A modernitás a mi antikvitásunk? – így hangzott a 2007-es documenta nemzetközi művészeti kiállításhoz kapcsolódó folyóirat-projekt egyik körkérdése. Ha a modernitás a mi antikvitásunk, akkor ma is a modernista építészeti paradigmában helyezkedünk el: ha kritikusak is vagyunk annak dogmatikus állításaival és kanonikus módszereivel szemben, mégis ezek jelölik ki az építészetről és a városról való gondolkodásunk keretét és határait. A modern mozgalom azonban, mint a mozgalmak általában, igen sokszínű; nem mindegy, hogy melyik modernitást választjuk mintaképünknek.
Archigram Peter Cook Plug-In City Max. Pressure Area Section, 1964. Archigram Archives tulajdona.
Amikor a kortárs építészet és az urbanisztika kapacitására és kompetenciáira kérdezünk, inkább keressük a választ 1969-ben és 1972-ben, mint 1933-ban. A modern mozgalom első önkritikái, a Non-Plan, a Learning from Las Vegas, az Architecture of Four Ecologies, mind ez utóbbi időszakban születnek, és beigazolódásukat egyebek között a saint-louis-i Pruitt Igoe lakótelep lerombolásában találják meg. A korszak kétségtelenül a felülről tervezett város és az építészeti univerzalizmus legitimitásának végét jelzi.
De miért annyira érdekes mindez ma? Miért az építészeti utópiák (antikvitása) iránti érdeklődés erőteljes megújulása? Nézzük végig a 2008-as év nagy építészeti kiállításait: a Team X és Atelier Montrouge a párizsi Cité de l’Architecture-ben, Buckminster Fuller a New York-i Whitney Museumban és a Center for Architecture-ben, Yona Friedman különböző bordeaux-i helyszíneken és a frankfurti Portikus Gallery-ben, Megastructures Reloaded Berlinben. Sokatmondó lista: olyan építészekről, urbanistákról és művészekről van szó, akik munkájukkal felforgatták az építészeti gondolkodást és hozzájárultak az említett elméleti fordulat megtörténtéhez. Párhuzamos előkerülésük biztos nem véletlen: valamit kétségtelenül elárul a ma építészeti korszelleméről.
Vegyük sorra az említett kiállítások létokának magyarázatait, ahogyan az a katalógusokban vagy a sajtóközleményekben megjelent. Ami a Team X-t , az 1950-es években kibontakozó laza építészeti hálózatot és ennek „francia változatát“, az Atelier Montrouge-ot bemutató kiállítást illeti, az utópista gondolkodás felevenítésének indoka itt a két történelmi pillanat (az akkor és a ma) párhuzama, azok közös vonásai: „Ma, amikor a lakásválság miatt szükséges a városépítés minden szereplőjét mozgósítani, a Cité de l’architecture et du partimoine egy nem olyan távoli múlt felé fordul: a háború utáni „dicsőséges“ évek felé, ahol a lakásprobléma megoldását az építés folyamatának racionalizálása nyújtotta, előidézve ezzel az építészet dehumanizálását. (…) A kiállított építészek és tervek mind a funkcionalizmus túlkapásaival szemben foglalnak állást.“
Fuller Geodesic Dome-ja Montrealban. Fotó: Polyák Levente
Az 1983-ban elhunyt amerikai feltaláló, designer és építész, Buckminster Fuller esetében a párhuzam az ökológiai tudatosságra vonatkozik. Fullert, aki az Operation Manual for Spaceship Earth című könyvével a hippi-mozgalom egyik – legfurcsább – ikonjává vált, szokás a fenntarthatóság eszméje egyik amerikai előfutárának tekinteni. A számos könyvében és még több előadásában a specializáció ellen és a holizmus mellett érvelő gondolkodó rendszerint a nem megújuló természeti erőforrások végességére hívta fel a figyelmet: a Föld bolygó – Spaceship Earth –, ha nem tartjuk karban, ugyanúgy meghibásodik, mint bármilyen más jármű. „Többet csinálni kevesebből – ez volt Fuller hitvallása. (…) A kiállítás újszerű perspektívát kínál mindazoknak, akik osztják Fuller érzékenységét a hajléktalansággal, szegénységgel, az eltűnő természeti erőforrásokkal és a bolygó jövőjével kapcsolatban“ – írja a kiállítás bevezetője.
Yona Friedman – A Pompidou Kozpont kibővítése
A magyar származású, Párizsban élő építész, Yona Friedman rendszeres újrafelfedezése több téma mentén történik: az interaktív építészet kérdése a várostervezésben való közösségi részvétel még mindig nem tisztázott kérdései mentén merül fel újra és újra, az egyszerű anyagok használata és újrahasználata, vagyis a túlélés építészete a különböző természeti katasztrófák és menekülttáborok kapcsán akutálisabb, mint valaha.
A berlini Megastructures Reloaded (Megastruktúrák újratöltve) című kiállítás különböző építészeti megastrukturúkat helyez egymás mellé. A meghívó szerint „Ma a megastruktúrák elve ismét fontos a designerek, építészek és művészek fiatal generációja számára. Ennek oka az a megastruktúrákban rejlő vizionárius erő és könnyedség, amellyel újradefiniálják az építészet és az emberi környezet alapvető kérdéseit, és amely többnyire hiányzik a ma pragmatikus építészetéből és tervezéséből. (…) A kiállítás nem a 60-as évek ötleteit kívánja dokumentálni – sokkal inkább tesztelni azokat a mai várostervezés problémáinak szemszögéből (…) valamint megvizsgálni azok relevanciáját a rohamosan növekedő megavárosok problémáinak megoldásában.“
Superstudio, The Continuos Monument: Rockefeller Center, 1969
Courtesy: Archivio Superstudio, Firenze
Úgy tűnik tehát, hogy a 2008-as év nagy építészeti kiállításai, mintegy maguk is válaszolva a documenta felhívására, hangsúlyos szerepet adtak a klasszikus építészeti modernizmus első kritikáinak, amelyek leggyakrabban az utópia műfajában fogalmazódtak meg. Vajon a múlt hibáinak és megoldásainak példájából való tanulás folyamatáról van szó, vagy kulturális divatról, nosztagiáról?
Akárhogyan is, érdemes észrevenni azt is, hogy eme építészeti vagy urbanisztikai munkák kvázi-gyakorlati kontextusuktól – az építészeti és várostervezői praxistól – gyakran elszabadulva, a művészettörténeti tárgyak, dokumentumok státusza felé tolódnak el. Bár a lakáskérdés, a fenntarthatóság, a részvétel, a rugalmasság, a játékosság, az élmény, a túlélés, az újrafeldolgozás és az inspiráció problémáinak aktualitását aligha lehet kétségbe vonni, nem biztos, hogy a művészeti kontextus teljességgel megőrzi e gondolatok legnagyobb tétjét: a felelősséget.
