„Varázsolj nekünk valami szépet”

Foci-eufória Budapesttől Toulouse-ig

Egész rendes dél-amerikai ország lettünk: van korrupció, pocakos diktátor és jó foci – posztolta valaki a Facebookon a futball-láz napjaiban. A poszt elemzésébe most ne menjünk bele, mindenesetre azokat a képeket, amelyeket eddig leginkább dél-amerikai vagy dél-európai országokból láttunk, az autókból kilógó, festett arcú, zászlókat lobogtató drukkereket, a fellobogózott taxikat, a mezbe öltözött ezreket az utcán, most megkaptuk testközelből. Az Ausztria elleni pazar nyitómeccs alatt arra eszmélt az ország, hogy a százszor eltemetett magyar foci él. És él a közönsége is. Olyannyira, hogy megszállja a Nagykörutat, leállítja a villamosokat, megmássza a villanyoszlopokat, az Oktogonnál megafonos srácok animálására együttmozog, hajnalig mulat, vonul, énekel, mindenféle területfoglalási engedélyt, előre bejelentést mellőzve.

foci6
“A szerelem szárnyán”. Fotó: Bankó Gábor

Jöttek a kérdések, és fellángoltak a viták. Kik ezek, mik ezek? Üvöltöző focihuligánok vagy rendes, középosztálybeli gyerekek, akik csak buliznak egyet az össznépi futball-eufóriában? És szabad-e ezt az egészet igenelni? S ha igent mondunk, vagy netán mi magunk is ugrálunk a Körúton, azzal rögtön visszaigazoljuk a miniszterelnök személyes hobbiját, jóváhagyjuk a stadionépítéseket is, a kormányzat egész elmúlt hat évét? Kell-e helyteleníteni és ellenezni, hiszen mi az, hogy kigyúrt kopaszok és vézna hipsterek együtt szurkolnak a kivetítők előtt? Most akkor mindenki nacionalista lett? Magyarkodik? Vagy idézőjeles ez az egész? Hiszen, ha tömegek csíkos arccal Soho Party-t énekelnek, akkor az csak vicc lehet?  És hogy-hogy ott tolong a Hősök terén, a csapat hazaérkeztekor mindenki? Az is, akinek nincs pénze válogatott meccsre menni az arénába, és az is, aki a VIP-páholyból nézte a norvégok elleni visszavágót? Meg az is, aki életében nem volt még meccsen? Nem is nézett soha focit, még tévében sem.

Nos, éppen ez az. Érzésünk szerint itt kezdődik a lényeg, a felsorolás végén: ezt a bizonyos új tömeget nem látni a stadionokban. Az NB1-re nem járnak, vagy mert nem érdekli őket, vagy mert… nincs másik, egyszerűn hidegen hagyja őket egy Vasas-Paks, de még egy Fradi-Videoton is, ezen nincs mit csodálni. A válogatottat sem követték eddig, mert mit kövessenek azon, ha Feröerrel, Moldovával vagy akár Norvégiával birkózunk egy reménybeli, valamilyen továbbjutásért. Ez az a generáció, amelynek már 1986 is a nagyapák ködbe vesző sztorija, amely soha nem látta, mert nem is láthatta a magyar válogatottat igazi tétekért, valódi nemzetközi élvonalban futballozni. Viszont ez a tömeg már beleszületett abba, hogy a nemzetközi sport és különösképpen a futball, indusztriális méretű, globális léptékű üzlet és látványosság. A BL-döntőre talán beül egy kerthelyiségbe, talán felhúz egy Messi-pólót, ha hétvégén kispályázik a haverokkal. Ha pedig magyar sport, akkor legfeljebb vízilabda, mert abban mi vagyunk a legnagyobbak (hej-hej), vagy hokiválogatott, mert abban ott van a legkisebb fiú indulata és lendülete, vagy Hosszú Katinka, mert hogy beszólt a Gyárfáséknak.

 

„Kik ezek, mik ezek?”

Szegedi Péter szerint, aki a Forsense közvéleménykutatási elemzője, és a futballt, valamint annak szubkulturális vonatkozásait is kutatja (ő maga DVSC szurkoló) a jelenségnek több olvasata van: „Egyrészt Magyarország évtizedeken át futballnagyhatalom volt, de az ötvenes évek vége óta folyamatosan romlottak a pozíciói. Mindez másokkal is megtörtént, gondoljunk Uruguayra, Ausztriára, Skóciára vagy Csehszlovákiára, de nem süllyedtek olyan mélyre, mint Magyarország. Az ünneplés tehát részben annak szól, hogy az ország visszakerült a futballtérképre, hosszú évtizedek óta először szerepel a magyar labdarúgás pozitív kontextusban a hírek között. Ugyanakkor biztos, hogy a hangosan ünneplők között sokan kevésbé követik a futball eseményeit, egy részüknek bizonyára mindez csak egy buli volt. Hisz ne felejtsük el azt sem, hogy a válogatott szereplését olyan kiemelkedő médiafigyelem kíséri, amit más sportágak esetében nem láthatunk.”

Szegedi szerint van még egy harmadik szempont, amely messze túlmutat a sporton: „Közvéleménykutatásokból tudjuk, hogy a magyarok hosszú évek óta elégedetlenek az ország helyzetével, de sokan a saját életükkel is. Mondhatni, nálunk a panaszkultúra sokkal fejlettebb mint a sikerkultúra, hiányzik az életünkből a spontán, önfeledt öröm. Pedig, ahogy láttuk, igény lenne rá. És vajon mikor fordult elő utoljára Magyarországon, hogy emberek, nem politikusok hívására, azért vonuljanak az utcára, hogy ünnepeljenek?”

foci_rendorpacsi
“A szerelem szárnyán”. Fotó: Bankó Gábor

 

Az „új tömeg”

A jelenség meglepett mindenkit, és azonnal megjelentek bizonyos víziók is, jellemzően egy skála két végpontján: ezt a tömeget fogja a sportot „nemzetstratégiai ágazaként” definiáló kormány falhasználni a maga céljaira, illetve ez a tömeg lesz az, amely a kockásinges tanárokkal és a fekete ruhás nővérekkel egyesülve hamarosan megdönti a rendszert. Attól tartunk, itt jóval egyszerűbb dolgokról van szó. Valami ilyesmi lenne a nemzeti érzés pozitív megélése, ezt katalizálta most a magyar válogatott. Akár Izlandon, akár Wales-ben, akár nálunk, igaz a régi futballmondás: jobb egy csúnya gól, mint három szép kapufa.

Gazdag József szlovákiai magyar sportújságíró, író, aki nemrégiben egy kiváló könyvvel jelentkezett (Egy futballfüggő naplójából, Kalligram, 2015), és aki az EB-n való magyar (és szlovák) szereplés ideje alatt Franciaországban volt, a tranzitblognak így kommentált: „A kollektív eufória elsöprő ereje azt mutatta meg, hogy az évtizedek óta böjtölő, folyamatosan megalázott, a korrupt és szétrohadt futballközegtől megcsömörlött magyar közvélemény mennyire ki volt már éhezve egy valódi sportsikerre. S most látszott, hogy egy Izland elleni öngólos iksz sokkal többet ér akárhány olimpiai aranynál, már ami a néplélekre gyakorolt jótékony hatást illeti. Az utóbbi években a stadionmutyi, a fogadási csalás, a belterjesség, az urambátyám-stílus, a tao-támogatások manipulálása, a lelátókon bevezetett totális kontroll és a vénaszkenner jellemezte a magyar focit – ezért is volt üdítő, amit a válogatott véghezvitt, mert ez a csapat most sztárallűröktől mentesen, fegyelmezett munkával, szorgalommal, szakmai alázattal érte el a sikereket. Ez mind olyan tényező, ami az utóbbi időben hiányzott a magyar fociból.”

foci4
“A szerelem szárnyán”. Fotó: Bankó Gábor

 

Trikolór a trikódon

A sport az a terep, ahol a zászlólobogtatásnak simán helye van. És ez a tizen-, huszonéves tömeg máskor nem lobogtat zászlókat. Nincsenek még a kezünkben pontos kutatások a körúti tömegről, de talán nem tévedünk, ha úgy véljük, ők azok, akik jelentős részben nem idehaza képzelik el a jövőjüket (vagy annak egy részét), akik nem szavaznának egyik pártra se, akik a nemzeti közösség emlegetésére is valószínűleg hátat fordítanának, mert magyarnak lenni mostanság minden, csak nem cool, akiket a Hajrá, Magyarország! politikai szlogenként nem érdekel, csak a kivetítő előtt a portugálok ellen.

Szegedi Péter kissé másképp látja a dolgot: „Meglepő lehetett látni, hogy sokan spontán módon nemzeti színbe öltöznek, autójukra zászlót tűznek ki, hiszen hasonlóra valóban inkább politikai rendezvényeken látunk példát. Viszont azt ne felejtsük el, hogy a válogatott mérkőzéseken mindig is ’természetes kellék’ volt a nemzeti lobogó. Tehát semmi meglepő nincs a jelenségben, csupán abból az aspektusból volt szokatlan a látvány, hogy a mérkőzéseket a távolban játszották. De, mivel a válogatott mérkőzésekhez kapcsolódik mindez, nem tulajdonítanék neki a labdarúgáson túlmutató jelentőséget.”

foci3
“A szerelem szárnyán”. Fotó: Bankó Gábor

Szerintünk viszont ez a tömeg zömmel tisztában van azzal, hogy botrányos az ország sajtója, számára kínos a pátosz, nevetséges a nackó. Épp ebben rejlik, ha akaratlanul is, a visszavétel gesztusa, hiszen a fiatal, körúti tömeg tulajdonképpen visszavette a nemzeti jelképeket az ásatag nacionalistáktól, az Erdély-tetkós szélsőjobbosoktól és az izolacionista doktrínerektől. Elnézve az arcokat, ők javarészt ott lehettek a netadó ellenes tüntetésen is. Ez lehet az a politikailag passzív fiatal réteg, amelyről úgy tudtuk, nem mozdul meg, csak ha közvetlenül róla, az életformájáról van szó?

A horizontján Erasmus-program van, nemzetközi kapcsolódások, tisztában van a Brexit abszurditásával, és a migránsozással sem lehet behülyíteni. Már csak azért sem, mert a svéd Ibrahimovic valahol bosnyák is, a német Özil török is, az osztrák Alaba nigériai is, a francia Pogba guineai is, valahogy úgy, ahogy a magyar Nikolics szerb? Az identitás ugyanúgy a játék része, és a futball ennek a terepe. A nemzeti színek itt mást jelentenek, csapatszínt, spontán együvé tartozást.

 

Nothing Toulouse, avagy új drukkerkultúra felé

„Szurkolj, ne háborúzz!” – igyekezett a szlogennel évek óta az MLSZ. És bármennyire is korrekt a mondat, a cinikusabbak a lelátókon mindjárt átírták: szurkálj, ne háborúzz. A hazai lelátókról eltűntek a keményebb ultrák, eltűntek a tűrhetetlen szövegek is, de tény, hogy eltűnt a látványos, fanatikus szurkolás is – és még nem látszik, hogy amióta a Loki (DVSC) szervezett csoportja, a SZUD ismét megjelent, beáll-e valamilyen változás, visszatér-e a lelátókra a színes, hangos, látványos buzdítás. Kérdés tehát, hogy min változtat idehaza a válogatott körül kialakult pozitív drukkerkultúra.

Amelynek azért voltak szép számmal üdítő pillanatai az elmúlt hónapokban.

Nem ritka, hogy a sportpályákon más kontextusba kerülnek bizonyos dalok, nóták, slágerek – jó példa erre a futball-, majd hokidrukkerek gesztusa, amellyel a Magyar népmesék sorozat madárfüttyös dallamát átemelték a meccsekre, vagy az Érik a szőlő, hajlik a vessző, ami szintén feltűnt a focipályákon (pl. a Diósgyőri VTK drukkereinél), majd a hokiválogatott híveinél állandó dallam lett. Ám most a focidrukkerek talán még ennél is nagyobb kulturális szakadékot ugrottak át, amikor felfedezték maguknak a Soho Party nevű egykori dance-csapat slágerét. A tranzitblog Náksi Attilát, a Soho Party volt tagját, dalszerző-producerét kérdezte, ő hogyan emlékszik. „Úgy egy éve, a görögök elleni athéni meccsre utazva kezdték a Carpathian Brigade tagjai a buszon énekelni a dalt, majd a stadionban is elénekelték. Erről akkor már készült egy videó is. Aztán a selejtezők alatt egyre többször hangzott fel a dal, és a norvégok elleni, mindent eldöntő meccsen a Groupama Arénában kábé az egész szurkolótábor énekelte már. Ez volt a fordulópont. Aztán az MLSZ szavazásán a szurkolók megválasztották hivatalos dalnak, és ahogy elindult a francia túra, és jöttek az eredmények, elszabadult a ‘pokol’.“

foci5
“A szerelem szárnyán”. Fotó: Bankó Gábor

A Carpathian Brigade a magyar válogatott jól szervezett szurkolói csoportja, és bár az már nem igaz, hogy aki fekete pólót hord az huligán, abszolút jelen van a csoportban a nacionalista-revizionista vonal is, az ehhez tartozó zenei szubkultúrákkal. És noha ez a frakció inkább Romantikus Erőszak-ot hallgat, most ezek szerint ők kapták fel a Soho Party kilencvenes évek eleji slágerét. Náksi diplomatikus, amikor megkérdeztük, mit gondol arról, hogy a kigyúrt, kopasz, tetkós kemény mag is ezt énekli. „Valami miatt ennek a dalnak a közös éneklése, az utazás Franciaországba, a közös meccsnézések, az összetartozás és a siker érzése, a válogatott ilyen szintű támogatása, összehozott olyan embereket is, akik talán soha egy szót sem váltottak volna egymással. Talán ebben az egészben ez a legnagyszerűbb. Én magam is rengeteg új ismerősre, barátra tettem szert az elmúlt hónapok alatt. Akikre büszke lehetek mind szurkolói-, mind sportolói-, vagy média-oldalról” – mondja.

Ami a kultúrát illeti, Szegedi Péter szerint egyelőre sok kérdés van. „Ha már új szurkolói kultúráról beszélünk, akkor azt tartom különlegesnek, hogy miközben a magyar bajnoki mérkőzések látogatottsága évről-évre negatív rekordokat döntöget, a válogatottnak már jó ideje van egy viszonylag stabil és jelentős tábora. Ráadásul elég heterogén tábornak tűnik, láthatjuk a kemény magot, akiket bajnoki mérkőzésekről is ismerünk, de minden bizonnyal sokan vannak, akik csak válogatott mérkőzésre járnak. A futballban sok helyen természetes, hogy a válogatott mérkőzéseinek látogatói inkább kisebb klubok szurkolóiból kerülnek ki, s különös fejlemény lenne, ha a válogatott mellett kialakulna egy kluboktól független, szervezett, nagy létszámú szurkolói bázis.”

foci2
“A szerelem szárnyán”. Fotó: Bankó Gábor

A helyszínen Gazdag József is változásokat tapasztalt:  “A magyar drukkerek által megszállt kocsmákban büdösrománozás helyett inkább büszkemagyarozást lehetett hallani, ami új – és az előzőnél jóval szimpatikusabb – elem a szurkolói folklórban. Persze, mindig lesz egy kisebbség a stadionokban, amelyik uszító jelszavakat skandál, de az EB-eufória idején a többség szerencsére nem volt fogékony a gyűlölködő rigmusokra.”

A rádiós újságíró, Gazdag megjegyzésében visszautal mindarra, amivel cikkünket kezdtük: azonnal értelmezési kényszer.

„Az viszont nagyon bántott, hogy vannak olyan értelmiségiek, akik semmit nem tudnak a szurkolói szubkultúráról és a tribünök világáról, az EB alatt mégis szükségét érezték annak, hogy ex cathedra kijelentéseket tegyenek, s például a marseille-i Magyarország–Izland meccset megelőző csoportos utcai vonulás kapcsán csőcselékről és csürhéről beszéljenek. Ugyanazok az értelmiségiek, akik más témák kapcsán annyira érzékenyek az árnyalatokra, most durván általánosítottak, sztereotípiákat pufogtattak, billogot sütöttek. Pedig több mint 30 ezer magyar drukker volt Marseille-ben, a L’Equipe becslései szerint 40 ezer, és igen, volt köztük két-háromszáz félelmetesnek tűnő, agresszív figura – de a többi 30 ezerre nem ez volt a jellemző.”

© 2017 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány