Városi régészet – interjú Rácz Miklós régésszel

Június végétől július közepéig volt látható a Holdudvar galéria-terében Budha Tamás, Tábori András és Rácz Miklós Nagyvárosi régészet című kiállítása. A kiállításról Rácz Miklóssal, az alkotócsapat régész tagjával beszélgettünk. A cikket a kiállítás anyagával illusztráltuk.

 

Két képzőművész és egy régész úgy dönt, hogy dokumentálni kezdi a város… Mit keres a régész a kortárs kultúrában?

RM: Tágabb megközelítésben a régészet azt jelenti, hogy megkeressük, azonosítjuk, megnevezzük, megőrizzük és a kortárs társadalom számára interpretáljuk azokat a dolgokat, amelyek saját kultúránk egy távolabbi pontján valamilyen hatások révén tökéletesen elvesztették szerepüket a használat és jelentés szempontjából.
Amikor a régészeti vizsgálatot végző és a vizsgálat tárgyát képező kultúrtörténeti pontokat közelítjük egymáshoz és gyakorlatilag saját életterünket szemléljük régészeti szemmel, ez a vizsgálat egyrészt önreflexiót jelent a régészeti módszer szempontjából is (miért és mennyiben jogos egyáltalán idegennek tekinteni a régészetileg általában vizsgált kontextusokat) és a saját korunk szempontjából is (hogyan hanyagolunk el, felejtünk el dolgokat a tárgyi környezetünkben és hogyan vallhat ez rólunk, a saját életmódunkról és korunkról).

Hogyan kezded el olvasni a várost, ha régészeti céllal kezded el figyelni? Minden, az utca sajátosságaira érzékeny csoportnak (a graffitistől a deszkáson át a városvédőig) megvan a maga módszere arra, hogy megtalálja azt, amit keres. Egy régészeti ambíciókkal utcára menő ember hogyan keres és talál? Mit tekint zajnak, és mit tekint feljegyzésre érdemesnek? Hogyan szűr, szelektál?

RM: A nagyvárosi régészet ötlete tavalyelőtt év elején vetődött fel, amikor egyszer átsétáltunk egy területen a Nyugati közelében és több olyan dolgot is közösen tudtunk értelmezni az utcákon, amik a vizsgálat/kutatás témáit kezdték körvonalazni. A végső impulzust is ekkor kaptuk: egy lerozsdásodott táblán böngésztük az átfestés előtti, alig olvasható feliratot. Lefotóztuk, utánanéztünk és kiderült, hogy a magasan tűzfalon levő tábla (első ránézésre teljes felületen rozsda borítja) egykor a csehszlovák Kárpátalja (1920-1938) és Magyarország határán, az út mellett állt. Hogyan kerülhetett ide, hogyan lett belőle átfestve cégér a pesti tűzfalon? Ez a felfedezés rádöbbentett a mélységre, amit ez a jelenségcsoport magában rejthet és sokkal komolyabban kezdtünk hozzáállni a megfigyelésekhez és a lehetséges magyarázatokhoz. Ezután röviddel összeállt a gyűjtés koncepciója.

Hogy került egymás mellé két street arttal foglalkozó képzőművész és egy régész?

RM: A kezdetektől fogva jelen voltam a koncepció kialakításakor. Andrással több évig egymás mellett dolgoztunk az ÁMRK (jelenleg MNM-NÖK) Épületkutatási Osztályán, műemlék épületek dokumentálásával, épületrégészetével foglalkoztunk, ő mint rajzoló, én mint kutató. Az épületrégészet gyakorlatával kapcsolatosan tanultam tőle – mint a műemlékes szakmából kissé kintebb állótól – bizonyos önreflexiót és iróniát. A régészeti jelenségeket megnevező apró, nyomtatott feliratok helyenként megjelentek az irodáink falain véletlenszerűen elhelyezve.

Én sem csupán a régészet szempontjaival néztem a környezetet, mert építészként végeztem az Ybl Miklós Főiskolán, emellett végeztem az ELTE bölcsészkaron középkori és koraújkori régészetet. A romok és az épületek kutatása foglalkoztat elsősorban (ezzel együtt persze más, hasznosabb dolgok is, mint például a műemlékvédelem).

Minden, ami az utca terét alkotó köveken túl van, efemer. Mi alapján szelektáltatok ebből az efemeritásból?

RM: A gyűjtés és a kiállítás koncepciójának kialakításakor közösen határoztunk meg témákat magunk számára, ezek olyan gondolati, koncepcionális hátteret jelentettek, amelyek alapján figyeltünk és besoroltunk jelenségeket a városban. A jelenségek észlelésekor és dokumentálásakor az értelmezés, a háttérben levő folyamatok is mindig motivációt jelentettek, magunktól és a többiektől is elvártuk, hogy minél jobban értelmezze a talált jelenséget. A válogatás fő szempontját az jelentette, hogy mennyire kapcsolhatunk közösen értelmezést a jelenséggel megfogott folyamatnak, mennyire érzékelhető számunkra a kulturális környezet, ahol az adott tárgyi összefüggés létrejöhetett.

Ehhez képest feltűnően hiányzott a kiállításból az értelmezés, pedig a kiállított mintegy 100 fotó mindegyikéről és bármelyikéről egész könyveket lehetne/lehetett volna írni. Miért nem vállaltátok, hogy a gyűjtés és szelekció aktusain túl hangsúlyosabban is jelen lesztek a kontextus felrajzolásában?

RM: A kiállított gyűjtés elsősorban az erre a kiállításra rendelkezésre álló szűk határidő miatt nélkülözi a bővebb régészeti szempontú értékelést és magyarázatot. Így a képekkel elsősorban azt célozhattuk meg, hogy régészeti jelenségként mutassunk be olyan dolgokat, melyeket általában nem tekintünk annak és röviden utaljunk a régészeti értelmezés lehetőségére. Az egyetlen konkrét, hosszú ideig tartó, célzott dokumentáláson keresztül egy városi ösvény változását elemeztük.

 

Mit érzel sajátodnak a kiállított anyagból? Kisajátíthatók-e az objektek? Sajátodnak érzed-e azt a kort, ahonnan ezek a leletek jönnek? Kisajátítható-e az utca, az utca múltja?

RM: Én a kort sajátomnak érzem, a jelenségeket és az utcákat egyenként nem, többnyire viszont kifejezetten fontosnak érzem a jelenlétüket, és hozzátartoznak ahhoz, hogy otthonosan érezzem magam konkrétan itt.

 

Cél lehet-e a leletek megőrzése, kiemelése a múló időből, pusztulásból?

RM: Egyes esetekben ez nagyon fontos lehet, de ez bizonyos kategóriák kiválasztását és kiemelését teszi szükségessé, pl. festett cégérek és feliratok, és építészeti, várostervezési koncepciók támpontja is lehet bizonyos kontextusok, egyes helyszínek tudatos megőrzése, a romkocsmák divatos, de kicsit öncélú esztétikai, építészeti nyelvének bizonyos témák szerinti tudatosabb és célzottabb köztéri alkalmazása. Hogy egy konkrét példát mondjak: az érdi római út rendkívül épen megőrződött, közel kétezer éves burkolatát a ma kis forgalmú út azonos szintben kiképzett aszfaltburkolatán belül szigetszerűen bemutatták. A budapesti, sokszor igen igényes századfordulós kockakőburkolatok nagyrészt eltűntek az aszfalt alatt, részleteik megőrzése még ötletként sem merül fel, mert nem illeszkedik a közterületkezelés rutinjába. Pedig az anyag ott van és megfelelő helyeken mondjuk tíz méter száz éves kőburkolat még forgalomcsillapításra is szolgálhatna.
 

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány