Tézisek a város peremén

A város határa a képzelet és csaták terepe. 

Budapest határainak történetéből nem csupán az elmúlt század fő politikai és gazdasági hullámai fejthetők vissza, de azoknak a vízióknak a sora is, amelyek helyszíneként vagy forrásaként a társadalmi képzelet a város szélét jelölte meg. 

 
 

A főváros jelenlegi közigazgatási határai számos Budapest körüli település beolvasztásával és ezek, valamint a kerületek függetlenségének felszámolásával 1950. január 1-ével jöttek létre. Ez a döntés akkor már évtizedek óta napirenden volt, de javarészt éppen a politikai érdekek ütközése akadályozta meg, hogy az egyre jelentősebbé váló önálló települések és a munkások szavazaitól tartó főváros között egyezség szülessen. Így jöhetett létre az a felemás helyzet, hogy a fővárosi gyári munkahelyek jelentős részét az infrastrukturálisan és intézményileg alulfejlett peremövezeti városok lakói töltötték be, akiknek az ingázás okozta terheknél sokkal jelentősebb anyagi előnyöket biztosított a városon kívüli lakóhely. A Budapesthez képest elmaradott, de gyorsan növekvő települések nagy része az önálló, lehetőleg megyei jogú városi státuszban látta a fejlesztési források garanciáját és féltette az egyesülésben elvesző függetlenségét, és a főváros sem állt készen arra, hogy forrásait átcsoportosítsa a politikailag kockázatos hátterű és hátrányos helyzetben levő külső kerületek felzárkóztatására. (Nagy-Budapest létrejöttének történetéről részletesen lásd Sipos (2000), az 1950-es politikai döntéshozatal hátteréről György (1993)). Mindezeken túl nem elhanyagolható az a gazdasági bevételi forrás sem, ami a főváros vámkivetési jogából származott – és ez komoly tételként jelentkezett a költségvetésben egészen az egyesítésig. Nagy-Budapest víziója tehát politikai programként már az 1900-as évektől jelen volt a fővárosi fejlesztési elképzelésekben, de az egyezkedésekre és pragmatikus lépésekre korlátozódó politika által létrehozott csapdán csak a kommunista hatalomátvétel radikális átalakító gesztusai tudtak átlépni. Igaz, ezzel egyben teljesen új helyzetet is teremtettek városhatáron belül és kívül egyaránt.

A földutakon megközelíthető, villannyal és csatornázással legfeljebb félig-meddig ellátott kültelkek hibrid életformája, a családi agrárgazdálkodás és az ipari munkahelyek keveredése József Attila számára még a határokon kívüli világot jelentette: az ő városának peremén a munkásosztály jövője épült, akik a technológia működtetőiként a jövő vízióit is uralják. A gyártulajdonosok pedig – akik jó része a felső középosztály kezdődő szuburbanizációjának köszönhetően vélhetően szintén külterületen lakott – pusztán eszközei lehetnek a változásnak. Egy biztos: maga a város szinte csak annyiban része a látomásnak, amennyiben helyet, értelmet biztosít a körülötte húzódó, a jövőt megteremtő peremvidéknek. 
 

Az 1950-ben létrejött új határok két kritikus városfejlesztési problémát is előtérbe helyeztek: a drámai és gyakorlatilag a rendszerváltásig elhúzódó lakáshiány mellett az ipar és a termelés koncentrációja váltak a város szélének nagy témáivá (Dienes (1973)). Bár az ipar fővárosi koncentrációja kifejezetten a szocialista tervgazdálkodás ellenére volt, a képzett munkaerő és a korszerű technológiai felszereltség az országos újraelosztási rendszerben szinte kényszerűen erősítette a főváros szerepét egészen a hatvanas évek közepéig. Az ipari zónákon túl a városon belülre került zöldövezet életformái ugyanakkor a hatalom perspektívájából már korántsem voltak olyan vonzók. Részben ez is volt az oka annak, hogy az iparosított lakásépítés nagy projektjei a város körüli, immár belterületi gyűrűbe kerültek – a technológiai fejlődés ezúttal lakótelep-építés formájában mutatta a jövőt. A hatvanas évek várostérképein azonban még szinte kizárólag zöldövezetek és mezőgazdasági zónák, helyenként zártkertek találhatók a közigazgatási határokon, és ez az állapot az ipartelepítési tilalomnak köszönhetően egészen a rendszerváltásig csak a városperemi lakótelepek megjelenésében változott. Az 1964-es várostérképpel egy időben jelent meg Déry Tibor G. A. úr X-ben című regénye, amiben a “rend nélküli szabadság” utópisztikus városának párhuzamos, paranoid határ-víziója a szeméthalmokból, fémhulladékból és roncsokból álló gyűrűkön át vezető út – a technológiai jövő egy újabb hulláma a peremvidékekről.

 

Mi van tehát a város szélén? 

 

Thomas Sieverts megfogalmazásában a “hely, ahol élünk”, a “köztes város” az a fókuszpontok nélküli, kvázi-urbánus zóna, ami a város történetének lassú lezárulásával, térben koncentrált funkcióinak kiterjedésével és átcsoportosulásával világszerte létrejön. Ez a megállapítás nem feltétlenül áll ellentmondásban azzal az urbanizációs folyamattal, aminek eredményeképpen 2006 óta a világon többen laknak városokban, mint azokon kívül – maguk az urbanizáció mintái azok, amik megváltoztak. A köztes város olyan, puszta fragmentumokként létező város-részleteket tartalmaz, amik nem állnak össze egy egésszé, és egyben szükségük sincs már a központra – perifériaként is legfeljebb a magukra maradó belvárosok szorongó képzeteiben mérik magukat az egykori centrumokhoz. A középosztály 19. században induló kitelepülése után induló munkahelyek és szolgáltatások a város funkcióinak a nagy részét kisodorták a peremvidékekre anélkül, hogy a történelemből ismert térformákat és urbanisztikai elemeket is átörökítették volna. A jövő, ami pedig itt létrejön, legfeljebb részben megismerhető – nem kis mértékben azért, mert sokáig említésre sem méltó, földrajzi helyzetéhez hasonlóan periférikus témaként szerepelt a városi kultúrához kötődő alkotó és tervező szakmák diskurzusaiban. 

 

Budapest esetében ez a folyamat a fejlett világ többi részétől annyiban tér el, amennyiben a szuburbanizáció nem egyértelműen a középosztály kiáramlását és térfoglalását jelenti: a város széle az anyagi jólét mellett itt évtizedek óta célterülete az elszegényedő és marginalizálódó társadalmi csoportoknak is. (A budapesti agglomeráció rövid története, a magyarországi városi táj rendszerváltás utáni átalakulásáról Kovács (2007)). A név nélküli vidéken, ami a város határa, a középosztály privát utópiái keverednek a lelassuló és egységenként koncentrálódó urbanizációval: konyhakertek, mezők, ligetek, bevásárlóközpontok, logisztikai raktárak, természetes és mesterséges föld- és vízrajz, funkcióját vesztett és újonnan épülő infrastruktúra egy rendszert alkotnak. A láthatatlanul húzódó, de precízen rögzített közigazgatási határvonal azon a városon vezet végig, ahol új értelmet kap az urbanitás, és a városépítészeti gesztusok lenyűgöző elavultsága, a fogalmi keretek szűkössége megmutatkozik. 

 


Fotó: Szemerey Samu, Kersztesi Rita

Íme, egy rövid lista, egy délután tézisei a perifériáról: egy mini-körút, ami egy oválisan felosztott családi házas telekcsoport körül húzódik egy mező közepén. A lakópark, ahol a magazinba illő család kertjében két birka legel. A magántulajdonú ásatás a lakótelep mellett. A lakóteleptől a csatornáig vezető erdei ösvények milyen városi teret jelölnek? A konyhakertben szabályosan felépített, a teljes telket betöltő, több méter magas, tömör láda-vár. A felújított századeleji villa és a szomszédos új épület közötti háromszögtelken épített kortárs kecskeól. 

 

A város határán meglepő a forgalom: lovasok, kerékpárosok a helyszínen, de helyszínként megjelöli vámpír szerepjáték, túracsoport, madár észlelő verseny és rózsafüzér körmenet a város körül. 

 

Ez a város nem ismer prioritásokat, a fenti lista elemei nem valamihez képest rendeződnek el fontossági sorrendbe. Nem szervezik terek és parkok, ritmusát nem tengelyek, hanem a rugalmas tipológiai váltások és átmenetek teremtik meg. 

 

A város szélén van wifi – és ez a következő cikk témája. 

A szerző a MMIKL Kállai Ernő ösztöndíjasa.

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány