Művészportré: Timo Toots

A fiatal észt képzőművészek közül sokan megérdemelnék, hogy a magyar közönség megismerje a munkásságukat, mégis úgy gondolom Timo Toots a legalkalmasabb arra, hogy rajta keresztül az észt kortárs művészeti élet sajátosságait és annak társadalomhoz való viszonyát is megfigyelhessük.

Tallin ι fotó: Bognár Benedek

Timo Toots a kevés  nemzetközileg is ismert észt képzőművész egyike, 2012-ben Memepol című munkájával fődíjat nyert az Ars Electronica fesztiválon Interaktív mű kategóriában. Mivel a művészeti egyetem előtt programozónak tanult, művei többnyire komplex informatikai megoldásokban bővelkednek és általában erős média-kritikai szemlélet tükröznek. Műtárgyai megpróbálják bevonni a látogatót, használatra sarkallni, hogy kizökkentsék a múzeum szabályozó környezetéből és úgy ösztönözzék a műtárgy befogadására.

 Eddigi munkássága vegyes képet mutat. 2009-ben végzett az Észt Művészeti Akadémia fotó szakán, így az útkeresés alatt ellentmondások hiányát várni talán túlzás. Ugyanakkor az általam látogatott kiállítások során azt tapasztaltam, hogy általában jellemző az észt művészeti szcénára egy furcsa következetlenség. A kiállítások sokszor önmagukban vegyes képet mutatnak, akár a kurátori koncepciót radikálisan megtörve, irreleváns, esztétizáló, vagy gag-szerű műalkotások kerülnek kifejezetten jó munkák mellé. Tartuban  Jaan Toomik tizenöt napig gyűjtött széklete teljesen értelmezhetetlen Anna-Stina Treumund gender kérdéseket feldolgozó videói vagy éppen Flo Kasearu neoliberalizmus kritikája mellett. Timo Toots helpdesk című installációja és a Linnujaam projekt között hatalmas lépést tett a művész, az előbbi Kursi iskola fluxus műveihez áll közel, míg az utóbbi egy előremutató közösségi kísérlet.  

A tanulmányai alatt készült Media Bubble című munkája ígéretes kezdés. Egy körre ráállva látogató az információs társadalom anomáliáival szembesül, a források közötti válogatás nehézségei, a sajtó hírversenyből fakadó öncenzúrája jelenik meg a munkában. A kivitelezés hasonlít Horváth Tibor  videóinstallációjához, ahol egy hölgy olvassa a föl a magyar törvény-gyár termékeit, követhetetlenül andalító hangon. Ebben az esetben a az írás és a hang is összefolyik a média buborék saját súlya alatt pukkad ki. Észtországban már sok ideje probléma a sajtó xenofób hangvétele, ez szélsőségesebben kötődik a kereskedelmi csatornákhoz és lapokhoz, mivel nyilvánvalóan a hirdetők bevonzása érdekük, így a nagyobb nézettség/olvasottság érdekében ráerősítenek az orosz ellenes attitűdre, jól illusztrálja ezt, hogy a 2007 áprilisi zavargások után a kereskedelmi média orosz ajkú fiatalokat belső ellenségnek, a velük szemben agresszívan fellépő rendőrséget pedig hősöknek állította be. Timo Toots a legnagyobb észt napilapoknak köztük az Eestipostnak is fotózott így  nem csak elméleti szinten ismeri a média hírtermelésének jellegzetességeit, gyakorlati tudással is rendelkezik arról.

Észtországban a rendszerváltás után viszonylag gyorsan vált az informatika húzóágazattá, a digitális átállásból fakadó problémákról, a folyamat gyorsasága miatt nem folyt, nem folyhatott számottevő diskurzus. A Soros alapítvány támogatta, a ma már önjáró Észt Kortárs Művészeti Központot, amely kétévente rendezett 1995-ben 97-ben és 99-ben kiállítást és konferenciát Interstanding (az understanding és interactive szavak összemosásából keletkezett a cím) címmel, többnyire digitális átállásból fakadó problémákat és a tömegmédia társadalomra gyakorolt hatásait dolgozták föl képzőművészeti eszközökkel.

Észt művészek előszeretettel nyúlnak ezekhez a témákhoz, ám sokszor a formai megoldás miatt a jó szándék ellenére épp azokhoz nem jut el akiket ezek a hatások érintenek. Észtországban bizonyos felmérések szerint az internethez való hozzáférés a világon a legszabadabb, a városok fő terein és a nagyobb parkokban ingyen lehet wi-fi-hez csatlakozni, általában elég gyorsak ahhoz, hogy akár skypeolhassunk is – amely program, amúgy észt fejlesztés eredménye. Állítólag egy perc alatt lehet céget bejegyezni az interneten és akár az adóbevallást és a parlamenti választásokat is lezavarhatjuk a gép előtt. Az adatokhoz, amelyeket az állam rólunk birtokol bármikor hozzáférhetünk, elég csak a személyinket bedugni egy arra szolgáló internetbankingos kártyaolvasóba és beírni a személyes pin kódunkat. Habár ez nagyon ideálisan hangzik,  a Memopol éppen ezen változások árnyoldalait mutatja be. Érthető módon vizualizálja azt a mennyiségű információt amely rólunk különböző forrásokból elérhető.

Az információk három csoportba oszthatók, hivatalos adatok, amelyekhez csak személyivel férhetünk hozzá, általunk megosztott önkéntesen kiszolgáltatott információk és a horoszkópunk. A program, ami egy mac-en üzemel egy monumentális felületre vetíti ki a kapott adatokat, fülsértő géphangok kíséretében. A szerkezet kialakítása nem öncélú, nyilvánvalóan a múzeum térben szembesülünk vele, ennek ellenére fontos, hogy  egy olyan eszköz képzetét keltse, amely nem lehet magánember kezében, a művész egy ipari adatleolvasót épített. Az elhalálozás becsült időpontjának megjelölése – amely eredetileg nincs benne az állam által számon tartott adatokban – egyértelműen az ellenőrzés biopolitikai vetületére világítanak rá, mennyit éri meg befektetni az egyénbe, megtérül-e a befektetés, az állampolgár ellátásának és taníttatásának haszonelvű elgondolása jelenik meg. Az asztrológia azt vallja, hogy általunk nem befolyásolható külső hatások (pl. bolygók mozgása) határozzák meg mindennapi cselekedeteinket de még a személyiségünket is. Adorno szerint az asztrológiába vetett hit a passzív elfogadás felé viszi az egyént, így az őt körülvevő világ nem válik kritika tárgyává.

Minden látogató, az otthon megszokott módszer szerint lekérheti azokat az adatokat, amelyek rá vonatkoznak, csupán annyit kell vállalnia, hogy a többi néző is látja azokat. Ugyanakkor a cím cirill betűs kiírását nem feltétlenül tartom jó ötletnek, habár a totalitárius rendszert az észtek a szovjet uralommal azonosítják és ilyen formában helytálló arra emlékeztetni őket, de ismerve az oroszokkal szembeni indulatokat a szándék félrevihet.

A lift 11 városi installációs fesztiválra készült Soodavahe projekt egy olyan részvételen alapuló urbánus rehabilitációs mű, amely az orosz nyelvű kisebbség egy égető problémájával foglalkozik. A repülőtér melletti erdős területen már a hetvenes évek óta kis összetákolt kalyibák melletti telkeken a termesztenek növényeket tallinni lakosok. Minden tavasz elején kijönnek és esetleges módon, elsősorban gyorsaság alapján foglalják el a telkeket. Ez idő alatt kialakult egy autonóm tér egy közösség, ezt a  közösséget kívánja felszámolni a reptér a bővítés érdekében, Az önkormányzat felszólította a termelőket, hogy a 2011-es betakarítás után hagyják el a területet, erre alkalomra készült el Timo Toots épületcsoportja. Színházat és múzeumot épített, hogy megismertesse a városiakat a terület egyedülálló identitásával és, hogy erősítse a közösség összetartását, azáltal, hogy feltárja a terület rejtett emlékezetét. Az épületekkel ezen felül rákérdezett arra, hogy mik a egy település kritériumai, mi az a pont, amitől a hatalom már legitim közösségnek tekint egy csoport embert. Habár éppen az észrevétlensége miatt maradt a tér autonóm, Timo Toots a láthatóságból fakadó hátrányokból próbált előnyt kovácsolni, illusztráció szerű intézményekkel próbálta elejét venni a rombolásnak.

Szarvas Márton