INTERJÚ AZ INTERJÚ MŰFAJÁRÓL: Khoór Lilla és Nagy Gergely gondolatai a 2006-07-es Szabadiskola interjúk weboldal bemutatója kapcsán

A Művészetelméleti és –gyakorlati szabadiskola elnevezés olyan közösségi összejövetelekre utal, ahol a résztvevők párbeszéd és vita során alakíthatják ki a közös gondolkodás és a tapasztalatcsere lehetőségét. A decemberben weblapként publikált, a 2006-2007-es szemináriumok vezetőivel készített interjúk azonban legtöbb esetben a diskurzust irányító, a kérdezés aktusával gyakran operáló szakembert helyezik a „kérdezett” szerepébe. A decemberi weboldal bemutató beszélgetés témája az interjú műfaja volt. Az esemény meghívottjait, Khoór Lillát és Nagy Gergelyt az interjú műfajával kapcsolatos személyes tapasztalataikról kérdezi Szilágyi Róza Tekla, a Magyar Képzőművészeti Egyetem – Képzőművészet-elmélet Tanszék elsőéves mesterszakos kurátor hallgatója, aki évfolyamtársaival együtt Lázár Eszter szemináriumának keretében kapcsolódott be a weboldal szerkesztésébe.

1_13.jpg

Gitte Villesen és Kodolányi Sebestyén: Állóképek egy némafilmhez (2006), a weboldal nyitóképe

Szilágyi Róza Tekla: Mit gondoltok, miért fontos az interjú műfaja, mely képes dialógusos formában közvetíteni szakmai diskurzusokat?

Nagy Gergely: Végül is, mi az interjú? Kérdés és válasz. Igen ősi forma, ha úgy tetszik, ősi drámai forma: ha szeretném, hogy egy harmadik fél számára kiderüljön valami, akkor két ember párbeszédével ezt el tudom érni. Az viszont igaz, hogy egy jó kérdező nem mindig jó a másik szerepben, azaz kérdezettként. Túl sok felülírás működik benne, önmagát pontosítja egészen addig, amíg elmúlik az élőbeszéd közvetlensége. A szabadiskolás interjúk közül is azok a kevésbé sikerültek – szerintem –, ahol azt érzem, hogy valaki monologizál, és ez a monológ fel van darabolva. Az élőbeszédnek meg kell maradnia. Nem tudok másképp olvasni, csak valóban olvasói szemmel: érdekes-e az a szöveg, érdekeltté tesz-e engem is vagy sem.

SzRT: Az interjú a művészeti kutatás egyik fontos eszköze. Lilla, az interjút te is gyakran alkalmazod a munkáidban, ennek tudatában érdekes fordulat, hogy 2012-ben a m.ikon 10. számában te voltál az egyik interjúalany, magadon is tapasztaltad a szerepváltás élményét. Mit gondolsz, mennyire változik meg beszédmódunk interjúalanyként?

Khoór Lilla: Magától értetődő, hogy a reflexió szempontjából hasznos dolog, ha a kérdező is néha átlép a „kérdezett” szerepébe. Így közvetlenebb módon is végig tudja gondolni az általa körüljárandó témákkal kapcsolatosan felvetődő lehetséges problémákat. Egy ilyen helyzet abban is segíthet, hogy egészen koncentráltan megfogalmazódjanak a kérdező álláspontjai. A velem készült interjú során körülírtam a munkáimat és azokat a szempontokat, amik miatt ezeket elkészítettem. Ami az átadott tudás koncentráltságát illeti, vannak olyan emberek, akiknél a reflektorfényben való kérdezés hirtelen kikristályosítja azokat a gondolatokat, amik addig csak rendezetlenül keringtek a fejükben, és vannak olyanok is, akiknél ez a szituáció éppen az ellenkezőleg hat.

SzRT: Gergő, újságíróként véleményed szerint mennyiben az interjút készítő felelőssége, információéhségének és szerkesztői készségének függvénye a végeredmény tematikája és minősége? És meddig terjed ez a felelősség?

NG: Az interjú csapatmunka. Minimum két tagú csapat kell hozzá: kérdező és interjúalany. De a szerkesztőnek is szerepe lehet, ezt a szerepet mindenki másképp értelmezi – én magam inkább a „laisséz faire” híve vagyok. Azaz, számomra az a fontos, hogy az adott szerzőnek legyen fontos, amit meg akar írni. Hogy valóban legyen egy olyan kérdés, probléma, vagy személy, aki, illetve ami, nem hagyja nyugodni. Én szerkesztőként abban tudom őt segíteni, hogy megtaláljuk a formát, az ideális szöveghosszt, bevonjuk az olvasót, és persze abban, hogy mondatszinten rendben legyen az anyag. A kérdező vagy interjúkészítő felelőssége meglehetősen nagy: nem szabad manipulatív módon kérdezni, semmilyen módon nem szabad csapdába csalni az interjú alanyát. Egyenesen kell beszélni és kérdezni. Ez alól nagyon ritka esetekben létezhet felmentés, ilyen klasszikus példa Claude Lanzmann a Shoa-ban, ahol egyszerűen megtéveszti, becsapja az alanyt – azt ígéri neki, nem rögzíti, nem teszi nyilvánossá a beszélgetést. Egy koncentrációs tábor egykori őréről van szó, aki egyébként talán soha nem mondta volna el mindazt, amit tud.

SzRT: Mire jó egy interjú, mikor tekinthető a tudáscsere legmegfelelőbb módjának? Mennyiben jó megoldás az összetettebb, élőszóra jellemző gondolatmenetek írás formájában való rögzítése, a hosszú távú tudásmegőrzés érdekében?

khoor_miklos.png

Khoór Lilla – Will Potter: Khoór Miklós víziója az inka-maya kultúráról Magyarországon, 2004-2005, videó 41′ 34″
 

KL: Az írásbeli interjúkban mindig több lehetőség van arra, hogy szerkeszd a mondanivalódat. Én legtöbbször szóbeli interjúkkal és ezek átirataival dolgoztam. Az interjúim során leginkább azok a részletek érdekeltek, ahogyan valaki a spontán beszélt nyelvet használta, ahogyan elmondott, körülírt (akár az anyanyelvén, akár egy idegen nyelven) valamit, vagy éppenséggel ahogyan próbált bizonyos dolgokat nem kimondani. Ezek a részletek kulcsfontosságúak munkáimban.

nyc_babylon_back_cover.jpg

Victor Bockris: NYC Babylon, hátsó borító

NG: Az élőszó lejegyzésének hatalmas dokumentumértéke van. Ma a naplójegyzeteket, személyes leveleket szenvedélyesen kutatja a kultúrtörténet, talán épp azért, mert sokszor nincs más információ egy adott témáról. Olykor töröm a fejem, mennyire jó volna, ha lehetne interjút olvasni, például Ady Endrével. Az interjúnak különösen az a formája tud rendkívül érdekes lenni, ahol nem a klasszikus kérdező-kérdezett felállás van, hanem ahol két ember beszélget. Itt is nyilván gyakori, hogy van egy kvázi kérdező, érdeklődő, ő az, aki megközelíti a másikat, de mégis a két ember párbeszéde az érdekes. Irodalmi példa jut eszembe megint: hihetetlenül meglepő volt számomra, hogy Petri György mennyire jól beszélget, illetve beszéltet (Petri György munkái III. Összegyűjtött interjúk, Magvető, 2005). Egy nagyon nehéz ember, akinek a saját belső világával is folytonosan meg kell küzdenie, nagyon koncentrált figyelemmel fordul a másikhoz, minden rezdülésre figyel. Van még egy műfaj, amit nagyon szeretek, és amit eléggé hiányolok manapság: ez a kvázi véletlenszerű beszélgetés leírása. Persze megrendezett véletlenek ezek, egyes amerikai szerzők nagyon jók ebben, mégis Victor Bockris-t hangsúlyoznám, akinek van egy nagyon érdekes kötete. A hetvenes évek New York-i kulturális színterének számos szereplőjét ültette le (NYC Babylon, 1998, Omnibus Press), vagy hozta össze egy kávéra, vacsorára, főzésre, sétára, közben beszéltette őket, és mindent rögzített. Bockris amúgy nagyon jó interjúzó. Egyszerűen érzi, kit, mikor kell vagy nem kell megszólítania. Olykor semmi lényeges nem hangzik el, mégis nagyon is emberi találkozások, eszmecserék, interakciók ezek, és látszik, hogy a kulturális regiszterek mennyire átjárhatók. Korfestő és forrásértékű is.

xy.jpg

A monológ művészeteszeminárium Chus Martínezzel és Dora Garcíával,  2007. december 14-16.

SzRT: A tudáscsere fogalma többször előkerül a szemináriumok vezetőivel készített interjúkban. Dora García szerint kétféleképpen lehetséges az ismeretszerzés: beszélgetés és olvasás útján, kétféleképpen lehetséges a korlátozott ismereteink átadása: beszélgetés és írás által. Chus Martínez azonban kiemel egy, a „tudáscsere” fogalmával kapcsolatos problémát, mégpedig azt, hogy a folyamat két bonyolult dolgot feltételez: egyfelől azt, hogy a kérdéses felek rendelkeznek tudással, másfelől pedig, hogy ez a tudás kicserélhető. Mit gondoltok, a megfelelő háttérismeretek prezentálásával átadható-e egy amúgy szakmai szempontból specifikusnak tekintett tudás? Ilyen esetben milyen feltételei vannak a tudáscserének?

_i_thought_i_missed_the_place_c_lilla_khoor_01.JPG

Khooór Lilla: I thought I missed the place…, műterem prezentáció, Gasworks, London, 2011

KL: Esetemben egyes munkáim során mindenképpen segített az a tény, hogy volt közös háttérélményem, tudásom az interjúalanyaimmal. A londoni migráns nőkkel készített interjúim során például azért is tudtam bizonyos kérdésekben fókuszáltabban kérdezni, mert magam is voltam többjükhöz hasonló helyzetben.

NG: Szerintem mindenféle tudás átadható, csak gyakran indirekt módon. Újságíróként az időzítés fontosságára tudok gondolni: mikor kérdezel? Hadd idézzek fel valamit a saját gyakorlatomból. 1992-ben a szakdolgozatomhoz felkerestem Halász Pétert. Budapesten tartózkodott, de tulajdonképpen még éppen azelőtt állt, hogy visszaköltözött volna 15 évnyi emigráns lét után. Egy filmről szerettem volna írni, amelyet a Lakásszínház tagjaival az emigrációjukat megelőző egy-két évben forgattak Don Giovanni címmel. Ő a kész filmet sosem látta, mert a forgatott anyag itt maradt, és Dobos Gábor, az operatőr már a csoport távollétében vágta össze a filmet a maga intenciói alapján. Megbeszéltük Halásszal, hogy megmutatom neki a filmet, bekapcsolok egy magnót és ő pedig mondja, ami a képek láttán eszébe jut. Betettem a VHS kazettát a lejátszóba. Zavarban voltam, úgy éreztem, banális az egész helyzet, nem tudok kérdezni, nem tudom megszólítani, sok az üresjárat, alig hangzik el lényeges információ. És tulajdonképpen egy fantasztikus dokumentum született – legalábbis én akként őrzöm. A szalagon ott van a film hangja, zenéje, az én próbálkozásaim, hogy egy-egy ponton átlendítsem Halászt, és ott van egy eleven memoár. Jó, ő színházi ember volt, ráadásul egyszemélyes színházi intézmény, aki pontosan tudja, mi az, hogy megszólalás. De akkor is, privát helyzetben, előzetes készülés nélkül, a meglepetés erejével érkező impulzusok hatására, egy ismeretlen embernek elmondott egy csomó mindent.

halasz_peter_a_don_giovanni_cimu_film_forgatasan_1975.jpg

Halász Péter a Don Giovanni című film forgatásán, 1975. I Fotó: Dobos Gábor I © fotomuveszet.net

SzRT: Valóban, a tudás átadása, az ilyen dokumentumok létrehozása nagy ajándék. A weblapon az interjúalanyok pályaképeivel, illetve a szövegek hivatkozásait felfejtő linkekkel igyekeztük az interjúkban felmerülő témákat kontextualizálni, közérthetőbbé tenni. Szerinted melyik interjú aknázta ki leginkább a műfajban rejlő lehetőségeket a specializált tudások megosztására?

NG: Ha azt nézem, melyik szöveg férne be valahová a mai hazai mainstream sajtóba, akkor már biztos rá lehetne mutatni néhány interjúra: a Chto Delat-interjú, a Branislav Dimitrijevic vagy a Chus Martínez-Dora García anyagra. Egyszerűen azért, mert a szakmán kívülieknek is könnyebben érthető. De én speciel örülnék, ha kapnék egy ilyen sorozatot az artPortal számára. Az egy más kérdés, hogy léteznek-e olyan újságírók, akiknek egyáltalán tudomásuk van ezekről a szereplőkről, és eszükbe jutna megkérdezni őket. Nem nagyon. És akkor máris ott vagyunk a közvetítés kérdésénél: ki, kik, milyen platformon tudják a kortárs művészet problémáit, kérdéseit, vagy egyáltalán, az eseményeit közelebb vinni magához a sajtóhoz? Meglepő az, hogy ha akár csak a simán közérthetőnél eggyel bonyolultabb téma akad, már mennyire nem képes vele mit kezdeni a sajtó (lásd például Monhor Viktória ügyét), és hogyan fut bele ugyanazokba a sztereotípiákba, amelyek ellen alkalmasint maga is felháborodottan tiltakozni szokott. Alapfogalmak hiányoznak, a kortárs művészet számos kérdése sajnos kívül esik azon a mezőn, ami bekerül a látókörükbe. Itt muszáj a szcéna felelősségét is szóba hozni, párbeszédhelyzeteket kell létrehozni a kulturális sajtóval, azonban nem reménytelen az ügy, ebben biztos vagyok. Pár éve még a kortárs irodalom sem volt érdekes a mainstream sajtónak, esetükben a változást egyértelműen a társadalmi-politikai érdeklődés okozta. Megjegyzem, a kortárs művészet sokkal erősebb ebben a tekintetben, és egyelőre mégsem indul rá a 444, az index.hu vagy a nol.hu. Persze, nem tudom, kell-e. Merthogy az irodalom jobbára irodalmon kívüli okokból vált vonzóvá. Szóval, csak azt akarom mondani, hogy a médiafigyelemnek ára is van.

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány