte Indonéziában.

Ha azonban a „nemzetközi kommunizmus” pusztán ennyi lett volna – és ez is gigantikus persze – , akkor nem volna több, mint a modern történelem lezárt fejezete, a sok évszázados egyenlőségi projekt vége. Ám a „kommunista” történet jakobinus burkában mindvégig benne volt a mélyebb, a kapitalizmus fogalmi középpontjára irányuló, valóban destruktív támadás is, ennek a démonisága váltotta ki azt az „európai polgárháborút”, amelynek a legmélyebb megértése a német radikális jobboldalon található (Nietzsche, Heidegger, Carl Schmitt, Ernst Jünger, s mintegy „kívülről” Taubes), ennek a nyomán alakította ki fölfogását a nyugatnémet „történészvitát” (Historikerstreit) kiprovokáló Ernst Nolte.
 

A rendi társadalmak – noha persze bonyolultak és ellentmondásosak, mint minden emberi közösség – személyi függőségen nyugszanak, amelyet a vérségi leszármazás rendez, s amelyekben a férfiúi kiválóság (virtus, erény) természeti jellegű (olyannyira, hogy kételkednek benne, van-e a nőknek lelkük), s amelyekben a rendek inherens, egymástól különböző küldetése egyszerre természeti (eleve elrendelt), közben meg föl- és beavatáson, fölkenésen, megszentelésen alapul. Nincs egyetemes emberi misszió, amelyen egyként s egyenlően osztozik nő és férfi, úr és szolga, pap és lovag. Természetesen mindennek soha nem lehetett volna véget vetni, ha a keresztyén egyház nem mondja – burkoltan, óvatosan, és nem mindig – az ellenkezőjét, s nem magasztalja a szolgaságot (szegénység, szüzesség, engedelmesség: a szerzetesi eszmény mindenben a szöges ellentéte a lovagi ideálnak).

TGM_cikk3_kep4.jpg

A pacifista és anarchista katolikus munkásmozgalmi aktivista Cianon O’Relly CEUs előadásplakátja,  2009, Budapest ι forrás: lmv.hu

A munka és a háború megvetése, amely az evangyéliomokból árad, viszonylagossá tesz minden rendiséget és vérséget, s a szolgai jellegzetességek magasztalásával, a tulajdon nélküliek könnyelműségével, nemtörődöm, halálos derűvel a markában tartja az üdvösséget, amely persze szabadulás a tárgyi kényszertől, a Sachzwangtól. Az emancipáció felé nyitva állt az út: a honpolgári egyenlőség a szemétre veti a vérséget, amely azért – a keresztyénség félig titkos (a tekintély által eltitkolt) tanítása szerint – mindig is hulladék volt, a családdal, a királysággal, az úrisággal, a fegyverhordozói hűséggel, a vitézséggel, a kiválósággal, a hódítással, a vagyonnal, a hírnévvel egyetemben.

Tamás Gáspár Miklós

 

•••


Vonatkozó linkek:

Isten országa, utópia, szolidaritás

Vörös eszmék fehér asztal mellett

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány