Alább olvasható az Egy téma, három vélemény legújabb bejegyzése, melynek keretén belül három felkért szerző publikál rövid véleményeket egy közösen kiválasztott témáról. Az első sorozatot Nagy Edina esztéta, egyetemi oktató; Pacsika Márton ELTE szociológia és MKE kurátor szakos hallgató; és Tulisz Hajnalka intermédia szakos képzőművész hallgató írják. Hatodik választott témájuk Operatív fotó. Budapest és Prága az állambiztonság szemével címmel rendezett kiállítás volt.
Operatív fotó | © OSA Archívum
Tulisz Hajnalka: Önmagában az, hogy követünk egy ismeretlent, izgalmas dolog is lehetne, hiszen végig feszültségben tart minket, hogy nem tudjuk, hogy hová megyünk. Sophie Calle, képzőművész ugyanazt tette, mint a kiállításon látható fotókat készítő megfigyelők, amikor Párizsban követni kezdte a kiszemelt járókelőket, fényképezőgéppel és jegyzetfüzettel. Az operatív megfigyelők és a képzőművész tevékenysége csak a szándékában különbözik egymástól. Sophie Calle esetében a megfigyelés egy szórakoztató játék, mert nem a követett személy a fontos, hanem a követés maga. (Hasonlóan Vito Acconcihoz, aki a Following Piece című munkájában a nyilvános és a privát szféra határát vizsgálja egy ismeretlen követésekor.) Másik alkalommal ráadásul a megfigyelt pozícióját is kipróbálja, miután megbízza az édesanyját, hogy béreljen fel egy magánnyomozót, aki követi őt. Ezzel átmenetileg a legnagyobb sztárokhoz válik hasonlóvá annyiban, hogy ők is tudják, hogy figyelik őket és ennek megfelelően viselkednek. De aki nem tudja, hogy figyelik, az kiszolgáltatottá válik.
Nagy Edina: Szalonna, kolbász, zsírpapír
Az Operatív fotó című kiállításon felvillanó rengeteg homályos, elmosódó, rossz minőségű kép és képkocka közül, amik csak megrendelőik számára voltak egyértelműek, volt egy képrészlet, amit nem fogok elfelejteni. Az egyik úgynevezett BM oktatófilm egy részlete. Egy kisbuszban három ügynök ül körül egy lehallgatóberendezést, közöttük egy kempingasztalféleségen zsírpapíron oldalszalonna, kolbász, termoszban kávé. Fejükön a fülesek, rátapadnak egy monitorra, s közben az egyik le-levág egy-egy szelet harapnivalót, amit testvériesen körbead. Ülnek, hallgatnak és rágnak. Számomra ez a képsor az egész kiállítás kivonata, annak a nyomorúságnak a vizuális megfogalmazása, amiben ezek az emberek, megfigyelők és megfigyeltek léteztek. Az utóbbi időben két olyan műbe is beleütköztem, ami ugyanezt a korszakot, ugyanezt a nyomorúságot fogalmazta meg, az egyik szöveges, a másik mozgóképes formában. Forgács Péter Német egység a Balatonnál című kiállítása és Kemény István Kedves ismeretlen című regénye persze, csak két példa a korszakkal, az államszocializmus időszakával foglalkozó számos alkotás közül. Számomra azonban ez a három „mű”, az Operatív fotó, a Német egység és a regény egy sajátos ívet rajzol ki. Az ötvenes évek második felétől a nyolcvanas évekig tartó intervallumot fogják át, különböző aspektusokból világítva meg a „besúgás lélektanát” és az ellenállás stratégiáit.
Operatív fotó | © OSA Archívum
Pacsika Márton: Azon gondolkodom, hogy ha állambiztonsági ügynök lettem volna, mennyire nehéz lett volna a szerepemben maradni. Bizonyára engedtem volna a kísértésnek, és odamentem volna Fehér Ferenchez és Heller Ágneshez beszélgetni, Örkény Istvánhoz dedikáltatni (talán egy könyvét, talán egy róla készült fényképet), de borzasztóan keserű lettem volna Kőszeg Ferenc zseniálisan megírt feljelentését olvasva, mert tudtam volna, hogy a Demszkyék mennyivel menőbb srácok. Elég magányos és nyomasztó érzés lehetett az állambiztonságért felelni. A különös az, hogy ennek ellenére az Operatív fotó mennyire felszabadítóan hatott rám. Hiszen mellőz minden heroikus pátoszt, hatásvadászatot, és nem kezd a Terror Házából jól ismert moralizálásba sem. Hagyja és intelligensen segíti a nézőt az önálló véleményalkotásban. Persze ez mind nem jelenti azt, hogy hibátlan lenne a rendezés. A labirintusos térkialakítás kissé szájbarágós, és a csehszlovák anyag is elég anyátlannak tűnik, de ez összefügghet a kiállítás egyik érdemével, miszerint is a széles közönség számára hoztak létre egy élvezhető és érthető kiállítást.
Ma az Operatív fotó és az OSA egyedülálló jelentősége pedig éppen abban áll, hogy teszi a dolgát: kutatja és bemutatja, nem pedig átírja a múltunkat.
***
A kiállatás ingyenesen látogatható 2011. szeptember 20-tól október 30-ig
1051 Budapest, Arany János utca 32.
