A kívülálló számára talán nem egyértelmű, hogy egy elismert táncművész-koreográfus kinevezése a Trafó – Kortárs Művészetek Háza igazgatói posztjára miért kavar akkora port kortárs művészeti berkekben. A nyertes pályázat egyes részleteinek szakmai szempontú elemzése reményeink szerint közelebb vihet nem csak a Trafó jövőjével kapcsolatos aggodalmak megvilágításához, de támpontokat is nyújthat a nyáron kezdődő új vezetési ciklus elképzeléseinek megértéséhez.
A jövő valóban elkezdődött: az elmúlt héten többen elemezték, kritizálták Bozsik Yvette a Trafó igazgatói posztjára beadott nyertes pályázatát. Írásunk a pályázat eddig kevés szót kapott részére, a képzőművészeti program koncepciójára, illetve annak hiányára hívja fel a figyelmet. Bár a Trafó körüli vitában ez kisebb horderejű ügynek tűnhet, a kortárs magyar képzőművészet szempontjából meghatározó jelentőségű.
Alulírottak valamennyien a Trafó Galéria vezetői és kurátorai voltunk az elmúlt csaknem másfél évtizedben, így érintettségünk kétségtelen, ez azonban nem lehet ok a diszkrét hallgatásra. Éppen a Trafóba, és annak galériáján keresztül a hazai kortárs képzőművészeti közegbe fektetett munkánk lehet e nyilvános megszólalás alapja. Úgy tartjuk ugyanis, hogy amennyiben a pályázati szövegben vázolt módon alakul át a Trafó Galéria működése, az a hazai és nemzetközi kortárs művészeti közegbe mélyen integrálódott, dinamikusan és sikeresen működő kiállítóhely végét jelentené.
Bozsik Yvette pályázatának ugyanis a képzőművészetre vonatkozó része minden érdemi állítást vagy komolyan vehető víziót nélkülöz, a saját maga által is szükségesnek tartott „erős és kiforrott szakmai” koncepció a szövegben egyáltalán nem érhető tetten. Tájékozatlansága és felületessége méltatlan az intézmény jelentős nemzetközi pozíciójához és a Trafóban jelenleg is zajló szakmai munkához.
A Trafó Galéria egyidős az intézménnyel, azzal együttműködve, de teljes szakmai autonómiával működött a magyar intézményrendszerben közepes méretűnek mondható, 110 négyzetméteres kiállítótérben. Programja meg-megújult az egymást követő kurátorok részben eltérő szakmai elkötelezettsége miatt, tevékenysége mégis egységes képet mutat. Az elmúlt tizenhárom évben a társadalmi, politikai kérdésekre, a kulturális kontextusra érzékenyen reagáló magyar és nemzetközi alkotásokat következetesen bemutató helyként vált ismertté nemcsak a hazai közönség, de a nemzetközi szcéna számára is. A képzőművészeti kiállítóhelyek nemzetközi mezőnyében elfoglalt szerepe alapján elismertsége a Trafónak a színház- és táncművészeti színtéren betöltött jelentőségéhez mérhető. A galéria tematikus kiállításokon, magyar és külföldi művészek számára rendezett egyéni tárlatokon, nemzetközi koprodukciókon keresztül segítette és segíti egyrészt a magyar művészek nemzetközi kontextusban való bemutatását, hazai és külföldi karrierjét, másrészt a nemzetközi irányzatok itthoni megismertetését. Ha kölcsön vehetjük Bozsik Yvette lendületes biológiai metaforáját, „az izgalmi állapot” folyamatos.
Bozsik képzőművészettel kapcsolatos missziójában újítás és hagyomány meglehetősen semmitmondó kettőse, valamint „a művészeti élet színessé és élvezetessé tételének” vágya fogalmazódik meg. Mondatai kizárólag a bemutatás módjáról szólnak, de arról, hogy mit is mutatna be, hallgat. Az általa említett „közvetlen reagálási tér” (talán az angol „contact zone” kissé erőltetett magyarítása) – amely furcsa mód a műalkotások és nem az emberek által képviselt kulturális kontextusok találkozását tenné lehetővé – talált kifejezésnek tűnik, amelynek értelmezését nem segíti a pályázat egésze sem. (A „kortárs alkotások számára közvetlen reagálási tér biztosítása” egyébként szó szerinti átvétel a Boulevard és Brezsnyev galéria weblapján olvasható küldetésnyilatkozatból. Ami nem lehet véletlen, hiszen a mellékelt névsor szerint Bozsik számít a galéria vezetője, Victora Zsolt segítségére és szakmai tapasztalataira.)
A vizuális művészeteket (elsősorban film- és képzőművészetet) érintő, zavaros struktúrájú javaslatok a Galéria munkájával kapcsolatos ismeretek teljes hiányára, és ami még lehangolóbb, a témában való meglehetős járatlanságra engednek következtetni.
„A mozgóképes műfaj bármelyikének megújítására” (sic!) vagy „intermediális lehetőségeinek kutatására” irányuló alkotások bemutatása nyilván csak annak jelent újdonságot, aki nem ismeri (még a Trafó weblapja alapján sem) a galéria programját. Itt ugyanis – igaz, a mediális megközelítés helyett jórészt inkább tartalmi szempontok alapján válogatva – az elmúlt években számos videoművész, mozgóképben is gondolkodó médiaművész állított ki. Így jövőbeli kiemelt szerepeltetésük látszólag, bár öntudatlanul, ezt a hagyományt folytatná, de ez önmagában radikális újításnak vagy hiánypótlásnak mégsem tekinthető. „Magára hagyottnak”, „sporadikusnak” vagy „eltűnőben lévőnek” tartani ezt a megközelítést épp a Trafó Galéria kontextusában nem tesz mást, mint indokolatlan drámai tónussal helyettesíteni konkrét szakmai terveket.
A pályázatot olvasva a képzőművészeti vonatkozású elképzelések legalábbis tanácstalanságról árulkodnak, ami egy elismert táncos-koreográfus részéről akár érthető is lehet, egy komplex szakmai stábbal dolgozni kívánó (és optimális esetben azzal pályázó) intézményvezető esetében azonban sajnálatos. Az együttműködő partnerek listája nem csak a konkrétumokat, de még az irányvonalakat vagy preferenciákat is nélkülözi, a szakértőként megnevezettek pedig nem jelentenek szakmai garanciát az évek során kivívott presztízs megőrzésére.
A bemutatni kívánt alkotók és társulatok között képzőművész nem szerepel, a témához szorosabban kapcsolódó két oldalon pedig mindössze a képzőművészethez kapcsolható oktatási intézményekkel való együttműködés vágya jelenik meg. Ez utóbbi eddig is jelen volt a Trafóban elsősorban az oktatási programok révén, de a speciális kiállításokon keresztül is. Azonban a pályakezdő alkotók nagyarányú bemutatása, azt gondoljuk, kevéssé szolgálja a magyar képzőművészet ügyét, tekintettel a Galéria nemzetközi irányultságának hiánypótló jellegére, és arra, hogy a budapesti szcénában szinte egyedüli nonprofit vállalkozásként képes a magyar művészek számára a szárnypróbálgatás és a nagy intézmények (Műcsarnok, Ernst Múzeum, Ludwig Múzeum) közötti léptékváltást kiegyensúlyozni.
Mindezek ellenére egyrészt szeretnénk, ha a Trafóval kapcsolatos diskurzusban nem mosódnának össze ízlésbeli preferenciák és szakmai érvek mentén kialakított pozíciók, a következetes és nívós munkával elért népszerűség nem válna szitokszóvá, a reflexivitást pedig nem lehetne a trendek kiszolgálásaként félreértelmezni.
Másrészről reméljük, hogy a Galéria – a magyar és a nemzetközi képzőművészeti életben betöltött – szerepének, valamint eddigi teljesítményének alaposabb megismerése után a pályázatban körvonalazódó koncepció helyett 2012 nyarától a Trafó Galéria eddigi működéséhez méltó programot valósít majd meg a most kinevezett vezetés.
Budapest, 2012. január 23.
a Trafó Galéria korábbi vezetői:
Eike Berg (1998–1999)
Bencsik Barnabás (1999–2001)
Somogyi Hajnalka (2001–2006)
Erőss Nikolett (2006–2010)
***
Vonatkozó linkek:
Trafó – Hálózatba kötve. Konferencia a Trafó jövőjéről (részletek)
Jó erős szöveg, kell az ilyen.
Az írói sem lepődnek majd meg, ha hasonlóval szembesülnek.
Olyannal, amely az összes elfogultságukat, összefonódásukat, a művész-művészettörténész-menedzser kapcsolatrendszert feltérképezi.
Ez a mostani komment nem az.
A váltást egyfelöl generációs küzdelemnek, másfelöl (BB galéria? ) szemléletváltásnak érzem.
Megjegyzem: a Trafó nem az a hely volt, ahová ellátogattam, sorsa – sajnálom -, de kevéssé érintett meg.
Szabót sajnálom.
Van ennek az írásnak még egy olvasata is.
A Ludwig Múzeum igazgatói posztjára a pályázatot feltehetőleg még az idén ki fogják írni, mivel Bencsik Barnabás öt esztendős időszaka 2013 február 28-án záródik.
Ebben az egy esztendőben pedig – hasonlóan a Trafóért vívott harchoz – meg fog indulni ( vagy meg is indult már? ) a küzdelem a pozíciókért.
Az igazgató-váltás ( ha lesz és nem Bencsiket hosszabbítják meg ) egyben a csapatot is érinti: a helyetteseket, a főkurátort és nagyjából mindenkit.
Így a szöveg két másik művészettörténészét is.
Ebből a szempontból – s nyugodtan, a szokásoknak megfelelően lehet jönni a trollozással, már úgyis annyira hiányzik – a fenti szöveget egy olyan textusnak gondolom, amelyben a Trafó nevét-helyét fel lehet cserélni a Ludwigéval.
Előrehozott harci álláspont már ez a megnyilatkozás, s ha máskor nem is, de ezzel a küzdelem az utódlásért ( és a helyek foglalásáért ) megindult.
Az, ugye, senki előtt sem kétséges, hogy a legnemzetközibb múzeumunk számára – az éppen Erős Nikolett által a szcéna felfrissítésére javasoltak szerint ( pl. hvg.hu/hvgmuerto/udvariaskodas ) – lehet külföldi igazgatót is választani, s elképzelhető, hogy a kurátorok munkáját is elláthatják külföldiek.
Ahogy az sem vitatható, hogy a szakmában – s it ezt most szélesebb körnek értem, mint ahogy az OSAS is a kurátori munkát egy műkedvelő-gyűjtőre bízta – van elég erő, s nem pusztán azok alkalmasak a múzeum irányítására, akik most pozícióban vannak.
Nos, meglátjuk, hogyan telik ki az esztendő, ki és mit lép.
@iparterves:
Kedves Iparterves, ez a komment sajnos elég kisstílűre és rosszindulatúra sikerült, sajnálatos, hogy már megint csak maga szólalt meg az ügyben a blogon.
Egy dologban igaza van: nem nekünk kellett volna a Trafóval kapcsolatban ágálnunk. Azonban mivel a döntést követő napokban csak a mélységes csend hallatszott a szakma felől, ahogyan azóta is, úgy gondoltuk, írunk mi, bár a fenti következtetéseket (az önéit) nyilván előre borítékolni lehetett.
Először is: állok elébe, hogy ön vagy bárki más végre “feltérképezze” az “összes elfogultságunkat, összefonódásunkat, a művész-művészettörténész-menedzser kapcsolatrendszert”, sőt kifejezetten szeretném, ha ez megtörténne, hogy végre továbbléphessünk, és ne lehessen ezt bármikor, bárkinek, saját név és konkrétumok nélkül, csak úgy általánosságban, fenyegetésként és burkolt vádként előrángatni.
Mivel a Trafó Galériát nem ismeri, (és talán Bozsik Yvette pályázatát sem olvasta), nem igazán mérvadó, hogy hogy “érzi”, mi zajlik most le az igazgató váltással.
Egyébként megnyugtatom, a mi motivációnkkal kapcsolatban rémeket lát. Kívülállóként ezek szerint ez sem világos, de a Trafó mind a négyünknek fontos ügy, egyrészt mivel több év kemény munkája fekszik benne (a saját szakmájában biztos ön is ismer hasonló esetet, ne feltételezze, hogy a miénkben ez máshogy van), másrészt, mert – és itt egyes számra váltanék -, mert a mai napig fontosnak tartom azt a munkát, ami itt folyik. (De mindezt le is írtuk.)
A szövegből az ön számára is világosan kiderülhet, hogy levelünk megírását nem a status quo féltése motiválta, hanem az, hogy a nyertes pályázatban megfogalmazott vízió ignoráns és dilettáns. Úgyhogy amennyiben jövőre a Ludwig igazgatói posztját bárki egy hasonlóan hígvelejű, szakmaiatlan koncepcióval nyeri el, akkor igen: nyugodtan helyettesítse be a Trafót a Ludwiggal, és a szöveget alá fogom írni.
Adja az ég, hogy ehelyett elismert külföldi szakemberek kapjanak lehetőséget Magyarországon – jelenleg inkább annak lehetünk tanúi, ahogyan elismert magyar szakemberek elhagyják az országot, mert eltűnőben vannak ezek a lehetőségek számukra (pl. személyes véleményem szerint Páldi Lívia ilyen).
Éppen emiatt, bár az intézménykritika mindenkor elengedhetetlen feladat, szerintem jelen helyzetben fontos lenne disztingválni, és rutinszerű démonizálás, minden ügynek az egyetemes langyos posványba húzása helyett azokra az esetekre figyelni különösképpen, ahol a politika a szakmaiság teljes mellőzésével hoz döntéseket potenciálisan fontos intézményekről.
Végül előrebocsátom, hogy egy esetben vagyok hajlandó önnel bármilyen további vitába bonyolódni: ha vállalja a nevét, ahogyan én is. De, gondolom, ez így már nem olyan vonzó.
@somogyi hajnalka:
Tisztelt Hölgyem!
Pontosan ezt vártam. Nem többet, de nem is kevesebbet.
És megkaptam.
Ezért Önt külön köszönet illeti.
Igen, én pont ilyen kisstílű és rosszindulatú vagyok ( mint azt már láthatta-olvashatta), s bizony mondom magának, nekem nem sikerült kibújnom a bőrömből.
S azt, mint láthatta-olvashatta, nagyon szeretem, ha az elfogulatlan, nagystílű és minden ismerettel felvértezett személyek ezt elmondják rólam.
Mint maga.
Igazán kár, hogy megszólaltam – mondja.
Szerintem meg az a nagy kár, hogy maga így (!) szólalt meg.
Talán annyit, drága hölgy, tudomásul vehetne, hogy én, a troll, a rosszindulatú és a kisstílű, a közönség része vagyok, annak a közönségnek egy picinyke darabja, amely az ún. képzőművészetet befogadja. ( nem mennék most bele sem szemantikai, sem szemiotikai, sem recepcióelméleti részletekbe, hogy meghatározzam ennek a poziciónak a jelentőségét, a lényeg az, drága hölgy, hogy ez a pozició maga számára nem létező. Illetve, lehet, hogy létezik, ha nagystílű és jóindulatú, de megrostált közönséggel találkozik, mint ahogy a nagy látogatottságú kiállításaikon nyilvánvalóan találkozott is. )
A jó közönség csak a maga közönsége, a jó művész csak a maga által választott. Ez a maga plurális szemlélete. Bocsánat, javítok: a maguké. Ha megbocsát, én ezt nem így szeretem. Nem.
Drága hölgyem, rossz szokásom az is, hogy elolvasom azt, amiről írni szándékozom, tudom, ez avittas dolog, de mit tegyek, még ezt a nevelést kaptam.
A maga elcsöppenő jóindulata, amely az egész szövegét oly méz- és negédessé teszi, éppen ezért az epével társítottan sem állja meg a helyét: igen, bármennyire is fáj ez Önnek, drága hölgyem, elolvastam Bozsik pályázatát, de én a törölt részekkel áramvonalasított szöveget.
Szakmájuknak, mint azt már többször – most már mondhatom: büszkén – kijelentettem, nem vagyok része. Azon szövegek – és egyéb, különféle fajsúlyu dolgok miatt, amelyet nem részleteznék – nem is szeretnék, mivel korrupt, rothadt kis szakma a maguké, s ez jó alaposan átjön az Ön textusán is, drága hölgy.
Ez a szakma – pedig mecsoda hevülettel kéri számomon ! – természetesen pontosan tudja, hogy maga kivel, miért és hogyan, mennyire és miképpen.
Tudja és hallgat, most nem szól, mert maga ott és az, ami. És más is ott és az, ami. Így működik a dolog. S maga – aki szintén tudja a saját szakmájában, hogy ki kivel, miért, mennyire, mennyiért és hogyan és mikor – ugyanúgy hallgat, és nem szól egy árva szót sem, drága hölgy.
Maga miért nem szól, drága hölgy? Miért? Ha tud valamit, miért adja elő a néma leventét és vádol meg másokat? Mindig a mások a hibásak – Önök sohasem. ( Az “Önök” jelentése messzemenően rugalmas, az adott viszonylatrendszerek függvényeként változik és hierarchia, illetve korosztályfüggő. )
A levelükből, amelyet a biztonság kedvéért a szinház.hu-n is elolvastam – ott olvashatóbb betűtipusokkal dolgoznak – semmi olyasmi nem derül ki, amiről Ön, drága hölgy, úgy gondolja, hogy ki kellene derülni a szövegükből.
Lehetséges, hogy azt gondolja ( gondolták ) a szöveg megalkotása közben, hogy minden ugyanolyan módon válik érthetővé mindenki számára – kivéve a rosszindulatú, kisstílű trollokat -, mint ahogyan azt maguk értették, de a szövegek már csak olyanok, hogy másképpen értelmeződnek, mint a megíróik azt eltervezték.
Annak örülök, hogy maguk gondolatolvasók, és pontosan tudták,, hogy a szövegükre milyen válaszok érkeznek ( beleértve az enyémet is ). Ez ugyan kissé ellentmond annak, hogy a szövegüknek az az értelme, amit maguk, drága hölgy, maguknak tulajdonítottak, de logikát – még ilyen egyszerű is – keresni egy ilyen nagy, elméleti traktátusban fölösleges is lenne.
Nem ismerem a maguk Trafó-beli munkáját, s talán azt észre is vehette, nem kritizáltam, minősítettem azt, amit végeztek. Erre ugyanis jogom sincsen, ahogy ismereteim sincsenek. Elfogadom, hogy a maguk számára fontos. Miért is ne lenne az?
Ezt, eléggé egyértelműen, le is írtam. Annyira, hogy az még annak a számára is érthető, aki – mint Ön, drága hölgy – feltétlenül meg akar sértődni ( tegye! ) és meg akar sérteni ( szíve joga ).
Ami egyáltalán nem derült ki számomra a szövegükből: a státus-féltés hiánya.
Éppen annak látom, aminek maga, drága hölgy, nem akarja, hogy látszódjék, pedig az: az állapotok megváltoztatása elleni fellépésnek. Az Önök számára jó tér volt a Trafó – ez rendben is van, miért lenne másképpen -, most viszont jön valaki – természetesen nem szakmabeli, akinek szakmai elképzeléseit szakmai analfabéták rakták össze.
Mondják Önök.
Elolvastam – képzelje, el – Szabó György pályázatát is, s annak azt az egy (!) oldalt, amely a képzőművészeti koncepcióval foglalkozott – s amely nyilvánvalóan az Önök munkája ( a konceptuális vagy posztkoncept művészet bemutatására helyezik a fő hangsúlyt, amelyet aztán a kb. két-két és fél oldalon sorol és bizonyít mindaz, amit terveztek ).
ha valaki démonizál, az a jelen esetben az Önök szövege. Az ellenség: a másik, aki nem ért a Szent Képzőművészethez és dilettáns. Ki a dilettáns? Azt maguk állapítják meg. Annyi bizonyos, Önök, drága hölgy, nem lehetnek dilettánsok, mert különben nem lennének ott, ahol. Hogy kerültek oda? Úgy kérem, hogy először Önök is dilettánsok voltak ( abban az értelemben, ahogyan azt maguk most meghatározzák ).
Nem folytatom tovább, mert kezd egy kaptafára menni az egész, s ehhez a “vitához” már nem érzek annyi kedvet.
A fájdalmas kivagyisága, amely a hozzászólása elejét és az utolsó mondatát összeköti, olyan, amelyre itt már különféle válaszokat adtam. Szedje elő, drága hölgy, bármelyiket és illessze oda, ahová kívánja.
Nem velem kell vitázni, hanem saját magával, saját előítéleteivel. Az meg nem megy.
Ön szerint, drága hölgy, a kurrens szövegtenger és fogalomhasználat értelmessé és elfogadhatóbbá teszi az Önök szövegét és vízióját, mint a másik pályázat
@iparterves: ( utolsó mondatomat befejezetlenül hagytam és nem is oda illik, ezért javítok ):
Ön szerint, drága hölgy, a kurrens szövegtenger és fogalomhasználat értelmessé és elfogadhatóbbá teszi az Önök szövegét és vízióját, mint a másik pályázat “dilettánssága”?
Annyira, drága hölgy, amennyire nem tud megférni egymással a releváns kortárs fiatal absztrakciók – szegény, jó Babarczy Eszter sem tudta megmagyarázni, mitől releváns a releváns – és a nem fiatal releváns kortársi absztrakció.
Önöknél!
@iparterves: csak a további félreértések elkerülése végett, pusztán tárgyilagosságból: A Szabó György pályázatában szereplő Trafó Galéria jövőkép jelen írásba foglalása hozzám köthető. Fenyvesi Áron
@aron.fenyvesi: Köszönöm szíves információját, remélem, mások már tudták.
Ha megengedi, az általam jelzett, erősen generációs “Önök”-be – s ha nem így van, majd jelzi – Ön is beletartozik.
Iparterves
Egy mondat a szakmaiságról és a relevanciáról:
Sinkovits Péter. az Iparterv kurátora ( akkor még nem így hívták ) Thomas Ruff kiállításáról szólva saját lapjában erősen nehezményezte, hogy a Műcsarnok apszisában, éppen ott, pornográf képek kaptak helyet, Müllner András a revizoronline-on annak a véleményének adott hangot, hogy a pornográf ugyan pornográf, de a művek másról is szólnak ( és ki is fejtette ).
Most akkor melyikük véleménye a releváns? Lehet mindkettőé, noha kizárják egymást?
Mindkettő szakmaiságban megfelelő, akkor is ha egymásnak ellentmondanak?
Mondhatjuk-e a konzervatívabb Sinkovits álláspontra, hogy a másik álláspont miatt már diszkreditálódott?
Állíthatjuk-e, hogy Müllner szabadelvű és megengedőbb véleménye elfogadhatatlan Sinkovits olvasata miatt?
Még egy-két sor:
Ha azt mondom, a Trafó eddigi kurátorai képességesek voltak, azzal kizárom annak lehetőségét, hogy az őket követők is azok legyenek?
Ha azt állítják, hogy Kokesch Ádám tehetséges művész, azzal elimináljuk annak a lehetőségét, hogy ugyanezt állíthassuk Wahorn Andrásról is?
A Trafó-szöveg írói kizárásos technikával dolgoztak. Levegőt sem hagynának, s leszögezik: “…a szakértőként megnevezettek pedig nem jelentenek szakmai garanciát az évek során kivívott presztízs megőrzésére.”
Mondják azok, akik a presztízst – ez pontosan mit is jelent? – megteremtették. Utódaik csak valamiféle “degeneráltak” lehetnek, akik képtelenek arra, hogy önálló programmal lépjenek elő.
Ami Somogyi Hajnalka szövegét illeti, annak különösen a politika és a szakmaiság kapcsolatára villantó sorát, szeretném, ha átnézné a 2008-as Ludwig pályázat véleményezése, majd a politikai döntés módját és esetleg megkérdezné – nem a saját köréből, ha lehet – azokat a szakmabelieket, akik szerint politikai döntés született.
Mert bármennyire is nem szeretem, amit és ahogy most csinálnak, az alapmotívum: a politika dönt, nem most mutatkozik be először. A szakmájuk pedig pont ugyanúgy működik, ahogyan az várható: fuldoklik a saját levében és vár.
Ezt pedig a politika ki- és felhasználja.
Meg fogja látni, 2013-ban is ezt teszi. Nem is kétséges, nyugodtan felkészülhet rá. A szakmájuknak az a része, amelyet maga lenéz, magára fogja borítani az asztalt.
Én pedig innen fogom kommentálni és figyelmeztetem kasszandrai szavamra.
Hova tűnt Tímár Kati?
@kishawa:
Magának mi a véleménye a fentiekről?
@iparterves: Hát itt most megint az egész világ át lett világítva, és ilyen méretekben nekem már sajnos nincsen véleményem. Arról végképp nincs, ahogy maguk itt kiszedik egymás szemét. A Trafó dologról röviden: nem lehet anélkül sajnálni Szabót (hacsak nem valami emberbaráti gesztusról van szó), hogy az egész művét ne sajnálnánk, egy működő kulturális intézetet, amelynek a galéria integráns része. Persze, hogy minden döntés politikai, de attól még van szar politikai döntés, és ez a mostani az (ha már a véleményemet kérdezte).
Azt szinte el se hiszem, hogy sose ment le a galériába, de ha tényleg így van, sokat vesztett, mind élményben, mind az érvelés-technikai szempontból. Kevés helyen folyt ilyen sok munka, hogy direkt a lehető legsemlegesebb, és legritkább kategóriát használjam. Ezt az ember utólag is félti, nekem tehát semmi bajom azzal, hogy a kurátorok most megírták ezt a levelet (különösen az utolsó két név a fejfáról). Még annyit, hogy Fenyvesi Áron másképp és mást csinál, mint az elődei, ezért sem kéne összemosni mindent, másrészt igazán azért kár, hogy nem futhatja itt ki magát (a többiek megtették). Remélem, máshol majd igen.
@kishawa:
Az rss-ben és a leveleim között megtaláltam a hozzászólását, a honlapon nem. Ez mellékkörülmény, de megemlítem – a teljesség kedvéért.
Higgye el: nem fordultam meg a Trafó-ban, érdeklődési körömön teljesen kivül esett az a művészeti irányvonal, amely e művház működését jellemezte. Amikor annyi idős voltam, mint a Trafó látogatóinak 90 %-a, akkor elmentem azokra a helyekre, amelyekre el lehetett. De már nem vagyok 18-35 közötti, sőt még 40-50 közötti sem.
Az érvelési technikámon – amely, mint tudja, igen gyatra – nem javított volna a hely látogatása, és azt is el kell mondanom, hogy a kortárs mozgásművészet egyáltalán nem érdekel. Így találkozásom a Trafó-val nagyjából kizárt volt.
( Melléktéma: az utcáról bepillantottam a Moizer Zsuzsa kiállítására, s azt mondtam magamnak: na, köszi, most ezt nem. Van, amit már nem néz meg a magamfajta vénember. Bocs, de én is válogatok. )
Mindenkinek megvannak a maga korlátai, nekem is – egyebek között itten.
Szabót emberileg sajnálom, mivel a teljesítményét felmérni nem tudom. Sok a támogatója – néha kicsit agresszivek, amit nem nagyon bírok.
A politikai döntésről írottakkal egyetértek, sajnálom, hogy ez is egy olyan piti kitúrási akció volt, sajnálom, hogy úgy történt, hogy Bozsik jóvátehetetlenül beszennyezte magát, de azt is merem állítani: elmúlik a nagy zajlás ( lásd: a Mozgó Világ történetét a boycott-tól a mai formájáig ).
Az a nagy bajom, hogy én a szakmai döntésekben nem hiszek. Olyan mértékben elfogultak a szakmában az emberek, olyan nyilvánvalóak az összetartozási vonalak ( a Ludwig igazgatói pályázatának egyik zsűritagja Mélyi volt, s egy-két év múlva kapott alkalmat kurátori munkára, s mellesleg megírta a Ludwig stratégiai tervét – Mozgó Világ, s még sorolhatnánk, ezt maga és akár Somogyi Hajnalka is jobban tudja nálam ).
A volt kurátorok másutt, Eikén kivül lényegében egy helyen dolgoznak, s Fenyvesi Áronnak is lesz helye – feltételezem. A véleményem nem róla szólt, de figyelmeztetését figyelembe vettem.
@kishawa: Köszi a kérdést, Timár Kati a sebeit nyalogatja éppen és készül az országot elhagyni…
@iparterves: @kishawa: Én most maradnék a Trafó ügyénél, a többit inkább hanyagolnám. Bár abban egyetértek Ipartervessel (még ha ő ezt nem pontosan így is vezette le), hogy a szakma belső kritikájának hiánya a szakmát gyengíti, és ez épp ilyen esetekben válik annyira nyilvánvalóvá).
Megnéztem a pályázatot és valóban nem áll másból, mint lapos általánosságokból, amik nagyon kevés konkrét tartalommal vannak megtöltve. A legfontosabb és legtöbb konkrétumot igényló részeknél pedig nem olvasható semmi, csak a buta-szürke “nem nyilvános” (ha jól emlékszem) mondta. Nem értem, hogy ez közpénzekből működő közintézményben milyen adatok lehetnek nem nyilvánosak???
@timár.kati: Melyik pályázatról beszél? Bozsikéról?
Mindkét anyagban vannak olyan részek, amelyek nem publikusak.
A közintézmény pénzügyei nyilvánosak ( ma már nem mindenben, mert új szabályok is vannak ), a pályázatokban azonban lehetnek ilyen szürke foltok.
@iparterves: Igen, arról.
Elég rossz fejlemény, hogy egy közintézmény pénzügyei nem köelezően és teljesekörűen nyilvánosak. És nem látom be, miért ne kellene egy pályázatnak is hasonló módon nyilvánosnak lennie. Ezen én ki vagyok akadva.
Nehéz ilyen körülmények között a részletekről vitatkozni, amikor már a kiindulópont, a “nagy egész” is ennyire problémásan hiányos…
@timár.kati: Megjegyezném, hogy Szabó páláyzata – amit a szinház.hu-ról töltöttem le – ugyanúgy tartalmaz üres – nem publikus – oldalakat.
Az új adatvédelmi szabályaink meglehetősen sok teret engednek a tiltásoknak, s nem vagyok meggyőződve arról, hogy mindent meg lehet tudni ezek alapján a közpénzek mozgásáról.
Annak fenntartásával, hogy a Trafó működését nem ismerem, a galériáét még annyira sem, mindössze azt a kérdést kell megfogalmaznom, hogy önmagában a múlt teljesítménye biztosítékot jelent a jövő eredményei tekintetében is?
Vagy ez is egyfajta megelőlegezett bizalom, ami adott esetben másnak nem jár ki?
@iparterves: Az adatvédelem egy vicc, csak sajnos mégsincs kedvem rajta nevetni.
A kérdése jogos — természetesen 100%-os biztosítékot nem jelent a múlt, de ha a múltbéli teljesítménynek meg semmi jelentősége sincs, akkor az csak a következménynélküliséget fokozza, ami Mo-n már amúgy is az egyik rákfene.
Ezzel együtt ha elolvasom Bozsik pályázatát, akkor ha a neveket kivesszük belőle, akkor a nagy szlogenek szintjén nem nagy különbségeket látok Szabó megvalósított programjához képest. Sőt, még átfedések is vannak. Nem látom, hogy radikálisan miben különbözik ez a program az eddigiektől.
Szerintem az is kívánatos lenne, hogy egy-egy ember ne állásokat halmozzon, mert ez egyrészt felveti a kérdést, hogy 1-1, egész ebmert igénylő pozíciót hogy tud egyszerre ellátni. Valamelyik mindképpen háttérbe szorul. A másik, hogy így egy ember kezébe olyan hatalom kezd el koncentrálódni, ami a szakmát is betereli egy hűbéri rendszerbe — és ez sem egyedi eset ebben az országban.
Ha már a képzőművészetnél és a vizualitásnál tartunk, Bozsik pályázatának illusztrációi számomra egy olyan irányba mutatnak, ami rémülettel tölt el.
@timár.kati:
A pályázatok összehasonlításától eltekintenék, mert számomra is sok a hasonlatosság. Olyan területre kellene merészkednek – kortárs táncművészet -, amiről azt sem tudom, eszik-e vagy isszák.
Ahogy láttam, mindkét szövegben a többi rész inkább a “futottak még ” kategóriába tartozik.
Bozsik valóban álláshalmozó: tanszékvezető, rendező, ügyvezető – ez sok. És anya is. Ez sok, ennyit ő sem tud tisztességesen ellátni.
Az ügyvezetés ráadásul anyagi felelősséggel is jár, ami a többi elfoglaltságról nem nagyon mondható el. A gazdasági vezetője pedig lényegében uralkodhat.
@iparterves: Mit ért a “futottak még”-kategória alatt?
Abban egyetértek, hogy van felelősség, aminek egy része gazdasági. De a pénzügyi “hatalom” azért nemcsak a gazdasági vezetőnél van, mert egy intézmény más gazdasági potenciállal is rendelkezik — pl. pályázhat pénzekre, összefoghat más intézményekkel, van egy infrastruktúrája, ami még egy alulfinanszírozott helyzetben is a rendelkezésére áll. Mindez egy magánzónak nem adatik meg. Ez is egyfajta hatalom. Szerintem.
@timár.kati:
Mindkét pályázatban a kortárs mozgásművészet/balett került az abszolút főhelyre. A többi művészeti ág – ideértve a színházat is – az “oldalvizen” hajózik.
Ezeket értettem hát “futottak még” alatt.
Ami a gazdasági vezetőről szóló, talán befejezetlen mondatomban van ( és amit az intézmény lehetőségei tekintetében bontott ki ), az inkább arról szólt, hogy a sokfelé elkötelezett és sokféle állásban felelősséggel dolgozó Bozsik számára egy gazdasági társaság tényleges vezetése már túl sok lehet.
Ezért a gazdasági vezető válhat az intézmény tényleges irányítójává és az a helyzet alakulhat ki – Szabónál is így lett volna a pénzszűke miatt talán -, hogy a tervek és elképzelések megvalósulása legfőbb akadályát a kemény költségvetési korlátok képezik. S ezeket a korlátokat belülről épen a gazdasági igazgató állítja majd.
Az nem vitatható, hogy lehet és kell is pályázni, de a pénzek beérkezése nem ütemezhető olyan módon, hogy egy csökkentett, erősen lefaragott költségvetésű intézmény helyzetén javítson, arról már nem is beszélve, hogy azt fejlessze.
Függetlenül a pályázati eredménytől, azt gondolom, hogy az elvonások időszakában a színvonal megtartása csak akkor lehetséges, ha az intézmény ” a saját húsába harap”, vagy maga is beáll azok sorába, akik a szellemi teljesítményekért nem tudnak fizetni ( viszont legalább helyet biztosítanak ).
Azt lenn már most jó tudni, mekkora pénzből gazdálkodhat az új vezető Trafója ( vagy akárhogy is hívják ) és mennyi volt még tavaly a büdzsé. Ha az idén a pénzromlás szintjét meghaladó támogatás-növekedés van, akkor az egyértelműen az új igazgatónak szóló kegy, ha csökkentés vagyon ( s erre számítok ), akkor az “rendszerfüggetlen”.
Kiváncsi lennék arra, ha fenyvesi áron hajlandó lenne néhány pénzügyi adatot is közölni, mennyiből tervezte működtetni az évi 8-9 kiállítást rendező, külföldi kurátorokkal dolgozó galériát – és mennyit pénzt láthat tudomása szerint az intézmény.
Ez a tervezés és a valóság viszonyát megvilágíthaná.
@iparterves: Az se lenne példa nélkül való, hogy az intézményekben a gazdasági vezető szava dönt egy teljes mértékben félreértelmezett megtérülés égisze alatt…
Abban teljes mértékben egyet tudok érteni, hogy legyenek nyilvánosságra hozott tény-számok és terv-számok. Mert az ördög a részletekben lakozik — ami marha nagy közhely, de igaz.
Ezzel együtt a pályázati pénzeket én nem becsülném le, mert ezek sok produkció létrejöttét teszik lehetővé. Ezt a Trafó eddigi tevékenységéből is látni lehet.
A szellemi munkát pedig már régóta nem fizetik meg, és értéknek se tekintik, ezt jól tudjuk.
@timár.kati:
Ha csak (!) a gazdasági igazgató dönt, az rossz.
A teljesítmény gazdasági részét jó lenne látni.
Félek: csalódás érne mindannyiunkat.
A pályázati pénzek fontosak, de a Trafót folyamatosan kell(ene) finanszíroznia a fenntartónak (is).
A szellemi munka…no ezt inkább nem folytatnám, mert keserű megjegyzésekre ragadtatnám magam, nem kímélve a szellemi munkásokból élő megrendelőket pl.
@iparterves: Milyen jellegű csalódásra gondol?
Szerintem nem ritka Mo-n, hogy a fenntartó még a minimális költségeket (rezsi) sem teljes mértékben biztosítja (bár arról még sose hallottam volna, hogy a költségeket ne pusztán egy végösszegként lássa, hanem sok-sok tételből összeadódó komplexumként).
@timár.kati:
Arra a csalódásra, amely az önfenntartás elvének érvényesülését próbálja láttatni, de elmerülve a számok valóságába, arra csodálkozik rá, hogy ilyesmi szóba sem kerülhet.
A rezsi már nem is tervezhető, mert a legfontosabb összetevői – közüzemi díjak, adók – szinte naponta változnak.
Ha a fenntartó egyösszegben adja ( tervezi odaadni ) a fenntartási díjat, akkor ez a díj mindenképpen kevés lesz.
Ha a fenntartó ráadásul még el is von ebből ( mint tavaly, idén és bizonyosan jövőre is ), akkor az intézményt lassú (kín)halálra ítéli.
@iparterves: Abban szerintem egyetérthetünk, hogy az intézmények valóban lassú halálra vannak ítélve.
De hogy a számoktól egy kissé eltávolodjunk — maga szerint milyen módon lehet egy ilyen pályázatot a legdemokratikusabb és legkielégítőbb módon eldönteni? Hogy lehet megfogalmazni azt a különbséget, ami a két pályázat között megvolt? Hogy mindez ne pusztán egy személyi és személyes preferencia szintján maradjon?
@timár.kati:
A pályázati elbírálás kérdésében megfogott.
Hogyan lehet dönteni úgy, hogy az ne legyen egyoldalúan szakmai, de ne legyen kifejezetten politikai sem, viszont keveredjenek benn mindkettő elemei ?
Azt egyértelműen kizártnak tartom, hogy egy szakmai grémium döntsön: javasoljon, adjon meg preferenciákat, de – ez gondolom, másutt sincsen másképp – ne döntsön.
A politikának – mert a politikus dönt, ha pénzember formáját ölti is – viszont meglehetősen szűk területet kellene hagyni a döntésre. Például két személyre tehessenek javaslatot a szakmaiak.
De, mint a mi esetünkben is, éppen két jelentkező volt. Viszont szakmai előszavazás- és szűrés: semmi. Ebből következően a döntés kifejezetten politikai.
A pályázatok fősodrára kellene visszatérni: az ajánlott programokat, azok pénzügyi és személyi fedezetét kellett volna mérlegelni ( a múltbéli teljesítményekkel együtt, amelyekben intézményvezetőként Szabó, művészként Bozsik volt jobb ).
Szóval: nem tudom.
@iparterves: Azért köszönöm, hogy gondolkodott a témán. Mert tényleg nehéz a kérdés. Ha a konkrét programok vetélkednek, akkor azt a politikusok nem kompetensek megítélni.
Szerintem az az utópia (!) is megoldás lehetne, ha nem a politika szólna bele ezekbe a dolgokba és a politika, a művészek, az intézményvezetők nem a régi szocialista kijárási módszer alapján működnének, nem feudális rendszerben. Akkor ezek a döntések sohase élet-halál kérdései lennének.
@timár.kati:
Most bajban vagyok, mert éppen Mihail Epstejn Mérleg-sorozatban megjelent A posztmodern és Oroszország című könyvét olvasgatom és abban az utópia olyan értelmezését adja, amely nem biztos, hogy olyan jellegű, amely a maga által megpendített “utópiát” kellemesen elfogadhatóvá tenné.
Meglehet, hogy egy antiutópia vagy disztópia keretében találnának magukra a mostani tervezők. S mivel a szocialista rendszer megszüntetni akarta volna a feudálisat – amelyet már eltörölt a kapitalista? -, a maga véletlen (?) elszólása arról, hogy a művészek és intézményvezetők – a politikusokat most kihagynám – ne a szocialista kijárási módszer alapján működjenek, s ne a feudális rendszerben, példásan megmutatja, hogyan nem sikerült a társadalom átalakítása abban az utópiában, amelyben 1989-ben éltünk, s miképpen tűznek át az azóta felhúzott, posztmodern jelennel mint folyamatos utópiával borított mindennapjainkon és múltunkon a meg nem szüntetett és fel nem dolgozott, de nagyon is élő társadalmi struktúrák és szokás(rendek).
S mivel egy neofeudálisnak újrateremtett közegben működő, néhány szempontból posztmodernnek látszó, de önmaga múltjába visszaforduló társadalom legfrissebb önemléke és társadalmi tapasztalata a szocialista múlt és annak magatartásformái viszonyrendszereiben való “csalinkázás”, s a mostani relációkban egyetlen döntés is élet-halál jelentőségű lehet ( egzisztenciálisan és a politika által determináltan exisztenciálisan is ), elképzelhetetlennek tartom, hogy akár a közeljövőben is oldódjanak a feszültségek és a “ki kit győz le” ( lenini ) elvét felváltsa valamiféle kooperációra hajazó, a másikban nem leküzdendő ellenfelet/ellenséget látó viselkedésmód.
@iparterves: Hááát, ez vicces egybeesés! Igen, én egy “tiszta” utópiáról beszéltem, de amiről maga ír, az sokkal közelebb áll a valósághoz, annak az elemzése. Amivel egyébként persze egyetértek.
A “(?)”-t jogosan illesztette a szövegébe — sem nem volt véletlen, sem nem elszólás. Itt most nem a tudatalattim munkálkodik.
@timár.kati:
A ciki az, hogy mások tudatalattija is erősen munkálkodik, s ki tudja, mindez hová vezet?
Az ügy, amelyről beszélgetünk, nem olyan jelentős politikai és társadalmi értelemben, mint az Új Színház okkupációja, de – belátom – egy értelmiségi közönség/közösség számára fontos.
Éppen nekik figyelmeztetés és jelzés ez: mozogni kell és harcolni.
Ezt nem szeretném megakadályozni, inkább a magam szegényes eszközeivel támogatnám ( ha a módszerek elfogadhatóak ).
@iparterves: Politikai értelemben (vagy hogy) igaza van abban, hogy ez most nem az Új Színház esete. De szerintem az sem tesz jót a kultúrának, ha viccé teszik, vagy elbagatellizálják — és most itt fenn áll ennek a veszélye.
A Trafó Galéria ügye azért is fontos, mert egy sorba illeszkedik — olyan kiállítóhelyek megszűnése, vagy “leépülése”, amelyek jól működtek, érdekes és releváns programmal. Ha végiggondoljuk, hogy milyen volt ez a szcéna kiállítóhelyek tekintetében a 90-es években, akkor most szánalmasan szegényes a kép.
De abban igaza van, hogy mozogni kell, harcolni, már réges rég óta ki kellett volna erre stratégiákat fejleszteni. Mint a viccben — nem csak akkor kell kiabálni, ha már az embert magát viszik el, mert akkorra már nem marad senki, aki szót emeljen….
@timár.kati:
A harcnak különböző formái vannak: most az egyszemélyes vagy kiscsoportos gerilláskodás “történt” meg.
Az esetleges támogatók pedig hallgatnak vagy csendben megszorítják a nyílt levelet jegyzők kezét.
Ez kevés.
A galériás-terep pedig átalakult, Kováts Albart írt erről többször – lényegében ugyanazt -, s cikkeiból az kiolvasható: elveszett-elesett egy csomó hely.
S a folyamat folytatódni fog, a gazdasági helyzet olyan, amelyben a kultúrára az embereknek nem nagyon akad pénze 8 nem mindenkinek persze ). Ebből az is következik, hogy a kongó termekkel üzemelő nagy helyek is áldozatul eshetnek a szelekciónak ( a pénzelvonásnak ).
S iylenkor jól “jön” majd a nagy állami múzeumépítés mint álmegoldás.
Kiváncsian várom Baán kormánybiztos, mit tesz le az asztalra a magyar múzeum-ügy átalakítása címén.
@iparterves: Ez szép körré lett — a Trafótól és a gerriláskodástól eljutottunk a mega-beruházásig 🙂 Ez utóbbiba most inkább nem mennék bele.
Inkább egy régi mániámmal hozakodnék elő. Szerintem érdekes számokat kapnánk, ha az egyes intézmények esetében visszaosztanánk a költségeket a látogatószámmal. Azaz, ha kiszámolnánk, hogy egy látogató mennyibe “kerül” egy adott intézménynek. Mert lehet, hogy korántsem lennének csillagászatiak ezek az összegek. Lehet, hogy a döntéshozók közül már van olyan, aki ezt is megvizsgálta?
@timár.kati:
Nem véletlen, hogy oda jutottunk. A Baán-féle felülvizsgálat és a pénzügyi változások ( ez így nagyon elvont, tehát: elvonások, támogatás-csökkentések ) egy tőről fakadnak. Ugyanarról a tőről, amely az egyetemisták számát is csökkenti, amely szerint a stadionokat majd jól őrzött közmunkások fogják felépíteni, amely egy vonatot beszitáztatott és “Aranycsapat” néven futtatja, s amely szerint az értelmiségi ( munka ) nem értékteremtő, hanem pénzfaló.
Ha ebben a viszonylatban nézné meg, hogy a magyar galériák és múzeumok milyen megtérüléssel dolgoznak, akkor mindegyiket be kellene zárni.
A nagybetűs Nemzet emlékezete pedig amúgy is fölösleges, a Jövő mindent visz.
@iparterves: Igen, ebben igaza van, nem véletlen. Mint ahogy a nemzeti kultúra sorsának kérdésében is.
A számok esetében viszont ebben egyáltalán nem vagyok biztos. Inkább azt gondolom, hogy megdöbbentő(en kicsi) számokhoz jutnánk a legtöbb esetben. És épp ez ebben az extra-felháborító.
@timár.kati:
Ha a számok kicsik lennének, akkor nagy hatékonysággal ( néző/költség)dolgoznának az intézmények.
Ezt azonban nem hiszem.
Bár – mihez hasonlítjuk a hatékonyságot?
A Malévhez? Mert akkor minden múzeum maga a megtestesült hatékonyság.
@iparterves: Nekem az a véleményem, hogy a hatékonyság a kultúra esetében másképp számszerűsíthető, mint mondjuk egy légitársaságnál. Mert a kultúrában a “profit” komplexebb, szimbolikusabb formában jelentkezik.
A Malév esetében úgy tűnik, valaki(k)nek már látszik, hogy meg fog térülni azt a sok járatot üzemeltetni — mindazoknak a társaságoknak, akik most szempillantás alatt beugorttak és rendszeres járatokat indítottak és indítanak a Malév kieső útvonalain.
@timár.kati:
Akkor el kellene dönteni azt a kérdést is végre, hogy vajon áru-e a kultúra?
Tudom, hogy már sokszor kérdeztem én is ezt, de vissza-visszatérünk ide, mert a kultúra és termékei ( könyvek, filmek, műalkotások ) megítélése egyszerre esztétikai és pénzügyi.
Ha csak az esztétikai oldalát tárgyaljuk, akkor legfeljebb egy áttételes és nagyon nehezen bizonyítható “hasznosságról” tudunk beszámolni, valami olyanról, amely sohasem számszerűsíthető, valószínűsíthető, de talán, ha jól működik a társadalom, akkor generációk után beépül a közös kulturális tudatunkba. Vagy sem. mert sok mű egyáltalán semmilyen hatással sem bír.
Ha viszont, akár kénytelenségből is, számot vetünk azzal, hogy a kultúra előállítása – ahogy a kultúra előállítójának az “előállítása” is – pénzbe kerül, nem is kevésbe. Minél összetettebb a mű, annál többe.
Ha pedig a pénz oldaláról nézzük az itthoni kultúra dolgát – és ne keverjük most bele az esztétikát! -, akkor egyértelmű a hatalmas ráfordítás kis hatékonyság, még kisebb haszon egyenlet.
Sajnálom, de ez a helyzet. Ezen pedig nem az állam fog javítani, hanem a magánemberek, a kisebb társaságok. Ha hajlandóak és képesek rá. Jelenleg erre nincsen semmiféle garancia.
@iparterves: Igen, ez az “áru-e a kultúra?” kérdés már felmerült itt.
Ha maga a haszon alatt kizárólag pénzügyi hasznot ért, akkor maga egy virtigli marxista, aki Bourdieu-t és a szimbolikus tőkét (hasznot) renegátnak látja. Ez nem baj, csak nem tudom, hogy mégis hogyan lehet leírni a pénz és az esztétikum dialektikáját. Milyen elméleti és fogalmi instrumentumokat lehetne itt bevetni a kettő kapcsolatának értékelésére. Ami adott esetben egy-egy közpénzosztó döntését is a kevésbé szubjektív irányba tudná terelni.
@timár.kati:
Óvatos voltam, s elkülönítettem a kétféle megítélést.
Igaza van, dialektikusan kellene közelíteni a problémához, a magam részéről erre is tettem egy kényszeredett és nem jól sikerült kisérletet.
Amire fel akartam hívni a figyelmet, az mindösszesen annyi volt, hogy abban a pillanatban, hogy a kultúra előállítása és a kulturális értékek mérése pénzügyi vonalra terelődik, mindenkinek – a kultúra előállítóinak és közvetítőinek is – tudomásul kell vennie, hogy a könyvelői és mérleg-szemléletű vizsgálódások tárgyaivá válnak.
Az értékelőállítás, a befektetés megtérülése és egyebek – nem sorolom fel a munka és az érték összes lehetséges, dialektikus összefüggését,mint virtigli marxista – ezen az egyetlen szemponton keresztül szűrve jut el a döntéshozókhoz.
Ha befektetünk X milliót jobb műveket készítenek ( s virtigliként itt akár a sztálinista kérést is tolmácsolhatnám: tessék csak a legkiválóbb műveket elkészíteni )? Erre a válasz: nem.
Kérdés: akkor miért is finanszírozzuk őket?
Válasz: mert öt-tíz év múlva értékesebbek lesznek?
Kérdés: biztos?
Válasz: a műpiaci trendek erre mutatnak.
Kérdés: És mindenki?
Válasz: nem?
Kérdés: maga biztosan tudja, kiből lesz eladható “termék” nálunk?
Válasz: Nem.
Ezután vagy adnak pénzt – mert “felelősen” gondolkoznak – vagy sem.
Ha szabad a fentiekhez a mai viszonyok között annyit hozzátennem: a tudás mint szimbolikus tőke most éppen “nem nyerő”.
A társadalmi beágyazottság – az új feudális társadalomban hová tartozol – annál inkább.
Nem véletlen, hogy a mobilitás csökkentése a látens célja a mostani uralkodó osztálynak és elitnek.
@iparterves: Bocs, hogy nekem inkább az elkülönítés tűnt fel.
A virtigli marxizmus nem baj, de a sztálini kérdés önmaga paródiája és ezt pont azok nem veszik észre, akik döntési helyzetben vannak. Formál-logikai mini-színdarabja persze logikusan levezeti a döntést, és megmutatja, hogy a döntéshozók csak ezen a nyelven beszélnek.
Csendben én most csak annyit jegyeznék meg, hogy a feudális kultúra sem 2 fillérbe kerül és a megtérülés épp annyira bizonytalan, mint az összes többi kultúra esetében.
@timár.kati:
Az igaz, hogy a feudális kultúra sokba kerül – de az egyszeri és szimbolikus tőkét teremtő ( lásd: az Alkotmány Ünnepének Tiszteletére Készült Festmények Történeti Háttérben való Ünnepélyes Bemutatása vagy a Korona Dunán Úsztatása – s ez mind nagybetűvel írandó! ) beruházások mégsem olyan “kimerítőek”, mint egy művészegylet fenntartásának finanszírozása, a nemzeti könyvkiadás pénzelése, az egyetemi struktúra fejlesztése, a színházak ( ki jár már azokban, nem? ) állami támogatása. ( Nem sorolom tovább, s kihagyom a múzeumi rendszert és azon belül a helyi kis kiállítóházak magukra hagyatottságát, tudva, hogy a helyi kultúra éppoly fontos fenntartó erő, mint az, amit itt a fővárosban “termelnek” )
Ha a kultúra árú – még akkor is, ha árumivolta áttételesen jelenik meg és a benne testet öltő tőkék: a művészi és az előállításba beszálló anyagi inkább szimbolikussá alakul, mert pénzt, közvetlen hasznot általában véve nem hajt -, akkor nem tudnak róla másként beszélni, mint pénzben kifejezhető értékről, amely beilleszthető egy adott – állami vagy vállalati – mérleg “semleges” terébe.
A “semlegesség” annyit tesz, hogy a Deutsche Bank éves konszolidált mérlegében a befektetett eszközök-tárgyi eszközök sorában minden egyéb olyan eszközzel együtt tartja nyilván a bank a festményeit, szobrait, grafikáit, mint pl. – a magyar szabályok szerint – a tenyészállatok.
A sajátosságok tehát itt már nem érvényesülnek, a lehetséges gyarapodás az, ami a kapitalizmus körülményei között számít ( nagyon leegyszerűsítve a helyzetet ).
@iparterves: A végén kezdve — a tenyészállatot egyszer levágják és akkor valahogy ki kell vezetni a főkönyvből. Bár fogalmam sincs, hogy hogyan. Nyilván nem úgy, hogy amortizálják. Ha a mérleg vak a különféle tárgyi eszközök eltérő használati módjaira, akkor ez nem azt jelenti, hogy a festményt is le kell írni, ki kell előbb-utóbb vezetni a könyvből.
Ha a kapitalizmus képes kezelni az extra profitot, ami pl. a design-termékeknél keletkezeik, akkor valahogy kezelhetné a művészetben keletkező pénzügyi diszkrepanciákat is, nem?
Abban igaza van, hogy kampányszerűen könnyebb elkölteni a pénzt, mint “folyamatosan”, működve. De ez nemcsak a közpénzekre igaz 😉
@timár.kati:
A tenyészállatok lelövik, ugye? Le. És kivezetik a mérlegből. Hogyan? Nem szakmám, nem tudom.
A műalkotásokat viszont – bármekkora is az értékük – beszerzési áron kell nyilvántartani és nem amortizálhatják őket.
Ez aztán igen érdekes helyzeteket szül.
De ennyit a könyvelésről, holott lenne mit mondani a könyvvitel sajátosságairól.
A kapitalizmus, maga is tudja, kezeli a kivételeket. De nálunk olyan sajátos magyar kapitalizmus van, amely nem szereti, ha kilógnak neki mindenféle ilyesféle dolgok.
Nem akar foglalkozni vele.
@iparterves: Igen, most hogy írja, eszembe jutott, hogy erről már beszéltünk — hogy a műalkotásokat beszerzési áron kell nyilvántartani. Ez azért valóban “érdekes”, ahogy maga fogalmazta meg.
A “magyar kapitalizmus” — ez már úgy hangzik, mint a “létező szocializmus”. Önellentmondás.
Pedig épp a kivételek a fontosak, a legfontosabbak. Ezek ugyanis szimptómák — ha a rendszer ne képes velük mit jókezdeni, akkor épp ott derülnek igazán ki a rendszer hibái és hiányosságai.
@timár.kati:
A végén kezdve: már kiderültek és folyamatosan “derülnek”, jönnek a felszínre.
Javítás – nincs.
A közepe: ahogy mondja. Egy (ön)ellentmondás. Ráadásul valamiféle Németh László-i szósszal leöntve.
Az elejére: márpedig egyszer érdemben is beszélni kell arról, milyen következményei lehetnek annak, ha a műalkotás piaci áruvá lesz.
@iparterves: Igen, túl sok alkalom adódik ezekre a felszínre kerülésekre mostanság.
A javításokhoz be kellene a hibákat ismerni — persze nem olyan sztálinista módon, csak olyan “hétköznapian”.
Rendben, beszéljünk a műalkotásról mint áruról. Talán azzal kellene kezdeünk, hogy “írunk egy listát” (ami persze nagyon amerikaiasan hangzik) arról, hogy melyek azok a tuljadonságai a művészet-árunak, amelyek az áruhoz hasonlítják, és melyek azok, amelyek nem. Vagy ha le tudnánk írni precízen, hogy milyen az a piac, ahol ez a művészet-áru megjelenik. Ugyanolyan logika alapján működik, mint a másik piac? Hogyan ragadhatók meg azok a szubjektív elemek, melyek a döntéseket és a választásokat, az értékeket befolyásolják? És mindennek mi köze van az esztétikához? (nem az esztétkumhoz)
@timár.kati:
Megint a végével: minden árunak vannak sajátosságai, még a női/férfi alsónak vagy az akkumulátoroknak.
Az értékesítési csatornáik is sokfélék: az online-tól a barkácsbolton és a kispiszkoson át a diszkontig és a nagyáruházig.
Ugyanez áll a műalkotásra is.
Ezzel egyszerűen azt akarom mondani, hogy a legpőrébb (marxi ) értelemben vett áruként kezelve a műalkotást jutunk el oda, ahol a műalkotás sajátosságai lehámlanak és a maga pőreségében, az általános egyenértékessel való csereértéke vonatkozásában áll előttünk.
Mindegy ki és mikor készítette, értékét a piaci megmérettetés szabja meg ( itt már nem mindegy ki és mikor készítette, hol volt értékesítése előtt, de ugyanezt el tudom mondani egy Rolls Royce kapcsán is – itt kezd érdekessé válni az, amit sajátosságként jellemezhetnénk ).
Azért fokozom így le a műalkotást, hogy látható legyen: az előszereteti érték és más, speciálisnak gondolt irányultságok nélkül a legegyszerűbb adásvételi alaptételnél vagyunk ( a többi csak marketing ).
Egy példa: a Nahmad gyűjtemény – mint a Műértőben is olvashattuk – sokak szerint nem is gyűjtemény – a család “olcsón” – azért az idézőjel, mert milliókról van szó dollárban – szerez és drágán ad el. Ez a közvetítő kereskedelem alapképlete. Az árú sajátossága: ne romlandó, de bizalom és megfelelő légkör kell hozzá, szakértők és jól elhelyezett bemutatás.
Az esztétikumhoz van köze a dolognak, az esztétikához pedig annyi, mint madárnak az ornitológiához ( bocsi Barnett ! )
Ha a múzeumi életet is az alapképletekben nézem, “megtisztítva” minden egyébtől, akkor a maga által javasolt mérés katasztrófális eredményhez vezethet: a sokmilliós beruházás “outputja” néhány száz vagy ezer ( ez kortárs műveknél nem jellemző ) látogató.
Tegnap Erős Nikolett és Szemerey Samu érdekes és figyelemfelkeltő tárlatvezetést tartott a Friedman művészetéről – kb. húsz embernek. Húsznak – szombat eset. Rossz idő volt, de akkor is.
Szóval, a közvetlen haszon, ami az éves jelentésekben leírható számokkal, a minusz tartományban van.
@iparterves: Az előbb hallottam, hogy a pénz a teljesítmény mérésére szolgáló eszköz. Ez szép és jó, de hogyan alkalmazható egy műalkotásra? Miben ragadható meg ott a teljesítmény?
Ha mondjuk az út szélén állok és el szeretnék jutni A-ból B-be, akkor egy szekér vagy egy Szuzuki is megteszi, nem érdekel, hogy Rolls Royce jöjjön, csak jöjjön valami. Ha autót akarok venni és annyi a pénzem, hogy azt se tudom, hogy mit csináljak vele, akkor a szekér vagy a Szuzuki nyilván nem opciók.
Meg lehet tisztítani (kivonni a kontextusból) egy-egy ilyen fogalmat?
A tárlatvezetés műfajából adódóan nem egy tömeg-rendezvény. Maga szerint hány embernek “kellett volna” ott lennie, hogy “haszna” legyen a dolognak?
@timár.kati:
Az ördög ügyvédjét alakítom itt már nem is tudom mióta, s folytatom: ha a pénz értékmérő, az nem szükségképpen a teljesítmény mércéje is.
Sok torzító tényező van, s a műalkotásba fektetett munka (anyag, ismeret )nem állhat közvetlen arányban az értékmérőben megjelenő-testet öltő pénzmennyiséggel. A ritkaságérték mindenképpen játszik.
De Marcelle barátunk videója árversenyben alul marad egy Bill Viola videóval szemben a piacon.
Egy magyar művész ( nem Hantai Simon ) sohasem fogja elérni még egy erősen közepes amerikai árát. Ez olyan tény, amely most megváltoztathatatlannak tűnik.
Ezért tehát a válaszom: nem lehet a kontextustól, a művésztől, a fogadtatásától, a fogadtatás manipulálásától, az értékesítés helyétől és sok egyébtől elválasztani az árat ( amely nem azonos a közgazdasági értelemben vett értékkel, hát még az esztétikai vagy művészettörténeti értékkel ).
Mindazonáltal egy könyvviteli tétel, ha valamely mérlegben szerepel és egy adott döntéshozói testület számára, amikor beterjesztik a számokat – szöveges magyarázat mindig tartozik hozzá – már absztrahálódott a műalkotás és légiesedett ( disznólkodik egy kicsit, jó? – szimulakrum lett ) és ebben a formájában él tovább.
Mindezzel ismét csak annyit akarok mondani, hogy minden sajátossága ellenére is, a műalkotás, annak bemutatása és befogadása a – nevezzük így – fenntartó szempontjából a szimbolikus történéseken túl elsősorban – különösen most, amikor mindent egy oldaláról, a számszerűsítettsége felől közelítenek meg – pénz alakjában ölti a legsajátabb formáját.
Mennyibe kerül és megéri-e a rááldozott pénzt? Ez a találkozópontjuk a kultúrát védő-fejlesztőknek – akik szerint a kultúra árú, de nem úgy és annyira – és a kultúrát finanszírozni hivatottnak. Csak másként jutnak el ide és másként tekintenek rá.
A példája a RR és a Suzuki választásáról nem feltétlenül jó, mert lehet maga egy kapzsi és pénzkupori alak, akik a rengeteg zsozsójából vesz egy használt Moszkvicsot, pedig még egy Ferrarira és Bentleyre is tellne. De azokat nincsen szive megvenni. S nem iszik 12 éves whiskyt, hanem kannás bort ( hadd túlozzak már ).
A tárlatvezetés ténylegesen nem hadosztályok számára feltalált műfaj, s a húsz személy talál alábecsült is volt ( pl. Beke is csatlakozott egy ideig a fősodorhoz, aztán levált ), de a statisztikákban, ha a finanszírozó megnézi, hogy a két előadóhoz összesen 20 ember rendelődött, és számolgatni kezdi a kiadás-bevétel arányait, akkor nem jön ki egy igazán fényes szám.
@iparterves: Az ördög ügyvédje nagyon jó szerep, a legjobb, de tapasztalataim szerint eléggé meg nem értett pozíció. Az én habitusomhoz feltétlenül közelebb áll, mint az “ügy” esztelen és elvtelen “védelme”.
Igen, épp ezekről a módosító vagy torzító tényezők azok, amelyeket a legnehezebb megfogni és számokban kifejezni. Én erről beszélek most egy ideje.
És a visszatérő kérdésem — hogy lehetne mégis valamilyen közös nyelven beszélni a dolgokról, hogy legyen egy olyan elfogadható szempontrendszer, amely mind a kétmegközelítés számára működőképes lehet.
A példám bírálatával egyetértek, igaza van. A Moszkvics felemlegetésének különösen örülök, gyerekkorom egy jelentős részét töltöttem ebben a márkában. De kannás bort nem iszom, akkor inkább (szökőévben egyszer) a whiskey.
Ha modellezem a tárlatvezetést — mondjuk (de ezt nem tudom, csak egy feltevés) kap a külsős vezető bruttó 20 ezer forintot (de ez lehet kevesebb és több is, persze), akkor fejenként 1000 forintba került a dolog, ezek közül többen jegyet is vettek, tehát ez a szám csökken. Ennyi pénzt nem ér meg az informálás, mely szakszerű és komoly?
@timár.kati:
A kettős látás működik, a szempontok közelítése most valahogy nem működik ( nem bennem, a döntéshozókban ).
A tárlatvezetés önmagában lehet, hogy nem “veszteséges”, de a nagy mérlegbe téve semmiképpen sem nyereséges, mert nem növelte a látogatottságot, viszont többletkiadást jelentett.
Ez a pénzügyi nézet, amely nem számol azzal, amit a tudás átadása jelenthet.
@iparterves: Az biztos, hogy sokkal kevésbé macerás a különböző szempontokat ignorálni.
Ez a pénzügyi nézet meg elég szűklátókörű és korlátolt. És ez most nem leírás, hanem minősítés.
Jó pár éve belenéztem egy kiadványba, valami olyasmi volt a témája, hogy az 50 leggazdagabb magyar vagy valami hasonló. Érdekes volt nézni, hogy ebből a csoportból is a legkreatívabbak és legsikeresebbek mind kiemelték, hogy szeretnek olvasni. Ez persze lehet megjátszás is, de ők mégis fontosnak tartották ezt kiemelni. Kíváncsi lennék, hogy ma hogyan nyilatkoznának ezek az emberek, vagy a mai listán szereplők.
@timár.kati:
Mit szerettek olvasni? Pénzt? Mérlegeket vagy mérlegbeszámolókat? Na jó, ez disznóság volt.
A művészetet is szeretik, még talán van kortársművésztől is valamilyük. És?
A pénzügyi szemlélet korlátolt, ebben igaza van.
A másik oldal is ugyanilyen egyoldalú és elfogult.
Panyi Szabolcs – mint jobboldali, saját besorolása szerint: konzervatív – ideológus a Kommentár című lapjukban 2009-ben megjelentetett egy elővázlat egy konzervatív kultúrpolitikához alcímet viselő írást.
Ebben a szerintem kissé zavaros és a baloldalt mint olyat elemésztő cikkben ezt írja: “A kultúrfinanszírozás vitái részben, a művészetfinanszírozásiak viszont teljes egészében a kulturális elitről illetve a művészelitről mint az állami pénzek haszonélvezőiről szólnak. “
Sapienti sat.
@iparterves: Szerintem ez nem disznóság, hanem logikus gondolat. De ők a könyvekre gondoltak (és nem a főkönyvekre).
Ebből nem azt akartam kihozni, hogy milyen műveltek vagy “jó fejek”, hogy kortárs művészettel is foglalkoznak (mert erről nem is beszéltek). Hanem azt, hogy ahhoz, hogy valaki kreatívan tudjon teljesíteni az “üzleti világban”, kell egyfajta szellemi kreativitás és képzelőerő, amit az olvasás és a kultúra révén tud fejleszteni. Ez a példa szerintem ezt bizonyítja.
A Panyi Szabolcstól származó idézet számomra “csak” azt bizonyítja, hogy a politika egyszerűen nem érti, hogy miről szól a kultúra.
@timár.kati:
Az érzelmi intelligencia és az eligazodás a humán kultúra világában – ez már a Nyugaton végzett felmérések szerint is nagyon fontos.
Nálunk éppen “most megy ki a divatból”.
A PSZ idézet – amely PSZ saját szövege és nem idézet, illetve idézet, de én idéztem PSZ-től – azt bizonyítja, hogy PSZ kultúraképe – amely konzervatívnak mondott – előítéletes és őskonzervatív ( mégpedig abban a politikai értelemben, ahogyan az negatív értékítéletként mondják ).
@iparterves: A divat azt is jelenti ebben az esetben, hogy a teljesítmények se úgy alakulnak, ahogy lehetne, vagy kellene. Versenyhátrány keletkezik, amit ledolgozni már nme nagyon lehet.
PSZ épp a közönséget hagyja ki a számításból, a kultúra résztvevőit (a “nép”-et, “a zembereket”). Leszűkíti a dolgokat a “csinálókra” — ez pedig nem csak előítéletes és őskonzervatív, hanem roppant szűklátókörű is. (Arról nem is beszélve, hogy a kultúra léterhozói sem pusztán az elitből állnak.)
@timár.kati:
Itt senki sem akar igazán versenyezni. Helyen lenni, azt igen.
PSZ szövegében az elfogultság és az egyoldalúság már-már megindító. A befogadó fel sem merül a horizontján. Illetve: felmerül, amikor bebaloldalizza a “szentháromságot” ( mű-alkotó-befogadó). Eddig és nem tovább.
Most majd elolvasom az (új)konzervativizmus alapszövegeit, hogy megtudjam, mitől is konzervatív a magyar konzervatív, mert amit a Kommentárban olvastam definíciót – egy lábjegyzetben – az nagyjából annyit mond, hogy hagyománytisztelő és követő.
Hogy melyik hagyományt tiszteli és követi, az nem derül ki számomra. Esetleg a nemesit? A feudálisat? Teleki Pált? Rajnisst?
@iparterves: Az biztos, hogy a verseny “nemzet-idegen” kifejezés errefelé.
A jól ismert csípőből való címkézés sem segít a helyzet elemzésében, maximum politikai propaganda-szövegekben hangzik jól — már akinek. Vajon PSZ a saját szövegének írásakor se gondolt a saját olvasóira? Vagy eleve abból indul ki, hogy ilyenek nincsenek, nem is nekik írja a mondatait?
Melyek lennének ezek az alapszövegek? Félek, csalódni fog a végén az összehasonlításban.
Teljesen egyetértek a kérdésével — ezt nagyon gyakrna fel lehetne tenni. Melyik hagyomány, melyik elit, melyik közönség, melyik művészet, stb., stb., stb.
@timár.kati:
PSZ szövege nagyon is a saját embereinek-társaságának íródott. Olyan nyelven, amelyben a modernitás és a baloldal mint összefonódott veszedelmes ellenség van jelen, ahol Derrida dekonstrukciója baloldali politikai szinezetű és önmaga dekonstruálását nem engedi meg ( de PSZ ezt ott és akkor megtette! – mondta a cikkéről ő maga ).
A saját táborának játszott, ahogy mások is. HHF példul egy olyan szöveget tett közzé “Kiút a magyar válságból” címmel, amelynek legrémesebb pontjai megvalósultak, de a szerzője nem gondolta végig, mi minden történhet még – és talán még ő is csodálkozik, hogy a hideg polgárháború, amelyet az ő társasága indított, nem szűnt meg a hatalomra kerülésükkor, hanem – bárki bármit is mond – csak fokozódott.
Az alapszövegek: http://www.scribd.com/doc/35175776/Michael-Oakeshott-KONZERVATIVNAK-LENNI, meg a könyve: Politikai racionalizmus, illetve Roger Scruton: Mi a konzervativizmus? ( Esszék ). Itt kezdem, de TGM konzervatív korszakának írásai ( A törzsi…-kötetből ) is érdekelnek.
Ha a konzervatív számára fontos a hagyomány, akkor meg kell neveznie azt. Tradíció már a munkásmozgalom is, a szociáldemokrácia is, s a modern művészet megannyi irányzata is. Ezekhez nem tud a konzervatív kapcsolódni?
Illetve: aki ezekhez kapcsolódik, az a “világon” kívülinek számít?
Ez a mai “trafós” helyzetben is kulcskérdés, mert egy intézmény irányultságát is alapvetően meghatározza az, milyen hagyományokra építve képzeli el a jövőjét.
@iparterves: Ezek szerint minden “baloldali”, ami kritikus. Ez jó. Akkor most már tudjuk, hogy hol vannak a frontvonalak. (HHF cikke hol olvasható?)
A konzervatív oldal meg tudja fogalmazni azt, hogy mi a baja a baloldallal? Mert Sztálin ugye elég gyenge érv ebben a kontextusban.
Az szerintem is fontos, hogy egy intézmény meg tudja határozni a saját történetére vonatkozó mai viszonyát, és ez nem merülhet ki a puszta tagadásban. Még retorikai szinten sem. Ez puszta hangulatkeltés.
@timár.kati: HHF cikke a Kommentár 2009/6. számában olvasható és igen tanulságos így visszafelé olvasgatva elmerülni a múlt hullámaiban.
Az, hogy vajon minden kritika baloldali, nem derült ki PSZ cikkéből, de mindketten tudjuk – ha PSZ nem is -, hogy nem így van. De a hagyományhoz való igazodás kizárja (?) az erős, a radikális kritikát. Mert a kritika megszüntetheti a kritizáltat is – gondolhatják. ( és igazuk van. )
A Trafónál Bozsik pályázata sem a totális tagadás – egyszerűen más szereplőkkel képzeli el a mozgásszínházi életet. A többi – megismétlem, vessenek meg érte – appendix. Így a galéria is.
@iparterves: Maj belenézek a szövegbe, köszi az infót.
Többször hangsúlyoztem ezen a fórumon, hogy a minőségi és értelmes kritika szerintem épp hogy erősíti a bíráltat, mert abból lehet tanulni és fejlődni.
A hagyományhoz ragaszkodók nyilván nem a hagyományt akarják kritizálni, hanem azokat, akik nem az ő szájuk íze szerint követik a hagyományt. Ettől persze még lesznek elfogadhatóak.
A Trafó galéria ügyét én másképp látom. Mert mozgásszínházi szempontból talán tényleg appendix egy ilyen galéria léte, de a képzőművészetéből meg nagyon is fontos. Arról nem is beszélve, hogy a trafó színpadi produkciói között szép számban volt olyan, amely vagy a határterületeket érintette, vagy kifejezetten képzőművészeti jellegű volt (az utóbbi időben pl. Rabih Mroué és a Kentridge-féle bábszínház jut az eszembe).
Ma egyébként is úgy tűnik, inkább a határesetek jelentik a művészeti termelés többségét. Ezt lehet utálni, de ignorálni nem. Legalábbis egy magát korszerűnek tartó intézmény esetében nem.
@timár.kati:
A hagyományból való kizáratás a hagyomány teljességének elvetését jelenti, s emiatt számomra a tradiciót tisztelő és követő konzervativizmust kérdőjelezi meg. Mint elvet és mint ideológiát.
Ha a válogatás olyan jellegű, mint a modernista szemle a művészetből, a haladó művészet kiválasztása a szocializmusban, akkor mitől jobb ez nekünk?
A Trafó ügyét nem lehet a galéria felől megközelíteni. vagy nem lehet egyedül onnan.
A Trafó – ahogy nagy igyekezetemben próbálkoztam utánanézni – leginkább a kortárs balett avatott bemutatója volt ( s az ehhez csatlakozó hátáreseteké, legyen az szín- vagy képzőművészeti – s ennek megítélését másokrra bízom ).
A főszólam mindkét pályázatban továbbra is a mozgásművészet ( ha rossz fogalmat használnék, mint nem szakavatott, kérem bocsássák meg az értők ). Ehhez és csak ehhez képest mondom azt, hogy bármekkora jelentőséggel bírt is az évi 6-8 kiállítást menedzselő galéria, a ház működésében és további működtetésében kiegészítő szerepe van/lenne.
@iparterves: Nem tudom, hogy jól értem-e a kérdését. Hogy a hagyományból való kizáratás és a haladó művészet kiszemezgetése között von párhuzamot?
Szerintem tiszta sor, hogy mindenki keresi a maga hagyományait, vagy azokat a korábbi megnyilvánulásokat, amelyekhez szellemileg kötődni tud. Ez inkább a hangsúlyok kérdése, nem a kizáratásé, nem?
A Trafó ügye “ügy”-ként valóban nem egyenlő a galéria dolgával, de a képzőművészet lehetőségeit figyelembe véve nagyon is fontos helyszín. Egy helyet nem tudok pusztán a méretei alapján megítélni, a benne zajló-látható dolgok határozzák meg inkább a jelentőségét. A Trafó galériában pedig nagyon fontos dolgok “voltak láthatók”. Ennek a lehetőségnek az eltűnése szakmai szempontból mindenképpen fájó.
@timár.kati:
A konzervatív hagyomány-választásnál arra céloztam, hogy a szocializmusban is volt egy – a modernizmusból és a kritikai realizmus eredő – kevercs, amely “a” hagyomány volt.
Ha most a táblabíró világ művészete vagy a középkori ikonfestészet lesz a megvédendő és alapul szolgáló hagyomány az – pusztán a választás és ezzel a kizárás gesztusát vizsgálva, s nem azt, hogy pl. a XX. századi avantgárd művészet kihullik a konzervativizmus rostáján mint “nem-hagyomány” -, akkor ez mivel jobb nekünk?
Persze, igaza van, mindenki keresi a hagyományait, amihez kötődne. De a konzervativizmus – ha jól értem – egy egyetemes hagyományképet görget maga előtt, olyat, amelyben a modern kor tagadandó.
( Remélem szakértők megcáfolják a fentieket és gazdagabbak leszünk egy formásabb konzervativizmus-képpel ).
A Trafó Galéria fontosságát nem tudom megítélni. Hogy miért, már elmondtam. A galériával való “játék” viszont, sajnálatos módon, beleillik a kultúrpolitikai hátraarcba vagy félhátraarcba.
Ami a nagyközönség számára a mozgásművészetben kevéssé fogyasztható, kisérleti dolog, azzal szemben egy vidám figurális összejövetel zajlik majd mintegy kiegyenlítésként a galériában?
@iparterves: Egy “formásabb” konzervatizmus-képnek én is örülnék, de helyette mindenütt sok össze-vissza beszédet “látok” (értsd: hallok).
Vicces, hogy a “táblabíró világot” meg az ikonokat említi. Ebbe a képbe nem fér bele az absztrakt művészet? Vagy az olyan figuratív festészet, amely akár mai témákat dolgoz fel, de egyfajta konzervatív kiválasztottságot támogat ebben? Mint pl. Eric Fischl (hogy szándékosan ne magyar példát említsek).
A modern kort tagadni nem lehet, mert ez olyan, mintha a gravitációt tagadnák. A kérdés szerintem az, hogy ki mit kezd vele. Hogy milyen módon fogalmazza meg a maga számára a modernitás pozitívumait és hátulütőit. Szerintem nagyon sokan, akik ma elvetik a modernitást, azok a modernitás nélkül nem lennének abban a helyzetben, hogy bármit is elvethessenek.
“Vidám figurális összejövetel” — ez vicces (és egyben persze szomorú) vízió, de egyben valószínűsíthető is, sajnos.
@timár.kati:
Nem tudom, a mi konzervatívjaink mit akarnak.
A kizárásos műveletekre azért mindennapos szép példákkal szolgálnak.
A “non-person” mellett megjelennek a “non-historical period” törlések is.
Például az 1949-1989-es időszak ilyen. Ez “történelmen kivüli”.
Ami történelmen kivüli, az nincsen is. A nincsről pedig beszélni sem kell, mert – nincs.
A nincset, mivel nincs, feldolgozni sem kell, viszonyainakat a ninccsel nem kell és nem is lehet tisztázni.
Aztán a “nincs” mégis bekéredzkedik a “van” bitodalmába, de akkor is tagadni kell és kiiktatani, mert a nincs van-ként veszélyes.
Ez a módszer számomra roppant ismerős a “nincs” időszakából.
Fischl-t is el lehet tagadni, ha nem beszélünk róla.
A modern kort is ki lehet iktatni, ha úgy teszünk, mintha 1944-ben megszűnt volna a történelem ( hogy addig milyen volt nálunk, arról pedig egyoldalúan beszélünk ), s aztán 1989-ben éled fel tetszhalálából.
Az a negyven év meghatározó volt. Most nulla. S ehhez le kell gyártani az elméleteket. Van, aki megteszi. Ahogyan PSZ is önkritikusan írja – miután kivesézte a magát modernnek nevező (! – na ez is megérdemelne egy-két szót ) ideológiákat és csoportosulásokat ( s ez sem semmi! ) – a diskurzust monopolizáló nem-konzervatívokról, hogy olyan erősek, “…hogy én is ilyen kifejezéseket használok”.
Küzd ellene, de az őáltala személyesen preferált ideológiák nem voltak képesek kompetitív szótár kidolgozására.
Vagyis: helytálló, amit ír a modernről. A modernség tagadását is csak a modernség szavaival tudják elvégezni, de nagyon dolgoznak ezen ideológiai és szervezeti szinten egyaránt.
A figurális összejövetel – ha a BB Galéria lesz az éca-adó – megvalósulhat és az a kérdés, hogy milyen figuralitással ajándékozzák meg a szakmát és a nézőket.
@iparterves: Nem vagyok egy orthodox freudista, de az elfojtás sok jóra nem vezet, ezt még a hétköznapi tapasztalat is igazolja.
A szótárak hiánya valóban létező probléma — ezt írja le egy másik dimenzióban a híres kérdés: Can the subaltern speak? (Gayatri Spivak) Ez azonban a konzervativizmus esetében elég visszatetsző, mert itt korántsem egy elnyomott ideológiáról van szó.
Fischl-ről és hasonszőrű társairól elég sok szó esik (vagy inkább esett egykor), de magyar vetületeiről már annál kevesebb.
A BB galéria helyes kis színfoltja a pesti szcénának, de mint éca-adó?
@iparterves:
Az öt napja leírt mondataira reagálok,
de abban reményben hogy nem veszi majd rossznéven…
Maga azt írja (02.06. 9 :51) ” . . .nem lehet a kontextustól, a művésztől, a fogadtatásától, a fogadtatás manipulálásától, az értékesítés helyétől és sok egyébtől elválasztani az árat
( amely nem azonos a közgazdasági értelemben vett értékkel,
hát még az esztétikai vagy művészettörténeti értékkel )
hát még az esztétikai vagy művészettörténeti értékkel.)’’
(a “sok egyéb” egyébként nem érdektelen . .)
Úgy értsem hogy ezeknek a tényezőknek a kontextusátol, ugye ?
Én azt gondolom hogy nemcsak hogy “nem lehet elválasztani”
az árat ezektöl de az ár ennek a kontextusnak a vetülete.
És semmi másé.
Mintegy árnyékszinház.
Mit ért az alatt hogy “közgazdasági érték” ?
Nem ez, a kontextus maga, a “közgazdasági érték” ?
Sőt azok akik az esztétikai értéket meghatározzák majd nem ennek kontextusnak a függvényei ?
A mű nem mindezeknek a tényezöknek a kontextusában, függvényében születik?
A mű (a művészével) ugyanannyira mint a művész (a művével)
nem ebbe a kontextusba integrálódik (vagy nem és akkor “láthatalan”).
A szelekció feltételeit nem ez a kontextus szabja meg ?
A művet, úgy tűnik a müvész hozza létre, de nem egy sivatag közepén, hanem ennek a kontextusnak a tudatában !, egy, gyakran a művészen kivűl, megkonstruált kereslet-kínálat premisszáinak ismeretében. Ez a kontextus természetesen folyamatosan változhat és valtozik is. De a müvész ennek a gazdasági mechanizmusnak a feltételeihez alkalmazkodva dolgozik (vagy kell dolgoznia) ennek strukturának lesz része,
(és jobb esetben részese is).
(Mindezt, a művészt illetően, de egy másik kontextusban, úgy hívják hogy “alkotás”. Lehet hogy ez talán cinikusan hangzik, különösen magának, aki szeret a művek elött, ujjai között rózsafüzért morzsolgatva, áhitatosan térdelni , miközben a távoli hegyekben hullik a hó és csendesen alkonyodik. Bár ennek az ellenkezöjét többször is hangoztatta. 😀 )
Korábban azt is írja (02.05. 18 :43) “. . .hogy a legpőrébb
(marxi ) értelemben vett áruként kezelve a műalkotást
jutunk el oda, ahol a műalkotás sajátosságai lehámlanak
és a maga pőreségében, az általános egyenértékessel való csereértéke vonatkozásában áll előttünk. ”
Biztos hogy “LE-hámlást” akart írni ?
Miként határozná meg azt AMIRE ez a gazdasági, társadalmi, fogyasztói, kereskedelmi, stb. (azaz civilizációs) kontextus
“RÁ-hámozott” ?
(Vagy ahogy Onfray kérdezi Freud tól:
Na és mi is van a tudat alatt ?)
Vajon mi is van a hámok alatt ? Nem a hám vagy hámok képzik
az áruszerűséget ? Nem a hámok teszik áruvá ?
@menthol: Köszönöm írását.
Új név alatt tehát megint visszatért.
S megint ugyanazt a témát járjuk körbe.
Én meghatottan térdelek a nagy művész nagy alkotása előtt ( vagy: jelentéktelen alkotó vacak műve előtt – szabadon választható ) és morzsolgatom a morzsolgatni valómat. Közben hangosan sóhajtozok és könnyezek.
Vagy gonoszul és lenézően vigyorgok.
Vagy nem érdekel az egész.
( Ez is szabadon választható. )
Az alkotás – lehet, hogy ez pedig magának hangzik nagyon furcsán -, amint elkészül, elszakad az alkotójától, s önálló életre kel.
S az “alkotás” mint folyamat ettől a pillanattól kezdve a kontextusé: a magyarázatoké, a hiedelmeké és a kereskedőké.
A kontextus mint érték?
Az, nyilvánvalóan, az: mint közreható erő.
Hol helyezem el a művészt és a művet, ki mellé teszem és ki mellé nem.
Kontextus a proveniencia is.
Mind közrejátszik az eladási ár kialakulásában is. Ez igaz.
De nem a kontextus az érték. Vagy ha maga szerint igen, akkor addig a posztmodern pontig én még nem tudtam egészen eljutni.
Ha már az eladási árra fókuszálunk – amelynek megint csak igen kevés köze van vagy lehet a művészettörténeti vagy esztétika értékhez, ha úgy alakul -, az az adás-vétel mechanizmusában alakul ki. S annak is sok összetevője van.
S igen, le-hámlást akartam írni, mert a pőreség nem a rá-hámlásban van, hanem a rá-hámlottak le-hámlásában, hogy aztán ez a hámtalan – de ismert vagy elképzelt hámoktól gazdagnak látszó – valami, a maga végtelen egyszerűségében a már említett, nagyon egyszerűnek tűnő, de igen sok tényezőt egyesítő folyamat – amelyet árucserének hívnak – eredményeképpen a piacon ( nem feltétlenül a Lehelre gondolok ) tulajdonost cseréljen.
Tudja, ez az, amikor egy áruért – amilyen a kapitalista társadalom keretei között a mű-alkotás is – egy másik árut vagy az ún. általános egyenértékest adják.
@iparterves:
Egy pillanatra se higgye hogy hibáztatom
de a hír hogy egyettért velem, akárcsak apró részletekben is, végtelenül lehangoló.
Biztosítom hogy a vasárnapomat beárnyékolták a megingott önbizalom ólomszinü felhői.
Mindez kétségtelenűl rajtam múlott.
Többször is elolvastam higgadt válaszát és világosan látom
hogy nem tettem meg mindent azért hogy teljesen és visszavonhatatlanul egyedül maradjak a véleményemmel.
Ez ritkán fordul elő velem !
Remélem értékeli ezt mert higgye el hogy
nagy megpróbaltatás a magányért küzdeni.
És íme, néha a sikertelenséget is le kell nyelni.
De egyáltalan ne gondolja hogy egyszerű beletörődni abba
annak ellenére hogy mindent megtettem azért hogy
amit mondok azzal senki ne értsen egyet,
végül mégis megkapok egy, jóllehet csak öngratuláló,
önigazoló, “igazad van”-t !
Ez a önértékesítő beleegyezés természetesen a tranzit hajótörötteire nem vonatkozik !
Mondja, egészen biztos lehetek abban hogy betűről-betűre,
figyelemmel elolvasta minden szavamat ?
Ha határozott igent mondana az lesújtó lenne.
Ebben az esetben ki kell találnom valamit.
Ez nem nehéz.
Például a maga “magyar művészével (aki nem Hantai)” kapcsolatban “aki még a felét sem éri mint egy amerikai”. Egyáltalán nem értek egyet magával.
Erről mar akartam írni tegnapelőtt de akkor túl hosszú lett volna, amit maga nem szeret. De ma este megteszem.
(Maguk itt nyugalomban és megértésben beszélgettek
a Timár Katival. Erre jövök én és belekanalazok a levesbe.
Ha nem zavarnának el akkor elmehetek magamtól is ha gondolják. . . . 🙂
@menthol: Egyetértek azzal, hogy kínos, ha az emberrel egyetértenek.
( Elolvastam írását, bötörűl bötüre. Ha nem úgy értettem, ahogy maga értetni akarta, akkor az a maga és az én hibám, ketten hoztuk össze az “egyet-értést.)
@iparterves:
(Tegnap este azt gondoltam, hogy ez a ‘’kontextus’’ szó nem biztos hogy szerencsés mert többértelmű lehet de azért ezt használva folytatom.)
——
Azzal hogy ‘az alkotás, miután elkészül, elszakad az alkotójától és önalló életre kel’ egyáltalan nem lepett meg.
Ezt a tartalmatlan banalitást számtalanszor hallottuk már.
Maga is, én is.
Az lehet hogy “életre kel”, de hogy ez egy “önálló” élet,
egy gyökeresen más természetű élet lenne, azt kétlem.
Ha figyelmesen olvassa amit írtam elöszőr akkor láthatja
hogy az a kontextus amelyben a mű készül, amelyben az alkotói folyamat zajlik, amely a művészt (tehát a müvét is) kondicionálja azonos azzal a térrel amibe majd elkészülte után
kerülni hivatott.
(Feltéve ha nem egy Holdlakó csinálta a Földlakóknak.
Ezt most képletesen értse, persze.
Nem a Hold és a Föld miatt hanem a gyökeresen különbözö kontextus miatt.
Azt is irthattam volna hogyha egy eszkimó müvész ma kifarag egy halcsontot az holnap nem fog egy kortárs galériába kerülni ammiatt mert ma csinálták.)
Ez a kontextus, egy gazdasagilag strukturált linearitás
(a müvésztöl . . (. . .) . . a vevőig) a fő feltétele annak
hogy a mű áruvá válhasson, árú lehessen.
Ha ez a két kontextus eltérne vagy eltérhetne egymástol
(az alkotás és az immár önálló életre kelt mű kontextusa)
akkor a kerekedelem egy egységesült és univerzális térben zajlana.
De én nem ezt latom !
(Söt ezt maga is mondja.) Ebben az esetben bármilyen művész
(és műve), barhol a vilagon,
barmilyen vevönek eladhato lenne. ****** !!!!!
Azt is mondhatja hogy van ilyen eset is, (van is). De ez minimális.
És ezt nagyon sok esetben egy specifikus kontextus generálja
(mondjuk Basel).
Mi is történik akkor ha egy csile-i galéria Basel-ba akar menni ?
Küld csak el mit akarsz kiállitani, bébi. Elküldi.
Ok, jöhetsz. (Sajnos te nem jöhetsz.)
Mi is motivalja ezt a döntést ?
(Nem is írom le mert amit eddig írtam abból megérthető.)
(Mindenesetre ha “jöhet” akkor beszélhetünk valamiféle morphológiai konvergenciárol (esztétikum ?)
és ez akkor egy masik, egy ezzel kapcsolatos
referencia-kontextushoz kalauzolhatna bennünket.
Tehát a csile-i hasonlit valamire, de ha nem, nem jöhet.
Azaz megint csak ott vagyunk ahonnan kiindultunk.)
És hát mit is ír maga ? . . .
. . . arról a ‘magyar müvészröl’ ‘’(nem Hantai Simon)’’ aki sohasem
fogja elérni ‘’egy erösen közepes amerikai arat ?
Nem fogja elérni ? Na és ?
A magyar és amerikai kontextus tökéletesen különböző.
(Legalábbis ami a számokat illetti, biztosan. Ez most másodlagos.)
De a kulturális-árú/érték teremtő kontextus
strukturalisan azonos (vagy lehetne azonos). !
(Szerintem azonos. Mégha a látszat csalhat is.)
Ezért gondolom hogy ez a maga ‘sajnálkozása’
(amely ugyan tényszerű) nem pertinens.
Azaz egy magyar művész egy ugyanúgy
strukturált “technologiának” (ez helyettesíthetné a kontextust szót !)
az eleme mint egy amerika művész.
Természetesen azzal a különbséggel hogy a magyar vevő mást vár/mást kap, (mint egy amerikai)
a magyar kereskedö mást sugall (a művésznek/mást ajanl a vevőnek (mint egy amerikai)
és a magyar művész
tudja mit vár és kap a vevő, mert tudja mit sugall / ajanl a kereskedö,
és ehhez képest vannak “ihletei”
(amik masok mint egy amerikainak)
(mert a vevö és a kereskedö magyar és nem amerikai).
(Aki ezt az “igát” nem türi, az azt mondja hogy megprobálom másutt, de ez csak a művészre vonatkozik.)
Ez elég cinikusan hangzik, elismerem, ne nem latok mast.
És ha másutt probálja meg ott egy úgyanígy strukturált technológiának (vagy kontextusnak) lesz egyik eleme.
De az mondjuk az német lesz.
(És most mar abban a tudatban él hogy “szabad”.)
Most azt gondolja hogy mindez amit leírtam hülyeség ?
Megnyugtatna ha ezt mondaná.
Itt a nemzeti művészetekröl kellenne írnom de majd azt
mondja ram hogy has been vagyok. Azt mondja ?
(Feljebb tettem csillagokat mert nem akartam megszakitani a gondolatot.)
****** !!!!! Söt most mar hallom hogy azt is mondja hogy igen ! ! ! de vannak olyan művészek vagy művek, (ezek kortarsak vagy nem) amelyekre egyidejűleg vevő egy amerikai, egy orosz, egy szaudi,
kinai, koreai. Hogy-hogy ?
Ezek, akik mindnyájan különbözö kulturák, nyelvek, hagyományok, országok szülöttei miként lehetnek elemei mégis egy egy és azonos kontextusnak ?
Képzelje ezek is ‘’nemzeti’’ müvészetet fogyasztanak.
A saját, választott nemzetük’’ művészetét :
ez most banális lesz de mégis, a ‘Republic of Money’ művészetét. (Aminek persze semmi köze sincs a Café Society-hoz !
Nem is az a bolygó.)
Mondhatom azt hogy ezeket
egy specifikusan strukturált technológiába ágyazták be,
vagy ágyazódtak be saját szándékukból ?
Egy olyanba amely mindenekelőtt megfosztódott minden olyan partikularitástol amely bármelyik nemzeti művészetre is emlékeztetne ?
Mindenesetre itt is van egy összetartozás (appartenance) feeling. (Szándékosan nem használom a ‘nemzetek feletti’ kifejezést.)
Könnyen le lehet irni miként is működik ez.
(Ennek az esztétikájat, úgy értem.)
(Most ez hirtelen eszembe jutott, : nem gondolja hogy itt esetleg
egy kulturális subprime jelenséggel allunk szemben ?
(ami a ezt az újszerü nemzeti voltától megfosztott üzletet illeti).
Nagyon szórakoztatna ha így lenne.
(De nembiztos hogy így van, mert az egyik fontos tényezö
ebben a technologiában az ‘immédiateté’.
Nembaj ha művek eltűnnek. Ellenkezőleg. Ez egy fontos lényegűk.)
Hogy ez mennyire igaz :
2009 júniusában a Phillips eladta
Ruscha “This is Now It was Then’’ müvét.
A katalógust egy 10 cm széleg szalag ölelte, övezte körül,
(mint egy könyvet) amely a müvet ábrázolta.
A mű 100 x 243 cm, könnyű volt megcsinálni ezt a szalagszerüen.
Amíg ezt a szalagot nem tépte le,
(tehát nem nyitotta ki a katalógust) csak ezt latta :
This is Now.
De ha megforditotta, a még mindig becsukott katalogust,
csak ezt látta :
It was Then.
Ennél briliánsabban nem lehet volna reprezentálni
ezt az ideológiát, technológiát.
Most, pont most ! : This is Now.
De az arverés végén : It was Then.
Mindez nem emlékezteti egy kicsit a korai, egyszerre pusztitó
és lázasan épitő leninizmusra ?
Egy kicsit elkanyarodtam az eredeti témától.
Remélem azt írja hogy ez az egész hülyeség. Nagyon megtisztelne.
A helyesírásban fejlődtem vagy nem ?
Megirhatja ha nem. Szerintem igen.
Bármit is ir, már elöre mondom, hogy maga sok helyesírási hibát csinál.
@menthol:
A PdP katalógus megvolt /megvan. Én kontextuson kivüli vagyok, s számomra ez egy geg volt, nem több.
A művészet egyszerre nemzetközi és nem-nemzetközi. Ezért is fogyaszthatja ugyanazt a művészetet egy kínai és egy szaudi vagy egy orosz ( a magyarról már nem is beszélve ).
Szerintem – szokása szerint – szétbeszélte a dolgokat, egyszerűbben is megfogalmazhatta volna, amit akar.
Az indiai Tata indiai kontextusu kisautója a világpiacon is eladható. A GM világkocsit csinál, a Ford is.
A Gagosian egyszerre van jelen minden földrészen nagyjából ugyanazzal a kínálattal ( vagy törzsanyaggal ).
Ennyit a földi kontextusról.
A művészeti világpiac és helyi piacok együtt vannak és együtt-működnek. Ezeken a piacokon nincsen magyar művész, csak a nagyon helyin. Akarnak, akarnak, de még Bécsben sem megy.
Ez például olyan tény, amit nem lehet agyonbeszéléssel elmismásolni.
@iparterves:
Nem értem mire gondol az autokkal kapcsolatban.
Ennek ehhez az egészhez semmi köze.
Az auto mindenütt pontosan azonos technologiával készül és azonos célt szolgál. . .
Ha az autok helyet művészt írok akkor . .
Azt én sehol sem írtam hogy a művészet létjogosulatlan !
—
Az hogy Gagosian ugyanazt árulja mindenütt az pontosan azt bizonyitja amit én mondok.
Azaz autokat arul. Az a kontextus amelyben operal az autokereskedés technológiájával azonos.
—
Ezek a piacok nincsenek együtt és nem müködnek együtt !
A müvészet nem
“nemzetközi” és “nem-nemzetközi”
egyszerre !!!!!
Tévedés.
—
Miért kellenne hogy ezen a nem-nemzetközi piacon legyen magyar művész ?
Ha az a magyar művész megfosztva attól amiért “magyar” ,
(ez egy nagy kérdés, mi is az ? mitől is magyar ő ?)
akkor bárhol lehetne.
Ha jol értem itt a globalizaciós ideológiát védi.
Még gondolkodom azon amit írt.
@iparterves:
A katalogust láthatja ugy is mint egy gag.
De ez a design nagyon sokatmondó és pontosan tükrözi
ezt az ideológiát.
@menthol: A magyar művész nem akar “magyar művész” maradni. Az nem elég jó neki.
Ugyanez vonatkozik mindenkire.
Ettől “nem-nemzetközi” és “nemzetközi” az egész. Gagosian értékesítési technikáját és az értékesítés tárgyát összetéveszti.
@iparterves:
Elfelejti hogy itt mindenekelött az ararol volt szo.
Az arral kezdtem kapcsolatban irtam.
Föleg azért mert maga azt irta hogy az ar a/egy kontextus függvénye.
Ez részben igaz.
En csak igyekeztem strukturalni, globalisabba tenni ezt a kontextust és megmagyarazni egyfajta linearitast
(müvészi inspiracio-kereskedö-vevö) amelyet,
egy kis batorsaggal, akar tetszöleges sorrendben is leirhatnék.
Ezutan olvashattuk a maga varazsigéjét (“a mü miutan megszületik uj életre kel”.)
Ha a maga szavai szerint “szétirtam” amit mondani akartam az csak azért volt mert minderre érdemben nem valaszolt.
Pedig szandékosan elkerültem bizonyos szavakat (network, szocialis respektabilitas, stb.) hogy ezek ne emlékeztessék egy korabbi vitara.
Arra a vitara amely soran is inkabb csak a szavakat rosszalta mintsem a lényeget.
Ez történt most is.
Most is elsösorban a periférikus kérdésekre reagal és nem arra amit valojaban gondolok.
Nagyon érdekes amit irt a “katalogusrol”:
“A PdP katalógus megvolt /megvan. Én kontextuson kivüli vagyok, s számomra ez egy geg volt, nem több.”
Pontosan az ellenkezöjét feltételezem (hogy ne mondjam azt hogy “hiszem” vagy “gondolom”).
Maga éppen “kontextuson belül” van.
Ezért gondolta hogy ez egy gag, azaz atsiklott az “üzeneten”.
Mindenesetre érdekes az idealizmusa !
Maga a müvészet Stéphane Hessel-je.
(Azzal a különbséggel hogy, és ezt öszintén mondom !
hogy maga sokkal intelligensebb
mint az a vén, gyava és tartalmatlan hülye
akinek a könyve (könyve ? telefirkalt füzete)
még wcpapir reklamnak sem jo,
nem beszélve arrol mondani akart.
Egyaltalan nem tévesztem össze az “értékesitö technikat”
és az “értékesités targyat”.
Ez a két dolog egymast hatarozza meg.
Latja ez egy nagy téma, de jobb ha nem tudja mit gondolok erröl.
Pontosan ezzel kapcsolatban: megmondhatom
hogy én nem vettem le a katalogusrol a szalagot,
mert tökéletesen nem érdekel mi van benne.
Az van benne amit ez a design sugall . . .
@menthol:
1. Nem az árról, az értékről volt szó ( ajánlott olvasmány: Marx: Tőke )
2. Az értékesítés technikái és az értékesítés tárgya okságilag határozná meg egymást vagy sztochasztikusan? Mondjon már erről néhány szó, ne hagyjon kétségek közt hányódva!
3. Engem a katalógus belseje jobban érdekelt, felbontottam.
4. Hízelgő összehasonlítása Hessel úrral.
Ő az igazi, én egy gyönge, fáradt és unalmas utánzat vagyok.
@iparterves:
Maga azt írja (02.06. 9 :51) ” . . .nem lehet a kontextustól, a művésztől, a fogadtatásától, a fogadtatás manipulálásától, az értékesítés helyétől és sok egyébtől elválasztani az arat
( amely nem azonos a közgazdasági értelemben vett értékkel,
hát még az esztétikai vagy művészettörténeti értékkel )
hát még az esztétikai vagy művészettörténeti értékkel.)’’
(En megkérdeztem hogy mit ért közgazdasagi érték alatt de nem valaszolt.)
A masodik kérdését egyaltalan nem értem.
Ha ezt igy irtam ;
“Egyaltalan nem tévesztem össze az “értékesitö technikat” és az “értékesités targyat”. Ez a két dolog egymast hatarozza meg. “
azt a maga Gagosian példajaval kapcsolatban irtam.
De azt olvassa inkabb amit feljebb irtam !
Ha magat Hessel hez hasonlitom, ezt irhattam volna, az csak annyiban mert maga is “méltatlankodik”.
De ma végtelenül érdekesebb mint ez a hülye.
@iparterves:
Mert MAGA végtelenül érdekesebb . .
@menthol: Nem olvastam Hessel művét, de az úriember sorsa lenyűgöző.
Én meg dögunalom vagyok.
A közgazdasági érték alatt a marxi érték(elmélet)et értettem. Ez nyilván kiderült.
@iparterves:
Az a “sors” amit ö a könyvhöz konstrualt ?
Ugy ahogy egy készruhat innen-onnan alakitgatnak valakire ?
Hessel = imposztor.
@menthol: Nem ismerem Hessel urat, de utánanézegettem, ki ő.
Hát, nem imposztor, az bizonyos.
Most már kénytelen leszek elolvasni ezt a “terjedelmes írást”, hogy érdemben hozzá tudjak szólni.
Ami már most érdekes, az anyja és az apja története, amely a Jules et Jim történetet inspirálta.
Köszi, hogy felhívta a figyelmet Hesselre!
@iparterves:
Hol nézett utana ?
Ezekben a könyvekben ?
Gilles-William Goldnadel: Le vielle homme m’indigne !
Les postures et imposture de Stéphane Hessel
ed. Gawsewitch, Paris, 2012
Orimont Bolacre: J’y crois pas !
ed. David Reinharc, Paris, 2011
Jean Szlamowicz: Détrompez-vous !
Les étranges indiognations de Stéphane Hessel décryptées.
ed. Intervalles, Paris, 2011.
@menthol: Nem. Mint már korábban említettem, nem beszélek/olvasok franciául, ezért e könyvekben semmiképpen nem lelhettem társat és kalauzt.
Mindösszesen néhány honlapot böngésztem át, s abból merítettem “tudásomat”.
Azt hiszem, sejtem, mit támadnak vehemensen Hessel ellenfelei. Valószínüleg jogosan.