2014-re Magyarországon a progresszív kortárs művészet létrehozói – az alkotók, a szervezők – és közönsége a 2010 óra regnáló Fidesz kormány kulturális intézkedéseinek következtében szinte teljesen kiszorultak a kiállítási intézményekből. Mindez annak fényében különösen elkeserítő, hogy úgy 10 éve elindult a poszt-szocialista művészeti intézményrendszer átalakulása. Lassan elkezdődött a generációváltás a vezetői szinten is, ami sikeres, valós nemzetközi kapcsolatokkal, korszerű gyűjtési politikával, jól képzett szakmai stábbal rendelkező intézmények működését hozta magával. Mindennek mára vége. Az utóbbi két évben a szakma képviselői közül kényszerből sokan elhagyták az országot. Ugyanakkor kialakulóban van az alulról szerveződő, független off-szcéna, amelyet a Magyar Képzőművészeti Egyetem kurátor szakáról kikerülő közvetítő szakemberek remélhetőleg alakítani fognak. Legalább is, erről tanúskodnak az idén harmadik éve nyilvánosan megrendezett diploma-kiállítások, amelyek közül háromról szólok részletesebben.
Monitor live 2. Tankönyvprojekt, 2014, Kesztyűgyár, Budapest I Balázs Anna, Horváth Balázs, Menesi Luca és Varga Krisztina MKE KET BA diplomaprojektje I Fotó: Flohr Zsuzsi
2010 óta folyik a Magyar Képzőművészeti Egyetem képzőművészet-elmélet szakán BA, 2012 óta MA képzés. A szakok erőssége, hogy a kortárs művészeti szakma meghatározó szakemberei fogalmazták meg a programot, ami egyszerre kíván elméleti és gyakorlati bevezetést adni ebbe az igen komplex szakmába: a kurátorok a kiállítások, kutatások koncepciójának megfogalmazása és kidolgozása mellett elsajátítják a megvalósítás gyakorlati oldalát, a kiállítás-rendezéstől a kommunikációig. A képzés célként fogalmazza meg a kritikai reflexió és a szakmai véleményalkotás képességének kifejlesztését, amihez kreativitást, autonómiát, problémafelismerő és -megoldó készséget, rendszerező kritikai érzéket és absztrakciós képességet vár el a hallgatóktól – fejti ki Szoboszlai János, a szakok vezetője, egy vele készült interjúban. A diplomakiállításokat kezdettől fogva élesben, nyilvánosan rendezik meg. 2012-ben a projektek újszerűségük ellenére még nem voltak annyira láthatóak, mindhárom 2013-as kiállítás (l. Under Reconstruction, Újlak 1989/1995, Flórián Műhely; Rejtett Víziók, Csepel Művek; Liget 30, Olof Palme Ház) nagy közönséget vonzott és kitűnt téma- vagy helyszínválasztásával, kiállítási installációjával, esetleg mindhárommal (Maja és Reuben Fowkes bővebben írnak a tavalyi kiállításokról).
A diploma-kiállítások témaválasztásukban erősen tükrözik a tanszéki oktatók „befolyását”, egy olyan diskurzus megteremtésének igényét, amely aktuális jelenségekkel foglalkozik elméleti szinten is, és eddig nem jelent meg a magyarországi kortárs művészeti képzésben. A tavalyi projektek a közelmúlt társadalmi, politikai és kulturális örökségére reflektáltak alapvető dokumentációk hozzáférhetővé tételével, kutatási témák felvetésével. A témák ilyen formában való feldolgozása tanúskodik arról is, hogy Magyarországon a kortárs művészeti szakemberek és kutatók elsősorban nem kiállítási intézményekben nyilvánulnak meg, az elméleti kérdéseket oktatási tevékenységükön keresztül vetik fel. Az oktatási intézményben a diákokkal együttműködésben merülhetnek fel azok a témák és kérdések, amelyek hagyományosan többéves kutatás és előkészítés után kiállítási intézményekben vagy publikációkban kanonizálódnak. Ennek a jelenségnek vannak előnyei: az új generációk fogékonyabbak az új módszerekre, és friss, elfogulatlan szemmel tekintenek történetileg vagy szakmailag „terhelt” témákra. Másrészt kérdés, hogy a diplomamunkák alkalmával elkezdett kutatások folytatódnak-e vagy csupán felvetések maradnak.
Szatellit-módszer avagy a magyar Guggeheim, 2014, FUGA Kortárs Építészeti Központ, Budapest I Istvánkó Bea MKE KET MA diplomakiállítása I Fotó: (fent) Zombori Balázs, (lent) Halmos Ádám. További képek >>
A tavalyihoz képest idén a kiállítások a fent említett intézményi átalakulások miatt a művészeti szcéna önálló eseményeiként is fontossá váltak. A FUGA Budapesti Építészeti Központban megrendezett Szatellit-módszer, avagy a Magyar Guggenheim című MA diplomamunkájában Istvánkó Bea (témavezető: Mélyi József) komplex projektet valósított meg. A témafelvetés aktualitása vitathatatlan: a budapesti Múzeumi Negyed szakmai megfontolások helyett hatalmi erőfitogtatás által meghatározott megvalósulása sötét árnyékként lebeg a magyar múzeumi szakma feje fölött. A diplomázó megszólította egy múzeumi koncepció kidolgozásához a szükséges szakembereket, majd a koncepció alapján építész hallgatókkal együttműködve, városi térben valóban elhelyezhető és megvalósítható építészeti terveket dolgoztak ki. Az elképzelt múzeumhoz grafikai arculattervek, valamint világítási és belsőépítési tervek is készültek tervezőgrafikus, belsőépítész és formatervező hallgatók bevonásával. Egy Prezi bemutatón egy lehetséges magyarországi Guggenheim szatellit-múzeum kommunikációs stratégiáját lehetett olvasni. A művészet pedig a múzeumokban megjelenő, általában kísérletezésnek helyet adó projektteremben jelent meg, ahol intermédia szakos hallgatók reflektálhattak a témafelvetésre.
Példaértékű a külsős együttműködő partnerek megszólítása és érdekeltté tétele a projektben, a BME, a MOME, valamint az MKE intermédia szakos hallgatóinak bevonása: a szakmai együttműködéseket fontos már egyetemista korban elkezdeni (az együttműködés a közös érdekképviselet miatt is fontos: létezik egy MKE+MOME összefogás nevű Facebook csoport, amely tudatosságnövelő és érdekvédelmi fórumként kezdett el működni a tavalyi diáktüntetések idején). Ugyancsak fontos az egyetemek közös munkája, amely támogatja a szakmák sikeres összefonódását, az interdiszciplináris megközelítést. Mindazonáltal kurátori feladat lehetett volna az egész projektet az aktuális magyarországi helyzethez kötni, amelyet így a kiállítást megnyitó Spengler Katalin és művészhallgatók tettek meg.
Katarina Sević és Tehnica Schweiz Stummer Diener című munkája a Gólya padlásán Terra Nova, 2014, Budapest I Őze Eszter és Sparing Stefánia MKE KET MA diplomakiállítása I Fotó: Ká Zoltán
Kevésbé gyakorlatias, inkább a mai helyzetből kiinduló, tematikus kiállítást valósított meg Őze Eszter és Sparing Stefánia (végzős Ma hallgatók) Terra Nova címmel a Gólyában (témavezető: Lázár Eszter és Nagy Edina). A fiatal kurátorok a mai általános gazdasági és ideológiák utáni válságok korában az utópia lehetőségeiről kérdezték a meghívott művészeket, és válogatták ennek kapcsán a műveket. Egy tematikus kiállítás kulcskérdése – és szakmai önkényességgel leginkább vádolható része – a művészek, illetve a művek kiválasztása, amely akkor jó, ha túlmutat a téma illusztrálásán. A téma aktuális, a felvetés mégis túl általános volt, a hagyományos csoportos kiállítási formát a helyszínválasztás tette igazán érdekessé: A Gólya Közösségi Ház és Szövetkezeti Presszó, amely huszonéves társadalomkutatók és aktivisták válasza a kapitalizmus igazságtalanságait és a demokrácia gyengeségeit egyesítő nagy rendszerekből való kivonulásra. Elképzelésük támogatásoktól független, céljuk a jelenlegi társadalmi-politikai struktúrák önfenntartó működés és közösségi önképzés révén történő radikális újragondolása. A gyakorlati megoldásokban gondolkodó Gólya-közösség és az őket eltartó szórakozóhely közönsége csak részben fedezte fel az utópikus modelleket bemutató kiállítást. Bár a művek differenciált módon foglalkoztak hatalmi viszonyokkal (Lepsényi Imre hanginstallációja), az egyéni felelősségvállalás nehézségeivel (Katarina Sević és Tehnica Schweiz) vagy a nagy ábrándozó, Kőrösi Csoma Sándor alakjának felelevenítésével (Szemző Tibor: Csoma-Legendárium), úgy tűnik, a kiállítás mint tudásközvetítő forma még sokak számára nem befogadható műfaj. A helyszín használói észre sem vették, esetleg átszaladtak rajta. Ha pedig a művészet oldaláról nézzük mindezt, a Szemző-filmet bemutató Gyenge Zsolt filmkritikus elmondása szerint a meditatív nézői befogadást igényelő művet hatalmas hangzavar és ajtócsapkodás között volt kénytelen megnézni a vetítésre érkező közönség.
A Terra Nova megnyitóján a Gólyában, 2014, Budapest I Fotó: Ká Zoltán
A diplomaprojektek között szemléletében meghatározóan újszerű a Monitor kritikai platform és nyitott műhely, amely Balázs Anna, Horváth Balázs, Menesi Luca és Varga Krisztina (témavezető: Kékesi Zoltán) BA-s diplomamunkájaként Monitor Live 2. Tankönyvprojekt címmel újabb fejezettel bővült. A 2013 őszén a Laborban elindított projekt a kortárs roma művészet és kultúra megjelenítésével foglalkozik, és kutatások, workshopok formájában törekszik a hiányzó információhoz való hozzáférés és a láthatóság elősegítésére. A projekt ereje abban rejlik, hogy egy munkacsoport mindenki képességeit kiaknázva, folyamatos párbeszédben alakítja a kutatási lépéseket, és keresi az interdiszciplináris módszereket, együttműködéseket. A VIII. kerületi Kesztyűgyár közösségi házban többnapos eseménysorozat keretében a kutatási eredmények bemutatása, fórumszínház és kerületi séta formájában tematizálták a cigányság történetének és kisebbségi helyzetének leírását a magyarországi tankönyvekben. A tankönyvidézetekkel és a többségi társadalomban mélyen ülő előítéletekkel szembesítő fórumszínházi előadás nagyon fontos témákat vetettek fel, de nagyobb kihívás lett volna, a környékbeli lakosokat is közönségnek tekintve, a közösségi ház udvarán vagy a Mátyás téri játszótéren rendezni az előadást. A Monitor munkacsoport inkább a döntéshozók és a szakmai szervezetek felé fordul: a kutatásaik (Fekete Pont. A cigányság reprezentációja az általános-és középiskolai tankönyvekben) alapján összeállított tíz pontból álló javaslatukat elküldték Balog Zoltánnak, az emberi erőforrások miniszterének és Dr. Kaposi Józsefnek, az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet főigazgatójának. Kérésük konkrét: javaslataik alapján „segítsék a cigányellenes gondolkodás felszámolását, a multikulturális gondolkodás fejlődését és nem utolsó sorban egy objektív, a cigányság számára is elfogadható cigány-kép kialakulását”. Egyelőre nem kaptak választ.
A napokban egy újabb független fórum jött létre, amely a kurátorképzőn végzett Balázs Anna, Pacsika Márton és az intermédiáról kikerült Karas David kezdeményezése, a Nulla Négyzetméter, amely egy baloldali, kulturális politikával és kulturális közélettel foglalkozó online művészeti lap. Céljuk a radikalitás és a közérthetőség. Bár egy jó képzés támogatja a fiatalok autonómiáját, nem árt, ha hozzák magukkal az önrendelkezésre való igényt. Hajrá!
Mint tudják, én egy meglehetősen öreg ember vagyok, aki már képtelenné vált arra, hogy kövesse a mai magyar képzőművészet jeles személyeinek és új tehetségeinek remekbe sikerült munkáit.
Megbocsátható tehát, ha vén fejemmel butaságokat kérdezek.
Első és egyetlen ilyen buta kérdésem: kik a “progresszív kortárs művészet létrehozói”? Mármint név szerint…( és mitől, illetve mihez képest minősülnek progresszívnak? )
Kiegészítő kérdés: a művészet létrehozója a szervező? Ha igen, akkor a néző/befogadó miért nem?
Nem érzem túl jól magam így kirekesztve…
Ne hagyjanak már kétségek között!
Valaki, aki egy öregembernek, lassú fölfogásúnak, nehézkesnek el tudja magyarázni, kik a “progresszív kortárs művészet létrehozói” és mitől azok, szánjon rám egy-két percet.
Köszönöm.
Hát – hagynak, már érdemi és elfogadható magyarázat nélkül fogok meghalni.
Mindegy.
Most néztem meg a Sotheby’s East címet viselő katalógusát – és abból megtudtam, hogy a magyar művészet nem is létezik.
Tavaly még voltak az árverési anyagban hazai alkotók és művek, ma már csak oroszok. Ők a Kelet.
Ha pedig – mint süketedő füleinnel hallom, romló szemeimmel olvasom – mi is a Kelethez tartozunk, akkor nemsokára, talán négy-öt év múlva Fehér László hiperrealista képei is feltűnhetnek Fajbiszovicsé mellett ( metró-metró/HÉV alapon ).
De a progresszív magyar művészettel addig is mi lesz? Eladja magát?