A Capa Központ három T-je

Ám miért itt és most? Tehetjük fel a kérdést a tárlat megtekintése után. A Capa Központ „három T-jének” jelentése kaphat-e több értelmet, visszhangozva a Kádár-kori kultúrpolitika irányelveit? Képesek-e a kiváló kortárs művészek és kurátor alkotótársuk, bár ha kritikusan is, legitim módon megszólalni abban a térben, amely épp a jelenkori ellentmondásos hatalmi intézménypolitikában kapott főszerepet?

Jelentés, kiállítási enteriőr, 2016, Capa Központ, Budapest. Fotó: Esterházy Marcell
Jelentés, 2016, kiállítási enteriőr, Capa Központ, Budapest. Fotó: Esterházy Marcell

Adottság, lehetőség, döntés

A Capa Központban látható Jelentés kiállítás címlapfotója, Esterházy Marcell Tourner la page c. munkája kiváló mottóként szolgál a tárlathoz. A francia kifejezés a (könyv)lapozásra utal, szó szerint elfordítást jelent. A képen látható, a bírósági tárgyaláson egymásra-egymásba kulcsolódó kezek az 1949-es Mindszenty-per egyik vádlottjához, Esterházy Pálhoz és feleségéhez, Ottrubay Melindához tartoztak. Az óriásira nagyított, 180 fokkal elforgatott képrészlet a múltfeldolgozásnak, megőrzésnek és jelentésadásnak egy olyan módozatára utal, amellyel — miközben ráközelítünk az alkotók személyes történeteire, tárgyaira — Esterházy Marcell ösztönzésére aspektust váltunk. Ezen a szempontváltó belső úton kísérnek el minket a művészek egy olyan térben, amelynek a kihasználása, berendezése során nyújtott kiváló szellemi teljesítménye és érzékenysége a kurátor Mucsi Emesét társalkotóvá emeli.

Az aspektusváltásra Forgács Péter is utalt a február 6–án rendezett szakmai nap egyik beszélgetésén, amikor a Kádár-korszak immár hosszú ideje tartó, nehézkes és fájdalmas feldolgozásának eddig nem tapasztalt művészi módozatairól volt szó. Miért itt és most? Számos kérdés megfogalmazására készteti a befogadót a tárlat: az alábbiakban sorba szedem azokat, amelyek engem személy szerint leginkább foglalkoztattak.

A Jelentés bár egy 2014-ben megkezdett munkafolyamat során létrehozott, kortárs művekből áll, sajátos archívumát alkotja meg az önkényuralmi rendszerek hatalomgyakorlási technikáinak. Így az alkotók — akárcsak elemzői szerint Harun Farockia jelen archeológusaivá váltak. A kiállítási vezetőben olvasható kurátori szöveg szerint Forgács kezdeményezésére kezdtek el gondolkozni egy közös tárlatról, amelyen „immanens szellemi közösségüknek” adnak kifejezést, megvizsgálva a hatalom és az egyén viszonyát. Az „egyéni bemutatók egymás mellé rendelése” mesterkéltnek, sőt, erőltetettnek tűnhet, de csak a felületes szemlélő számára. Ha alaposabban szemügyre vesszük, és ideális esetben még a szervezett kísérő programokat is látogattuk, meggyőződhetünk az ellenkezőjéről. Egy kiállítási tér adottság, amelynek a lehetőségeit a kurátor a koncepció és a kiállítandó alkotások összehangolása közben hozott döntéseivel használja ki.

A három T: tér, tengely, tükröződés

A múzeumi térképen látható, hogy a két átellenes Forgács-terem között húzott vonalat térbeli és szellemi tengelynek tekintem. A tengely két oldalán helyezkedtek el egy-egy teremben Gerhes Gábor és Esterházy Marcell egymásba tükrözhető munkái. Az utóbbihoz a szomszédos kis térben még egy videó tartozott (Feled az ember, tudod?, 2015), amelyet mediális és formanyelvi sajátosságai alapján a szintén kívül eső, bevezetőnek szánt Forgács-videó loop-pal társítanék („(…)talán csak azért csináltam az egészet, hogy bebizonyítsam neked, hogy tudok én nevetni (…)”, 2015). Az utolsó terem kiváló dokumentációkat tartalmaz: a kurátor által rögzített, szerkesztett interjúkat és esszéket, lábjegyzetszerűen.

FOTO1

A tengely keresztülszeli a Gerhes-terem előterét, benne egy „kéretlenül kapott tárgyként” meghatározott, kivételes dokumentummal: A jelentéktelenség nagyravágyó igyekezete (2015) címet viselő műalkotással. A herendi porcelántálat, amely a kisgyermek Gerhest ábrázolja, minisztériumi dolgozó nagymamája kapta „a pártállami hierarchia alárendeltjeinek lojalitását kifejező” ajándékként. A tárgy személyessége miatt nem illik Gerhes egyéb alkotásai közé, ám a nagymama általa ellenőrzött kerámiagyári dolgozók ajándéküzenetében a hatalmi pozíció konstruálódik meg. A Jelentés — épp az erőteljes Forgács-tengely kialakításával — a Kádár-kor önkényuralmi hatalmi rendszerének a privátszférába durván behatoló eszköztárát és a kollaborációval való fertőzöttség lappangó emlékeit, felszínre bukkanásuk traumáját inszcenálja.

A tárgy ily módon összeköt és elválaszt, lényegtelennek tűnő, mégis nélkülözhetetlen cezúrát jelöl ki, megtorpanásra és szemléletváltásra késztet. Gerhes termében ugyanis nincs explicit módon jelen a személyesség, a Kádár-kor sem. A diktatórikus hatalom általános kommunikációs stratégiáiban annál inkább: a Jelentésfelügyeletben Gerhes a bennük rejlő „erőt és erőtlenséget” keresi. Az Érzelmek monokultúrája — A szavak helyes használatának helyreállítására tett kísérlet installációjával és a szemközti falon A négy elem — Az erő a szépség útja c. HD-videó loop-pal megidézi a fasiszta Németországot. Az előbbi Victor Klemperer munkáihoz kapcsolódik. A sírkőfeliratok — vagy emléktáblaszerű festett üveglapokra írt, egyéni és közösségi élethez kapcsolódó fogalmak — három nyelven különös szószedetet alkotnak. A Klemperer-utalással végzett „megtisztításuk”, a „jelentésfelügyelet” szubverziója a nyelv elkoptatására, politikai közhelyekké silányítására hívja fel a figyelmünket. Ugyanezt teszi a szemben lévő videó loop-on a művészi kifejezésmóddal, a Motherlanden a hazaszeretettel, a Vallási téboly — Isten kellemetlen közelségén pedig a vallási szimbólumokkal. Az Adolf Ziegler-mű parafrázisa, élő szereplőkkel való eljátszatása hatásában a számítógépes morfok (Forgács Péter korábbi munkáiban gyakran alkalmazott) eljárására emlékeztet: „az életre keltés”, az eredeti festmény hiányzó nyomjellegének technikai képrögzítéssel való pótlása a náci birodalmi múlt jelenlévőségére, módszereinek transzformálódására figyelmeztet.

Képernyőfotó 2016-02-23 - 22.54.33
Jelentés, 2016, kiállítási enteriőr, Capa Központ, Budapest. Fotó: Simon Zsuzsnna – Bognár Benedek. © Capa Központ

Nem alaptalanul. Gerhes Jelentésfelügyeletének tükröződésében megláthatjuk korunkat és magunkat: Esterházy Marcell Jelentéseltolást végez, mint ahogyan korábbi munkáiban is  találkozhattunk a mediális átjárásokban gyakorlott alkotó újraírásaival. A tárlaton elhelyezett installációk, műalkotások a szöveg írásképét teszik a reflexió tárgyává, rendkívül sokszínű, összetett eszközhasználattal. A Propaganda elvihető, fekete képfelületű plakátjain egyetlen mondat szerepel, amely — a szerző által gyűjtött —propaganda-diafilmeken található szövegek kifordítása. (A manipulációt groteszk fénytörésben mutató képek felhasználási módján azóta is gondolkozom: sajnos egyszer nyilván találok helyet nekik.)

Képernyőfotó 2016-02-23 - 22.52.29
Jelentés, kiállítási enteriőr, 2016, Capa Központ, Budapest. Fotó: Esterházy Marcell

A másik fontos tükröződés A hazug paradoxona c. neonfelirat. A mű eredettörténetét a szerző maga fedi fel a dokumentációban elhelyezett interjúban: „a meggyőzés szándékával létrehozott reklámtábla” Orbán Viktor miniszterelnök kézírását sajátítja ki. Ezt nem vihetjük el magunkkal, de a friss sajtóhírek hallatán naponta felvillanhat az emlékezetünkben: s mint ahogy az üzletek neon képcsövei, remélhetjük, egyre hiányosabban ég majd.

A szomszéd teremben elhelyezett, kép nélküli videó esztétikai minőségében, formailag és tartalmilag  nemcsak a Jelentéseltolást, hanem a kiállítást is összegző műnek tekinthető. A családi emlékezet egy darabjának feldolgozása az oral history művészi átértelmezésével hátborzongatóan szép műalkotás. Az anyai nagyapa hangját megkettőző hangsávon a második világháborús emlékeket memorizáló unoka kánonja hangzik fel: archiválás a szó legnemesebb értelmében.

Jelentéstovábbítás – értelemadás

Némileg az eszközhasználat is, de sokkal inkább az esztétikai minőség köti össze Esterházy videóját Forgács Péter munkájával, amely a kiállítás látogatót érkezéskor fogadja. „’(…) de teljes fölmentést természetesen nem kaptam, és nem is fogok kapni soha. De nem számít, talán csak azért csináltam az egészet, hogy egyszer majd bebizonyítsam neked, hogy tudok én nevetni. (…)’ — ez szíven ütött ”, idézi a művész mottójában Franz Kafka 1913-as írását.  A levél sorait 1982-83-ban olvastatta fel családtagjaival, barátaival a Balázs Béla Stúdió K3 szekciójában kiadott feladatra, majd az „Idea” címmel ellátott anyagot Bódy Gábor filmnyelvi kísérletei hatására 1985-ben Spinoza rükverc címen átdolgozta. A vezető szerint a 2015-ös változatban „Forgács a felvételek ’újrakeverésével’ (…) lehetővé tette, hogy szereplői — jellemzően családtagjai és barátai — egy általa kreált, időtlen képsorban újra találkozzanak egymással vagy önmagukkal.” A Tudok én is nevetni (…) talán csak azért csináltam az egészet, hogy bebizonyítsam neked, hogy tudok én nevetni (…) c. rövid videó loop-on kizárólag Avi-Shaul Bruria, az anya szerepel: a Pápainé és fiai c. installáció főhőse.

FOTO5
Részlet Forgács Péter (…) talán csak azért csináltam az egészet, hogy bebizonyítsam neked, hogy tudok én nevetni (…) című művéből

A „jelentés” szó nem azonos alakú, hanem többjelentésű: azaz jelentésárnyalatai összefüggenek. „Jelentést”, vagyis beszámolót írni, közel áll a nyelvi értelemben vett „jelentéshez”, ugyanígy az „értelemhez” is. A beszámoló személy történeteket mesél, s eközben értelmet ad a történéseknek. A Pápainé és fiai c. installáció több regiszterrel dolgozza fel a 2014-ben napvilágra került tényt, miszerint Forgács Péter és Forgách András író mamája, titkos hírszerzőként (3/1. ügynökként) dolgozott a Kádár-kori magyar belügyminisztériumnak. Forgách András dokumentumalapú szépirodalmi művének bemutatását (Élő kötet nem marad, Jelenkor Kiadó, 2015) a kiállítás megnyitására időzítették: így hullt le a lepel a Pápainé fedőnevű ügynök fiai kilétéről. A testvérpár által mozaiknőnek nevezett anyafigura egyszerre valóságos és szimbolikus konstrukció: épp ahogyan a technikailag manipulált képrögzítő eszköz segítségével a nyomjelleget elhomályosítva, végtelenítve megjelent előttünk.

Forgács Péter az „időszőnyegnek” nevezett installációban saját múltjának archeológusává válik: a Pápainé ügynöki tevékenységét jelző időintervallum személyes emlékeiből, dokumentumaiból válogat. A terem falain vízszintesen, párhuzamosan futó rétegek (Pápai Péter saját és manipulált találtfotói, ügynökjelentések, naplórészletek, képeslapok) átértelmeződnek, ám moralizálás, pátosz nélkül, a találtfilmek összeillesztéshez szokott alkimista filmrendező gyakorlott szemének és kezének munkája nyomán.

Bár a kijelölt időben és térben számos fontos művész és közéleti személyiség bukkan fel, nem tolakodik előtérbe a hivatalos emlékezetpolitikával való szembesítés. Az időszőnyegnek talán egyetlen rikító színfoltja van: Bódy Gábor szerepe, beszervezésének dokumentumai. A kiállításrész címe is utalás, méghozzá arra az 1983-as keltezésű tanulmányra, amelyet Bódy Nyugat-Berlinben és Budapesten írt. A kiváló művész szabadságában (nyugat-európai tanulmányútjaiban, munkalehetőségeiben) feltehetően szerepe lehetett a jelentéseinek, ám ezért korai öngyilkosságával kellett fizetnie. A Halász-színházról szóló jelentése megjelent — akkor még ismeretlen céllal készült kéziratként — a Peternák Miklós szerkesztette kötetben (Végtelen kép. Bódy Gábor írásai, Pesti Szalon, 1996, pp. 278-290.). Megrázó élmény ugyanazt, a tanulmánynak is beillő szöveget az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára pecséttel ellátva, a tartótiszttel folytatott beszélgetés szomszédságában olvasni. A korszak underground és hivatalos művészeti eseményeiről szóló beszámolóban Bódy sajátos jelentést, értelmet ad a történteknek, de újabb jelentésrétegekkel gazdagítja saját életművét, különösen a Kutya éji dalának nyomkeresését.

Forgács Péter a szakmai beszélgetésen a feldolgozás során, után érzett megkönnyebbülésről szólva azt mondta: „Máshol van a jutalom, és máshol a seb.” A művészi és emberi (erkölcsi) érdem azonban elvitathatatlan tőle: értelmet adott a rendszer áldozatait ért megpróbáltatásoknak, szenvedésüknek.

Képernyőfotó 2016-02-23 - 23.04.56
Forgács Péter Pápainé és fiai című installációja a kiállításon. Fotó: Simon Zsuzsanna – Bognár Benedek. © Capa Központ

A három T: tiltás, tűrés, támogatás

Ám miért itt és most? Tehetjük fel a kérdést a tárlat megtekintése után. A Capa Központ „három T-jének” jelentése kaphat-e több értelmet, visszhangozva a Kádár-kori kultúrpolitika irányelveit? Képesek-e a kiváló kortárs művészek és kurátor alkotótársuk bár ha kritikusan is, legitim módon megszólalni abban a térben, amely épp a jelenkori ellentmondásos hatalmi intézménypolitikában kapott főszerepet? Nem tartom feladatomnak a kérdés megválaszolását, nálam hozzáértőbbek elemezték ezt a problémakört a sajtóban. A jelenkori adottságok alapján megragadni a tálcán nyújtott vagy odadobott lehetőséget, az elfogadásáról döntéseket hozni minden alkotó személyes joga.

Az intézmény maga rendkívül ellentmondásos módon látja el a feladatát, hiszen a kiállítást kísérő programok olyan gazdag adalékokkal járultak hozzá a tárlat értelmezéséhez — a kurátor, Mucsi Emese hozzáértésének köszönhetően a dokumentációval, a szakmai programokkal —, hogy a művészek kifejezési módja és az elemzők szabadsága vélhetőleg nem ütközött korlátokba. Ezáltal lehetővé vált a különböző korok és önkényuralmi rendszereik által kidolgozott módszerek összevetése napjaink hatalmi politikáival: hogy ez mennyiben tekinthető csapdának, önámításnak, hol vannak ma a tiltás, tűrés, támogatás határai, azt egyelőre még vélhetően mindenki kijelölheti magának az általa belakott privát és nyilvános terekben.

 

A kiállítás megtekinthető 2016. március 13-ig.

 

© 2024 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány