A bécsi Képzőművészeti Akadémia művésztanár mesterképzési programja 1941-ben, három évvel az Anschluss – vagyis Ausztria Náci Németországhoz való csatolása – után indult. Az alapítás körülményei, a művésztanár képzés intézményesítésének kezdeti időszaka, valamint a művészeti felsőoktatási intézmény nemzetszocializmusban betöltött szerepe egészen a közelmúltig az osztrák történet- és kultúratudomány feldolgozatlan területének számított.
Az intézmény vezetése 2013 őszén bízta meg Verena Pawlowsky történészt a bécsi Képzőművészeti Akadémia (továbbiakban: Akadémia) náci időszakának (1938-1945) szisztematikus kutatásával, ezen belül is azon diákjainak, tanárainak és adminisztratív munkatársainak felderítésével, akik a nemzetszocialista rezsim tág értelemben vett áldozataiként, illetve támogatójaként megnevezhetőek (A kutatás részletes eredményei az alábbi honlapon elérhetőek, illetve könyv formában is letölthetőek). Az 1980-as évek számos területen hozott változást az osztrák politikában és közéletben, szempontunkból talán legfontosabb – a fiatalkorában állítólag náci elveket valló, valamint az SS lovassághoz is csatlakozó – Kurt Waldheim 1986-os köztársasági elnökké választása és az ennek nyomán kialakuló társadalmi diskurzus lehet. Ekkor indult el ugyanis az a paradigmaváltás, melynek során a korábbi hivatalos álláspontot – miszerint Ausztria a Harmadik Birodalom első áldozataként értelmezi önmagát – szépen lassan felváltotta egy saját történelmét kritikusan vizsgálni akaró és tudó nemzeti attitűd.
Az Akadémia vonatkozásában a náci időszak, valamint az 1945 óta tartó ún. Második Osztrák Köztársaság kezdeti időszaka sokáig feldolgozatlan, reflektálatlan szegmense volt az intézmény történetének. (Egyetlen fontos munka született csupán a korszakról, az Im Reich der Kunst: die Akademie der Bildenden Künste und die faschistische Kunstpolitik című 1990-ben megjelent tanulmánykötet.) Ezt a hiányosságot hivatott pótolni Pawlowsky kutatása mellett a szintén történeti kutatásokon alapuló Uncanny Materials. Founding Moments of Art Education című csoportos kiállítás az Akadémia kiállítóterében, illetve az ehhez kapcsolódó Turning (to) the Archive. Institutional Histories, Educational Regimes, Artistic Practices, and the Politics of Remembrance című kétnapos, áprilisi szimpózium is.
A kétnyelvű, előadásokból, kerekasztal-beszélgetésekből és workshopokból álló program célja az emlékezet/emlékezéspolitika különböző rétegeinek (kollektív emlékezet, intézményi emlékezet, családi/személyes emlékezet) feltárása, illetve az archívumok változó szerepének (archívum mint eszköz, a tudás őrzője, a kulturális emlékezés helye, archívum mint műfaj és mint metodológia) bemutatása volt. Az előadók között szerepelt a kiállítás két kurátora – Elke Krasny és Barbara Mahlknecht – és néhány kiállítója mellett az Akadémia rektora Eva Blimlinger, a korábban már említett Verena Pawlowsky, valamint számos további osztrák művész és akadémikus. Az esemény vitaindító előadását Suely Rolnik brazil pszichoanalitikus, kultúrakritikus és kurátor tartotta.
Bevezető, történeti hátteret felvázoló előadásában a magát az agnosztikus történészek közé soroló Blimlinger óvatosságra intett mind a kollektív emlékezet (collective memory) vagy kollektív tudat (collective consciousness), mind az intézményi emlékezet (institutional memory) fogalmával kapcsolatban. Véleménye szerint a kollektív emlékezet ideája hamisan olyan emberek közösségét feltételezi, akik tökéletesen azonos módon gondolkodnak az emlékezés gyakorlatáról. Hasonlóan szkeptikus az intézményi emlékezet fogalmával kapcsolatban is, mely legjobb esetben is maximum egy intézmény archívumával lehet azonos. Egy intézménynek önmagában ugyanis nincs emlékezete, csak az ott dolgozóknak, az intézménnyel aktív kapcsolatot tartóknak (az Akadémia esetében diákjainak, tanárainak és adminisztratív dolgozóinak) személyes emlékei alapján rajzolható ki egy bizonyos mértékig mindig is szubjektív történetrajz.
Ilyen, aprólékos archívumi munkán alapuló kutatás volt Verena Pawlowsky kutatása mellett maga az Uncanny Materials kiállítás is. A kurátorpáros munkáját Ina Markova, Rosemarie Burgstaller és Sophie Bitter-Smirnov történészek háttérkutatása segítette, melynek eredményeként a kiállítás első két termében az 1941-es év világháborús eseményeivel párhuzamosan a művésztanár mesterképzési program korántsem egyszerű története is kirajzolódhatott. 1941, melyet Lévinas egy 70-es évekbeli írásában a történelem vakfoltjának nevezett („1941! – a hole in history – a year in which all the visible gods had abandoned us, in which god was really dead or gone back into his non-revealedness.” – idézi maga a kiállítás is), a mesterképzési program történetének is egyfajta vakfoltját képezi, hiszen bár egyéb hivatkozások alapján ismert az alapításról szóló 1941. július 9-i dátummal ellátott rendelet, maga a dokumentum a mai napig hiányzó eleme az erre vonatkozó kutatásnak. A Krasny és Maklknecht által összerendezett archívumi anyag igen sokrétű információval szolgál a figyelmes látogató számára: személyi lapok, diákok listái, kurzusleírások (szakmai tárgyak mellett, németet, történelmet és földrajzot, további nyelveket – főként angolt, latint és görögöt – illetve természettudományos tárgyakat is tanultak a diákok), vizsgaleírások, tanári gárda értekezleteinek összefoglalói, költségvetéstervek, kiosztott díjak és diplomák listája, illetve a kurzusokhoz szükséges eszközök listája is megtalálható itt. A bemutatott archívumi egység egyszerre szolgál a kurátori kiállítás fizikai, strukturális és ideológiai bázisául, és mint ilyen, számos további kiállított mű számára jelent kiindulási pontot. Anna Artaker fiktív 1941-es évkönyvének szerkesztői megjegyzésekkel ellátott kézirata például a náci éra diákjainak és tanárainak munkáiról készült reprodukciókat gyűjti össze, melynek kapcsán felmerül a kérdés: vajon mennyiben mutatható ki a náci ideológia hatása az ebben az időszakban készült változatos műfajú műveken?
A kiállítás utolsó termében szereplő, majd a szimpóziumon is előadó Minna L. Henriksson szintén archívumi kutatásra építi műveit. Hidden című sorozatának (2012-13) kiindulópontja egy náci pecséttel ellátott családi örökség – E. Janatuinen tájképe – volt, melynek hatására a szvasztika motívum/ornamentika változó használatát kezdte el vizsgálni. Kiállított munkái között szerepel számtalan 19. század második felében épített, Helsinki-ben álló épület szvasztikával díszített homlokzatáról készült fotó, valamint Akseli Gallen-Kallela – a 20. század első harmadának kiemelkedő finn művésze – által festett Aino Triptichon (1889) szvasztika ornamentikás keretezésére vonatkozó kutatása, levelezése is. Henriksson saját munkamódszerét Gayatri Spivak unlearning-nek nevezett, tudatos elfelejtés/újratanulás gyakorlatához hasonlítja. Műfajilag ugyan eltérő, metodológiájában azonban mégis sok ponton hasonló Flohr Zsuzsi/Benji Fox-Rosen/Eduard Freudmann/Eva Reinold/Luisa Ziaja installációja, mely a csoport 2015-ös Was sie unterließ, haben wir getan (We did what they neglected to do) című, a bécsi Morzinplatzon megvalósuló performansza, köztéri intervenciója nyomán jött létre. Ezen a téren állt egy korábban zsidó tulajdonban lévő Hotel Metropole, mely 1938-tól a Gestapo főhadiszállásaként működött. Az épület még a világháború alatt el is pusztult, a tér pedig antifasiszta megmozdulások helyszínévé vált. 1951-ben a Gestapo áldozatainak emléket állító illegális emlékmű került a térre, ezt idézi a 2015-ben rituális keretek között (ám szintén engedélyek nélkül) felállított meta-emlékmű is.
Az Akadémia kiállításának címében szereplő Unheimliche / uncanny szó kikerülhetetlenül magában hordozza a téma freudi értelmezésének lehetőségét. A magyarra általában kísérteties-nek fordított szó eredeti értelmében egyfajta intellektuális bizonytalanságot, szokatlanul, már-már kellemetlenül ismerőst jelent. A szimpózium záró előadásában Suely Rolnik a jelenséget az idegen és a megszokott kettősségeként írta le, ahol a megszokott, az ismerős tartományába minden általunk másokra vetített kulturális kód, reprezentáció, vagyis a világról alkotott racionálisnak nevezhető tudásanyagunk sorolható, ám ezzel egy időben idegen, előre ki nem számítható erők hatása is folyamatosan érvényben van. Ahogy arra a kiállítás és a kapcsolódó szimpózium is rámutatott, a náci ideológia és az azzal összefüggésbe hozható történeti, társadalmi események is ilyen kellemetlenül ismerős témái napjaink tudományos diskurzusának. Feldolgozásuk nyilvánvalóan intellektuális, morális kihívást jelent, fontosságuk azonban tagadhatatlan. A feldolgozás módjaira mind a kiállításban szereplő művészek, mind a szimpózium résztvevői más és más megoldást mutattak, összegezve azonban elmondható, hogy többségében történeti tényekre (archívumi forrásanyagokra) támaszkodó, azokat diszkurzívan és kritikusan feldolgozó gyakorlatok, projektek kerültek bemutatásra.