Üres székek, problémahalom

Építkeznek vagy bontanak, mindenesetre felszedték az utat a Dorottya Galéria előtt; legfeljebb az tud eljutni a bejáratig, aki nagyon akar. Úgy tűnik, nem sokan akarnak: a Köztes idő: A galéria című újranyitó-kiállítás látogatottsága láthatólag igencsak gyenge. Nem is csoda, hiszen még a kortárs magyar művészet legnaprakészebb hívei – ha vannak – előtt sem világos, mi történhetett a közelmúltban a város legközepén elhelyezkedő képzőművészeti intézménnyel, és mik a lehetőségei a közeli vagy távoli jövőben. Bizonytalan a tulajdonlás kérdése, a finanszírozás, ebből kifolyólag pedig nyilván a program is.

Sőt, ha van egyáltalán olyan szimbolikus hely, amely egymagában megtestesítheti a kortárs magyar képzőművészeti intézményrendszer utóbbi két évtizedének problémáit, akkor az leginkább a Dorottya utcai galéria lehet. Ha megpróbáljuk szétszálazni a galériaként az elhelyezkedésen túl nem igazán kedvező adottságokkal rendelkező kiállítótérhez kapcsolódó problémákat, akkor minimum öt nagyobb gócot különíthetünk el, amelyek – ha kicsit elvonatkoztatunk a konkrét helytől – akár általánosabb érvényűek is lehetnek.

Az első probléma rögtön a legfontosabb: az ingatlan státusza. Az, hogy a Műcsarnok mennyire van még birtokon belül, hogy az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet mennyiben hivatott arra, hogy kortárs művészeti kiállításokat rendezzen, és hogy viszonyul mindehhez a Minisztérium és a kerület, azt halványan lehet sejteni Menesi Attila most bemutatott munkájából. A különböző hivatalok képviselőitől a művész által kölcsönkért székek ott állnak üresen a galéria terében egy asztal körül, szimbolikusan, és nem sok jóval kecsegtetve. Amióta pedig a Nemzeti Múzeummal kapcsolatban majd’ tíz évvel ezelőtt elhangzott a „nagyértékű belvárosi ingatlan” meghatározás, azóta nem csodálkozhatunk, ha a művészet valaha biztosnak tűnt helyszínei egyszer csak a legvadabb ingatlanfejlesztési koncepciók középpontjába kerülnek.

Mindez természetesen összefügg a finanszírozhatóság problémájával. A magántőke egyelőre nem elég erős ahhoz, hogy kortárs galéria magas színvonalú és rentábilis üzemeltetése céljából minden további nélkül bekebelezzen egy „nagyértékű belvárosi” helyiséget, a még mindig inkább központosító, de közben folyton spóroló, ezzel egyszerre a kultúrát védelmező, de gyáva (és még inkább szereptévesztő) állam pedig az „addig jó, amíg nem történik semmi” jelszó mentén nem ereszti el a meglévő helyeket. Pedig a Dorottya Galéria állami vagy önkormányzati pénzből hosszabb távon nyilvánvalóan finanszírozhatatlannak tűnik – csendben megjegyezve: ahogy a jelenlegi formában múzeumaink nagy többsége is.

Az utóbbi két évtizedben a Dorottya Galéria léte és intézményi önállósága folyamatosan napirenden volt: mindenekelőtt a Műcsarnokhoz képest elfoglalt helyzete képezte vita tárgyát. E kérdés tekintetében a mindenkori döntéshozók fejében a Műcsarnok ugyanaz a központi intézmény maradt, amelynek szerepét a nyolcvanas évek végén, sőt még a kilencvenes évek elején is teljes terjedelmében betöltötte: a Velencei Biennále lebonyolításától kezdve a külföldi kulturális intézetek kiállításokkal történő ellátásán és a nemzetközi művészek magyarországi bemutatkozásán át egészen a mindennapos kultúrdiplomáciai feladatokig minden itt összpontosult. Ez a szemlélet részleteiben, és részben romjaiban, mind a mai napig eleven; ennek része többek között a Dorottya Galéria – és az Ernst Múzeum – fenntartásával kapcsolatos alternatív elképzelések hiánya.

Jellemző, hogy az üzemeltetési, fenntarthatósági és egyben finanszírozási kérdések mennyire háttérbe szoríthatják magát a művészeti programot. Azt a programot, amely – ahogy ez a mostani kiállításhoz készült dokumentációból is kiderül – az ötvenes évek óta szinte következetesen maradt egyenetlen. A progresszív (valaha: tűrt) kiállítások mellett hol több, hol kevesebb – de inkább több – „jószolgálati” tárlat színesítette a képet: első osztályú bolgár keramikusok, vagy éppen harmadvonalbeli olasz festők munkái. A Köztes idő-ben Katarina Sevic titokzatos videója bennem ezeknek a „furcsa” kiállításoknak az emlékét élesztette fel, meg azt a félelmet, hogy az esetlegesen megmaradó Dorottya Galéria milyen gyorsan válhatna szalonkiállítások és vásárok helyszínévé.

A szalonok és a vásárok közönsége persze adott lenne, ellentétben a kortárs képzőművészeti galériákkal. A Dorottya Galéria az elmúlt két évtizedben többször kipróbált – néha többé-kevésbé folyamatos – experimentális kortárs programmal nagyon kis valószínűséggel érhetne el valódi látogatottságot, olyat, amilyennel talán soha nem is rendelkezett. Nem is véletlen talán, hogy Nemes Csaba festményén a galéria ablakán át betekintve csak egyetlen sziluett látszik.

 

Kiállítás címe:Köztes idő: A Galéria
Kiállító művészek: Menesi Attila, Nemes Csaba, Katarina Sevic
Kurátor: Angel Judit
Megtekinthető: 2009. május 06 – 2009. június 14.
Nyitvatartás: szerda-péntek 11.00-19.00,szombat-vasárnap 12.00-18.00,
hétfő, kedd zárva
Cím:Dorottya Galéria, 1051 Budapest, Dorottya u. 8.
 

 

© 2018 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány