Városmakettek, építészeti kiállítások és a helyi politika 2.

Ha úgy alakulna, hogy a Budapestről készült 250 m²-es famakett a Műszaki Egyetem kiállítását követően megmenekülne a visszacsomagolástól, vajon hol lehetne kiállítani úgy, hogy állandó, demokratikusan ellenőrizhető felületet nyújtson a Budapestet formáló folyamatok megértéséhez?


Neurath-Arntz piktogramjai a Wien Museum plakátján

 

Ezt a kérdést az építészeti központokat övező, többéves vita kontextusában érdemes feltenni. Ahogyan azt közelmúltban tragikusan elhunyt Vargha Mihály többször is hangsúlyozta, Magyarországon sokáig nem volt valódi urbanisztikai kiállítóhely – és ma sincs. Miközben a Kortárs Építészeti Központ két ideiglenes épülete után még nem választott magának új helyszínt, a FUGA önnön vállalásai és forrásai ellentmondásától nyomasztva kénytelen ingatlanfejlesztők kiállításait kritikátlanul beengedni falai közé, a Történeti Múzeum csak ritkán merészkedik a közelmúlt terepére – nem is beszélve a jelenről –; a Városháza üresen álló szárnyaiban sem sikerült a minden magára valamit adó helyi demokráciában elengedhetetlen információs központ létrehozása (de még a gondolat megfogalmazása sem).

A korábbi bejegyzésben említett nagyméretű városmaketteket befogadó különböző intézmények egyúttal építészeti múzeumokként, illetve urbanisztikai központokként is funkcionálnak. De ha lenne is ilyen Budapesten, mi lenne egy városi-urbanisztikai központ vagy kiállítóhely feladata, túl azon, hogy teret ad a város eseményeit vagy történetének egyes korszakait komplex megvilágításba helyező kutatói vagy művészi munkáknak? Mint az egy európai építészeti központokat bemutató 2002-es kiadványban olvasható, “az állampolgári öntudat kibontakoztatásának és a civil társadalom létrehozásának egyik fő útja az emberek felruházása a környezetük megértéséhez és ellenőrzéséhez szükséges hatalommal. (…) A legjobb központok radikális szerepet vállalnak az őket körbevevő tér formálásában. (…) Ez kell, hogy megkülönböztesse az építészeti központokat a többi építészeti intézménytől: az elkötelezettség a közönség és az épített környezet közötti távolság csökkentésére.” Itt tehát elsősorban nem a saját szakma felé irányuló szolgáltatásokról van szó, hanem az emberek és az építészet, illetve urbanisztika közötti távolság csökkentését, a várost formáló folyamatok érthetővé, befogadhatóvá tételét megcélzó szervezetekről.

Ahhoz, hogy a közönség – az érintett lakosság – közelebb kerüljün az épített környezethez, és annak változási logikája érthetőbbé váljon számára, elsősorban a városról és az építészetről szóló információnak kell közelebb kerülnie a közönséghez, illetve az érintett lakossághoz. Ehhez szükséges egyrészt a különböző állami és önkormányzati forrásokból elkészített stratégiák, tervek és összegyűjtött statisztikai adatok felelős, átlátható és hozzáférhető szervezése; korábban ezen a blogon már láttuk, hogy milyen eredményekkel jár, ha egy városháza megnyitja statisztikai adatbázisait. (Ezzel az ideállal szemben a kerületi önkormányzatnál azzal kell szembesülnöm, hogy nem egyszerűen az a gond, hogy a szociális lakásokra, boltokra és más, az önkormányzat hatáskörébe tartozó urbanisztikai egységekre vonatkozó adatok nincsenek úgy szervezve, hogy lekérhetőek legyenek, hanem az is, hogy az aktualitásukat vesztett adatokat egyszerűen kitörlik a számítógépekből. Hogy milyen változások zajlottak le a kerület főutcájában öt éve, ezt már szinte csak a helyi szájhagyomány feltárásával vagyunk képesek kideríteni.)

A “városi kritikai tudat” kialakulásának másik összetevője a városról és az építészetről szóló narratívákhoz, diskurzusokhoz való hozzáférés. Miközben Bécsben elég belépnem az Architekturzentrum könyvtárának ajtaján, és ha akarok, köszönés nélkül leülhetek egy fotelbe a világ vezető építészeti-urbanisztikai folyóiratainak egyikével, Budapesten hasonló típusú információ még a város összes könyvtárába való beiratkozás révén sem érhető el, nem is beszélve azokról a procedúrákról, amit a talán legjobban felszerelt egyetemi könyvtárakba való bejutás követel meg. Ha a városról és az építészetről szóló információ nem válik a hétköznapi élet részévé, maga a városról és az építészetről való reflexió is távol marad attól.


A Kampf um die Stadt kiállítás plakátja

Persze az sem garancia a szabad információáramlás megvalósulására, ha egy város vagy egy állam urbanisztikai központot nyit, ahol állandó és rendszeresen frissülő kiállításokkal elemzi az épített környezet alakulását és lehetőségeit. Amennyire nehéz pártatlan építészet- vagy várostörténetet írni, annyira nehéz ártatlan kiállítást is rendezni. Az elmúlt hónapokban több példát is láthattunk arra Európában, hogy nagy intézmények olyan építészet- illetve várostörténeti kiállításokat rendeznek, amelyekben rendkívül könnyű felfedezni az őket finanszírozó állam vagy városháza programját. A bécsi Wien Museum múlt héten bezárt Kampf um die Stadt (Harc a városért) című kiállítása, amely célkitűzése szerint az 1920-as és 1930-as évek Bécsének viharos átalakulását mutatta be, valójában egész Ausztria politikai klímájának átrendeződését modellezte, a szociáldemokrata Bécs és a fasizálódó (alpesi) Ausztia közötti politikai konfrontáción keresztül. A kiállítás várostörténeti összeállításként indult, ahol az amerikanizálódó, kommercializálódó és a felhőkarcolók bűvöletében élő Bécs vízióját észrevétlenül felváltotta a “Rotes Wien” szociális lakáspolitikai víziója, amely a világ egyik legtartósabb önkormányzati jóléti rendszer alapjait vetette meg.


Felhőkarcoló-víziók a 20-as évek Bécsében


Lakáspolitika-propaganda a Wien Museumban

A szociáldemokrata Bécs jóléti vívmányait bemutató kiállítási termeket a fasizálódás kulturális dimenzióinak elemzése követte, olyannyira eltávolodva az előbbi termek módszerétől és fókuszától, hogy a látogatónak önkéntelenül is az a benyomása támadt, hogy nem egy, hanem két kiállítást néz végig: egyet, amely a fasizmus értékrendjének főbb toposzait azonosítja, és egy másikat, amely a szociáldemokrata városháza máig érvényes örökségét hirdeti, pontosan úgy, ahogyan azt egy valamirevaló választási szezon elején kell.


Felhőkarcolók a Pavillon de l’Arsenal kiállítótermében

Ha felhőkarcoló-vita rendkívül izgalmasan – mint egy lehetséges, de be nem teljesült fejlődési irány – jelent meg a Kampf um die Stadt első termeiben, ugyanez a vita sokkal manipulatívabb módon, a jelenkori fejlesztési stratégiákhoz sokkal közvetlenebbül kapcsolódva jelent meg egy tavalyi párizsi kiállításon. A (baloldali) városháza által fenntartott urbanisztikai központ, a Pavillon de l’Arsenal Európából kevéssé látható L’Invention de la tour européenne (Az európai toronyház feltalálása) című kiállítása sajátos módon keveredett dialógusba a jobboldali kormány Nagy Párizs-koncepcióját népszerűsítő, Cité de l’Architecture-beli Grand Paris kiállítással. Az európai magasház-tradíciót a 20. századon végigkövető, igen szofisztikált összeállítás – és a Moniteur folyóirat hozzá kapcsolódó dossziéja – nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy elhessegesse azt az elképzelést, ami a felhőkarcoló képzetét kizárólag az amerikai, illetve újabban az ázsiai városokkal kapcsolja össze. A Pavillon de l’Arsenal kiállítása, miközben valóban meggyőzően bizonyította a magasházak kilenc évtizedes európai jelenlétét, nehezen volt elválasztható a párizsi városháza azon törekvésétől, hogy enyhítse a magassági korlátozásokat, és engedélyezze a felhőkarcolók építését a város fél-perifériáján; ezt a törekvést illusztrálta a sok-sok folyóirat-különszám is, amelyek a témában az utóbbi időszakban megjelentek.

Mintha a felhőkarcoló-vita ciklikus felbukkanása a politikai változások, illetve a fejlesztési léptékváltások barométere lenne; érdekes megfigyelni, ahogyan a budapesti városháza kultúrába delegált laptulajdonosa, Bojár Iván András is időről-időre előveszi a felhőkarcolók témáját. Az Octogon építészeti folyóirat először az egykori konzervatív budapesti főépítész, Schneller István 2006-os lemondását követően lendült támadásba, amikor az Építészet Hónapját „Jönnek a felhőkarcolók?“ szlogennel rendezte meg. Most, a közeledő parlamenti és önkormányzati választások előtt újból napirenden a felhőkarcolók kérdése. Az építészet szinte mindig kultúrpolitika; legyünk gyanakvóak minden megnyilvánulásával kapcsolatban.

 

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány