Alább olvasható az Egy téma, három vélemény legújabb bejegyzése, melynek keretén belül három felkért szerző publikál rövid véleményeket egy közösen kiválasztott témáról. Az első sorozatot Nagy Edina esztéta, egyetemi oktató; Pacsika Márton ELTE szociológia és MKE kurátor szakos hallgató; és Tulisz Hajnalka intermédia szakos képzőművész hallgató írják. Hatodik választott témájuk Operatív fotó. Budapest és Prága az állambiztonság szemével címmel rendezett kiállítás volt.
Operatív fotó | © OSA Archívum
Tulisz Hajnalka: Önmagában az, hogy követünk egy ismeretlent, izgalmas dolog is lehetne, hiszen végig feszültségben tart minket, hogy nem tudjuk, hogy hová megyünk. Sophie Calle, képzőművész ugyanazt tette, mint a kiállításon látható fotókat készítő megfigyelők, amikor Párizsban követni kezdte a kiszemelt járókelőket, fényképezőgéppel és jegyzetfüzettel. Az operatív megfigyelők és a képzőművész tevékenysége csak a szándékában különbözik egymástól. Sophie Calle esetében a megfigyelés egy szórakoztató játék, mert nem a követett személy a fontos, hanem a követés maga. (Hasonlóan Vito Acconcihoz, aki a Following Piece című munkájában a nyilvános és a privát szféra határát vizsgálja egy ismeretlen követésekor.) Másik alkalommal ráadásul a megfigyelt pozícióját is kipróbálja, miután megbízza az édesanyját, hogy béreljen fel egy magánnyomozót, aki követi őt. Ezzel átmenetileg a legnagyobb sztárokhoz válik hasonlóvá annyiban, hogy ők is tudják, hogy figyelik őket és ennek megfelelően viselkednek. De aki nem tudja, hogy figyelik, az kiszolgáltatottá válik.
Nagy Edina: Szalonna, kolbász, zsírpapír
Az Operatív fotó című kiállításon felvillanó rengeteg homályos, elmosódó, rossz minőségű kép és képkocka közül, amik csak megrendelőik számára voltak egyértelműek, volt egy képrészlet, amit nem fogok elfelejteni. Az egyik úgynevezett BM oktatófilm egy részlete. Egy kisbuszban három ügynök ül körül egy lehallgatóberendezést, közöttük egy kempingasztalféleségen zsírpapíron oldalszalonna, kolbász, termoszban kávé. Fejükön a fülesek, rátapadnak egy monitorra, s közben az egyik le-levág egy-egy szelet harapnivalót, amit testvériesen körbead. Ülnek, hallgatnak és rágnak. Számomra ez a képsor az egész kiállítás kivonata, annak a nyomorúságnak a vizuális megfogalmazása, amiben ezek az emberek, megfigyelők és megfigyeltek léteztek. Az utóbbi időben két olyan műbe is beleütköztem, ami ugyanezt a korszakot, ugyanezt a nyomorúságot fogalmazta meg, az egyik szöveges, a másik mozgóképes formában. Forgács Péter Német egység a Balatonnál című kiállítása és Kemény István Kedves ismeretlen című regénye persze, csak két példa a korszakkal, az államszocializmus időszakával foglalkozó számos alkotás közül. Számomra azonban ez a három „mű”, az Operatív fotó, a Német egység és a regény egy sajátos ívet rajzol ki. Az ötvenes évek második felétől a nyolcvanas évekig tartó intervallumot fogják át, különböző aspektusokból világítva meg a „besúgás lélektanát” és az ellenállás stratégiáit.
Operatív fotó | © OSA Archívum
Pacsika Márton: Azon gondolkodom, hogy ha állambiztonsági ügynök lettem volna, mennyire nehéz lett volna a szerepemben maradni. Bizonyára engedtem volna a kísértésnek, és odamentem volna Fehér Ferenchez és Heller Ágneshez beszélgetni, Örkény Istvánhoz dedikáltatni (talán egy könyvét, talán egy róla készült fényképet), de borzasztóan keserű lettem volna Kőszeg Ferenc zseniálisan megírt feljelentését olvasva, mert tudtam volna, hogy a Demszkyék mennyivel menőbb srácok. Elég magányos és nyomasztó érzés lehetett az állambiztonságért felelni. A különös az, hogy ennek ellenére az Operatív fotó mennyire felszabadítóan hatott rám. Hiszen mellőz minden heroikus pátoszt, hatásvadászatot, és nem kezd a Terror Házából jól ismert moralizálásba sem. Hagyja és intelligensen segíti a nézőt az önálló véleményalkotásban. Persze ez mind nem jelenti azt, hogy hibátlan lenne a rendezés. A labirintusos térkialakítás kissé szájbarágós, és a csehszlovák anyag is elég anyátlannak tűnik, de ez összefügghet a kiállítás egyik érdemével, miszerint is a széles közönség számára hoztak létre egy élvezhető és érthető kiállítást.
Ma az Operatív fotó és az OSA egyedülálló jelentősége pedig éppen abban áll, hogy teszi a dolgát: kutatja és bemutatja, nem pedig átírja a múltunkat.
***
A kiállatás ingyenesen látogatható 2011. szeptember 20-tól október 30-ig
1051 Budapest, Arany János utca 32.
kedves Nagy Edina, látott már amerikai filmet, amelyben a zsaruk a lekopott furgonjukban ülnek és donutsot tömnek magukba, majd kávéval öblítik le?
Gubbasztanak a fejlettebb technikájuk töviben, mint a tojó galambok és várják, történik-e már valami. Az ingük saját csatakjuktól áporodott, WC-re a közeli kispszkosba rohangálnak, szemük alatt a bőr a kialvatlanságtól felpüffedt.
Ez mennyiben jellemző Amerikára? Mélyen az.
Kedves Tulisz Hajnalka, amikor ezt leírja: “operatív megfigyelők és a képzőművész tevékenysége csak a szándékában különbözik egymástól.”, akkor az életkorából eredő lelki szúzessége vagy tisztaság olyan erősen kicsattan elénk, hogy az már érzéketlenségél is nagyobb hanghatással jár. Szándékában? Csak?
Mondja, tudja, mit az, amit leírt? Végiggondolta?
Ha esetleg érdekli egy képzőművész véleménye, megkérdezhetné a 70 éves Galántait, hogy vajon onnan belülről, a követett élete sorából ilyen kellemesen egyértelműnek és következmények nélkülinek látható ez a maga által idillikusnak lefestett kép.
@iparterves: Meglátásaival teljesen egyetértek. Ez az Amerika(Nyugat) versus Ká-Európa dichotómia egy történeti képződmény és számomra sokszor megdöbbentő, hogy mennyire tartós. Mennyire kihat arra, ahogy ma (!) a múltra tekintenek sokan. Pedig talán épp ez a dichotómia az, amit legelsősorban elemzésért kiált.
A másik kérdésben sajnos kiábrándító tapasztalataim vannak arról, hogy ez a bizonyos “szocialista múlt” hogyan értelmeződik abban a generációban, akik 1989 után születtek/eszméltek. Időnként megrémülök, mert azt gondolom, hogy ha ők ezeket az évtizedeket így látják, akkor ezt a nézőpontot “valakik” így közvetítik nekik. Engem személy szerint ez felzaklat.
@timár.kati:
A különbségek is óriásiak a két hely között, de a büdös lábszag és a kulturálatlanság nem csak szép hazánkat jellemezte.
A múlt ismeretének hiányairól mindannyiunknak vannak tapasztalatai. A III/III-as szemléletű feldolgozást mérhetetlenül egyoldalúnak tartom ( bár őszinte kiváncsisággal várom Szőnyei Tamás új könyvét az irodalmi tartókról és tartottakról ), s az ennél összetettebb képet sugárzó műveket már-már az értetlenség és az ellenségesség érzülete csomagolja a befogadhatatlanság puga vattájába.
A történelem ismeretének hiánya valóban rettenetes és mérhetetlenek a következményei. Pl. a manipulálhatóság.
@iparterves: Persze, a különbségek is számosak, de a kettő (hasonlóságok és különbségek) szerintem csak párhuzamosan, ill. együtt olvashatók.
Nem vagyok abban biztos, hogy tudom, mit ért a III/III-as szemléletű feldolgozás egyoldalúságán. Ha a “gonosz ügynök versus csakis-pozitív-tulajdonságokkal-rendelkező áldozat” bináris oppozícióját, akkor ezt az előző témához sorakozik fel.
AZ ismeretek hiánya mellé még a “belevetítést” is ide lehetne hozni, ha a történelem kizárólag egyfajta instrumentális szerzsámoskamrává válik, ahonnan a kedvünk és pillanatnyi céljaink szerint vehetjük elő a nekünk legjobban tetsző “célszerszámot”. Amivel aztán kimutathatunk mindent, amit csak akarunk. (enyhe képzavar)
@timár.kati:
A hasonlatosságok meglepőek, de a történelmi ismeretek és az abból eredő összehasonlítási lehetőségek és igények hiánya lehetetlenné teszi azt, hogy a saját hibáinkat együtt lássok az akkori ellenség bűneivel.
Tulisz Hajnalka írásában az ember követése, megfosztva annak mindenféle egyéb – politikai és pszichológiai – összetevőjétől, a sztárok életének nehezen elviselhető, de igen hétköznapi megpróbáltatásaihoz válik hasonlatossá. A lesből készített fotók pedig – ha már következetesen alkalmazzuk az analógiákat – a paparazzik működését modellálják.
Az ár azonban nem a fotók megjelentetésekor megkapott díj, hanem egy élet, a – többféle értelemben – lekapott ember sorsa. S itt azért lényegi különbségek vannak, amelyeket TH nem érzékel.
De nem tud Nagy Edina, vagy nem akar tudni arról, amit McCarthy-korszaknak vagy mccarthizmusnak hívnak, s elfelejteni látszik, hogy a hatbvanas évek Amerikája sem szükségképpen a szabadságjogok kibontakozásának hona. Küzdelmet folytattak a feketék ( akkor még négeeknek hivták őket hivatalosan is ), a fiatalok és – meglepő ugyan, de – a homoszexuálisok is a jogaikért ( az utóbbiak számára az egyenlő jogokat csak most biztosította a US Army ). Az ottani III/III., a CIA és az FBI jogait pedig szinte semmi sem korlátozta, ahogyan itthoni “társaiét” sem ( s mostani utódaikét ).
Amikor III/III-as megközelítésről beszélek, s annak szinte monopolisztikus megjelenéséről, akkor nem a kétpólusu világ ( Amerika-szoci országok ), de nem is a kétpólusú belső kapcsolatrendszer ( megfigyel-megfigyelő, s mindenki az ) vizsgálatára gondolok, hanem arra, hogy a dinamikus társadalmat és annak változásait arra az egy sémára akarják leegyszerűsíteni, hogy az elnyomás a III/III-tól jött és mindenkire kihatott, s ez volt a rendszer lényege.
Ezzel a szemlélettel nem értek egyet.
@iparterves: Az jutott az eszembe, hogy Tulisz Hajnalka a képeket névértékükön nézi, azaz pusztán képi mivoltukban. Nem vizsgálja a jelentésüket, amely naivitás bizonyos helyzetekben akár produktív is lehet, itt azonban valóban súlyos félreértés, mert ez az az eset, amikor nem “a néző fejében keletkezik a kép”, hanem az áldozatot kellene viszonyítási pontként venni.
A mccarthizmusról (hogy kell ezt vajon írni?) valóban sokan nem akarnak tudomást venni, mert akkor épp a bináris világképtől kellene megválniuk.
Egyetértek azzal, amit “a III/III-as szemléletről” ír. Ennek a szemléletnek a sikeres fennmaradása szerintem egyrészt abból fakad, hogy a titkosügynökségben mégis van valami romantikus dolog, ami sok ember képzeletét megmozgatja (megint csak minden “előjel” nélkül, azaz attól függetlenül, hogy az ügynök milyen feladattal van megbízva a világ épp adott szegletében). A másik ok, ami miatt ez a személet annyira tartja magát az az, hogy ennek a III/III-as entitásnak a segítségével olyan “jól” körül lehet határolni a “rosszakat”, az elnyomókat, hogy semmilyen más, további vizsgálódásra nincs szükség. Például olyanra, ami a sok ember (potenciális vagy tényleges megfigyelt) személyes felelősségét firtatná a rendszer fenntartásában. És már itt is vagyunk a mánál…
@timár.kati:
A naivitás bájos is tud lenni egy bizonyis korig, de aztán nem úgy hívják, hanem tudatlanságnak, butaságnak.
Az ártatlan nézelődés mint olyan a mai (művészet)ideológiával túlterhelt világunkban kizárt. Ha ideológiamentesen akarta nézni TH a képeket, akkor tűnik a legsúlyosabban ideológiával terheltnek.
A mcchartyzmus ( ha így írják ) azért nem fontos, mert kommunista-ellenes volt, mikzben nem a kommunistákat, hanem minden nem jobboldalit is érintett. Olyan döbbenetes fordulatokat hozott, hogy a pár éve még szövetséges szovjetek mellett a háború folyamán kiálló, esetleg számukra pénzt gyűjtő embereket kevertek gyanúba a korábbi évekbeli, az USA akkori politikai magatartásával teljesen összhangban levő és demokratikus cselekedeteik miatt.
Az öngyilkosságokkal végződő vizsgálatok – amelyeket parlamenti bizottságok és helyi “szabadság-körösök” végeztek – hasonlatosak voltak a nálunk akkor kötelező önkritika-gyakorlási szertarásokhoz. Mindkettőnek “közösség-építő” és személyiség-leépítő szerepe volt: az ( ön- és köz)árulás, a vallomást tevő és kritikát gyakorló “megtisztulása” szertartása az (újra)befogadás rítusává alakult.
Az önkritika vagy a vallomástétel megtagadása pedig mindenött egzisztenciális következményekkel ( ellehetetlenülés, vegzálás, figyelés ) járt.
Persze, hogy egyszerűbb rámondani az ilyenre, hogy a szabadság honába félreértés volt, pedig dehogy. Nem csak a szoci országok önnevelő és a társadalmi normákat betartató kemény rendje, hanem a demokrácia is képes kitermelni az ilyen megfélemlítő, embereket és csoportjaikat stigmatizáló módszert és processzusokat. ( S itt már érintkezünk a mai valóságunkkal, a hit és a tények, a vállat politikai hovatartozás és a valóság konfrontálódásával és vitájával.)
Ebből az is következik, hogy amit ír az önfelmentés és az önvizsgálat könnyű elmaradásáról, az megállja a helyét.
@iparterves: Az első bekezdése olyan, hogy akár én is írhattam volna, úgyhogy most esetleges olvasóink (?) elgondolkodhatnak azon, hogy vajon nem cserétünk-e szerepet, és vajon nem én vagyok most “iparterves” és maga “timár.kati”…
Amit viszont utána ír, azt nem vagyok képes a mai helyzettől elvonatkoztatni és épp ezért is adódik a kérdés, hogy vajon “a” “mai” “fiatalok” miért éreznek ilyen fokú késztetést a múlt teljes megtagadására, vagy a múlttal szembeni egyfajta amnéziára. Többször szembesültem azzal az utóbbi időben, hogy a tizen- és huszonéveseknek kb. olyan képzeteik vannak a létező szocializmus időszakáról, mint a 8-9. századról, vagy az i.e. korokról. És ezt találom — ahogy fentebb írtam — rémületesnek.
@timár.kati:
Üdvözlöm “timár kati”-ként az olvasót. Lectori salutem!
A történelmi süllyesztőbe kerülés csak az olyan ősöregeket éri kellemetlenül, mint maga meg én, akiknek emlékei vannak.
Akinek nincsenek, vagy “központilag” beégetettek, azok számára a szüleik gyerek- és felnőttkora nem számít jobban, mint a 8. vagy 9. század.
Miért? Erről fogalmam sincsen.
@iparterves: Félreértett — én nem érzem magamat sem a történelmi süllyesztőben, sem pedig ősöregnek. Pusztán csak tanácstalannak és értetlennek. Különösen ez utóbbinak. Csak arra tudok gondolni, hogy a szokásos ingamozgást ismerve ez a mértéktelen elutasítás még át fog egyszer csapni az ellenkezőjébe. Nem mintha a végleteket akarnám látni…
@timár.kati:
A süllyesztőt nem is vonatkoztattam magára, de magamra már igen, amikor a gyerekeim enyhe érdektelenségét és furcsállását látom.
Miközben az egész életüket, a trapéznadrág újra hódító divatjától az ötvenes évek fazonját utánzó kulikabátokig és a nagymama-kötöttsapkáig a múlt határozza meg, hogy a régmúlt ideológiáiról ne is beszéljünk.
Az ingamozgás beindult, s most éppen egy eléggé utálatos szélsőségig megy, egy neo-bunkó-barokk és szocreál társadalmi egyveleg ( mindkettőből csak a lehető legrosszabb részek összeillesztése van soron ) megépítésével.
A történelem ismeretének hiánya és a felejtés az a szakadék, amelybe azok a fiatalok – a társadalommal együtt – belezuhanhatnak.
@iparterves: Az mondjuk tényleg vicces, amikor olyan dolgok jönnek újra a divatba, amiket az ember egyszer már “saját jogon” végigélt és hordott — én ezen jól szoktam szórakozni.
Abban maximálisan egyetértek, hogy ha az lenne a feladat, hogy minden ideológiából a lehető legrosszabb és legretrogádabb elemeket vegyük át, akkor most fantasztikus túlteljesítésben lenne a világnak ez a kis, mocsaras szelete.
Közben viszont a poszt témája sem vesztett aktualitásából — a hírek szerint Sajókazáron (és persze nem véletlen, hogy épp ott) a polgármester kezébe kerültek a népszámlási kérdésekre adott válaszok. Ez annyiban különbözik a “régi korok” megfigyeléseitől, hogy itt már senki se leplezi a tényt, hogy nyilván vannak tartva a lakosok, szenzitív adatostul.
jav.: helyesen természetesen “Sajókazán”…
@timár.kati:
Az állami gátlástalanság, a személyiség legyűrése ordít ebből a népszámlálásból. Ennek egyik jele, hogy a feldolgozás előtt már kikerültek csoportosított adatok. Félelmetes és félelmet keltő.
@iparterves: Valóban félelmetes, és ami bennem félelmet kelt az az, hogy nem láttam sem túl nagy felháborodást, sem valamilyen minimális magyarázkodást a dolog miatt. Tehát a reakciókból ítélve ez így “természetes”. És akkor ez a kiállítás — hogy visszatérjünk a poszt eredeti témájához — mint egy történeti kor bemutatása jelenik meg, mint valami olyan, amihez nekünk semmilyen közünk sincs.
@timár.kati:
Az a sokak által fontosnak tartott egy nemzedéknyi idő kezd eltelni és az új nemzedék számára a 25 évvel ( itt már akár negyven esztendővel ) korábbi idő felfoghatatlanul távol esik.
Hogy semmi közünk ne lenne hozzá? TH vagy NE megkérdezheti a szüleit, akik már abban a távoli és excentrikus világban is éltek, hátha gazdagabbak lesznek némely új információkkal.
De azt csak a reménykedők vagy a nagyon buták hiszik, hogy ez a két évtized elég volt arra, hogy a múltunktól “megszabaduljunk”.
Ez a haarc lesz a végső? Ugyan.
@iparterves: Ha úgy fogalmaz, hogy “sokak által”, akkor ebből én azt a következtetést vonom le, hogy maga ezt a távolságot nem tartja annyira fontosnak. Ha így gondolja, akkor ebben egyet tudok érteni magával. Szerintem minden kornak megvan a maga joga meítélni bármelyik másik kor (vagy akár a sajátját). Egyik megítélés sem lesz “helyesebb” a másiknál, csak másmilyen, mert mindegyik “kor” a saját szempontjait emeli ki.
A másik, hogy épp most kezd a fejünkre omlani 1989 öröksége, szóval egyszerűen tényleg nem lehet úgy tenni, mintha csak előre kellene mindig nézni. Sőt.
Ha “arra” a harcra gondol, akkor nekem azért vannak fatalista benyomásaim…
@timár.kati:
Nem döntöttem még el, hogy jó-e ez a negyedszázad. Azt érzékelem, hogy a még korábbi átkos olyan erővel tör fel a szoci-korban szocializálódott korosztályból, mint valami elfojtott indulat, noha a Horthy-korszak nem az ő örökségük, de annak szimbolikája nagyon jól fekszik nekik, a politika céljaikhoz passzol.
Sajnálom, de én a jelenlegi uralkodó csoport antiklerikális és liberális eredetét nem tudom az egyik napról a másikra elfelejteni ( pedig immáron eltelt 1988 óta is egy negyedszázad ), s “megtérésük” egy politikai kanyar(ó)juk, amelyet ízléstelennek és alap nélkülinek gondolok.
Az örökség, a kifordított, már most a fejünkre omlott, s a sokszor megátkozott Bokros-csomag a mai gazdasági intézkedésekhez képest játék volt ( de legalább előrevitte az országot, s ebben áll a lényegi különbség, a mai változat ugyanis egyszerre foszt meg politikai jogainktól és fosztja ki gazdasági forrásainkat ).
Ha “arra” a harcra gondolunk, akkor nem volt az a végső, lesz itt még, s a politikamentes, kutató képzőművészeknek is valamilyen irányban el kell majd köteleződniük.
Már most javasolnám, hogy látogassanak el Rómába, az óriási szocreál kiállításra – én tervezem, hogy gyalog, mint Kassák Párizsba, nekiindulok télvíz idején -,s tanuljanak – belőle.
@iparterves: Épp azért érdekes ez az eggyel korábbi kor elfojtásának szindrómája, mert van mit elfojtani. Tehát ezek szerint mégis sok emberben ott lappang az a kor és szimbólumrendszere, mert ugye azt a kort a ma élő generációknak legjobb esetben is csak az apáik korosztálya közvetíthette. Amit meg most látok, hogy nincs semmilyen közvetítés…
Az összehasonlítással és az értékeléssek egyetértek.
A mai művészek közül vannak olyanok, akik erősen elkötelezték magukat a kritika oldalán, ezt tapasztalatból mondom.
Rómában szoc.reál kiállítás látható? Mi az apropója, hogy ott került erre sor, épp most?
@timár.kati:
Az elköteleződés a kritikához szép, de az elköteleződés a cselekvéshez – mondja egy hasára zsírpárnákat növesztő, ülőgumóin terpeszkedő, mozgáshiányos testi és szellemi életet élő vénember – még szebb. S az elköteleződésen túl: a cselekvés maga lenne a legesztétikusabb.
Mindenkinek meg kell harcolni az ismeretekért, – ha szabad ezzel a nagy és nehezen definiálható fogalommal leírnom a küzdelem célját – az Igazságért.
A közvetítések megszakadása, illetve a közvetítés és a közvetítettség elutasítása immáron sokadszor okoz szenvedést, gyógyíthatatlannak látszó félremagyarázásokat és félreértéseket. Az átadók és az átvenni nem akarók kapcsolata pedig teljes mértékbe meghatározza a társadalmunkat, ahol a normális kapcsolat(rendszerek) leépülése és még folytatható tradíciók megszűnése tapasztalható. S ahol a folytathatatlannak gondolt, önmagukat embermilliók feláldozásával végleg diszkreditáltnak gondolt “hagyományok” újraalkotása zajlik állami segédlettel.
Ehhez képest a római szocreál – ahogy a rendezője-kurátora szavaiból töredékesen kivehettem – éppen arra készül, hogy a politikai szempontú meg- és elítélést a művészi teljesítmény kritikai jellegű átértékelésével helyettesítse. Ezért van a kiállítás.
@iparterves: A cselekvésre is azért van példa és késztetés, csak ezek annyira nem látványos és mediatizált instanciák, hogy sokszor csak azok tudnak róluk, akik csinálják. És épp ezért vannak olyan kevesen, akik valóban csinálják.
Harcolni szerintem az ismeretek megszerzéséért a legtöbben nem akarnak. Élményként befogadni — azt már igen, de úgy sajna, nem megy a dolog. A mai kor egyik hívószava meglátásom szerint amúgy is az “élmény”. Én már ettől falra mászom.
Abban, amit leír az átadásról, számomra az “állami segédlet” a legrémísztőbb.
Maga szerint lehetsés a művészi teljesítményt a politikai szempontok figyelmen kívül hagyásával értékelni? És a cél az lenne, hogy azt mondjuk, x vagy y művész igencsak eladta a lelkét a propaganda művészetnek, de azt egyébként milyen magas színvonalon tette? Ez is elég rémületes lenne…