„Provokáció a Vigadó? Akkor tessék annak is venni. Megírni, eltáncolni, akciókat szervezni, nevetségessé tenni. Tudomásul venni, hogy odabent is lesz művészet, szeretni az értékeset, és különbséget tenni jellemek és műalkotások között.” – írja a Népszabadság publicisztikája a Vigadó előtti demonstrációra és az odabent zajlott ünnepélyes megnyitóra reagálva. Bár ilyen egyszerű volna a helyzet, ahogyan azt nem kevés naivitással gondolja a publicista. A Vigadó nem provokáció. A Pesti Vigadó egy középület, kulturális intézmény. Ami pedig előtte a téren, illetve a bejáratánál, a lépcsőin zajlott, nem egy provokációra adott válasz, hanem állásfoglalás.
A Vigadó, mint épület felújítása, bármennyibe is került, önmagában nehezen kifogásolható. Egy államnak, ha magára valamit is ad, kötelessége is felújítani elhanyagolt állapotban levő középületeket. De a Vigadó itt és most, ahogyan felújították, akiknek, ahogyan átjátszották, amit megtestesít, az maga a botrány. Az egyik videó-tudósításban szerepel, ahogy a téren zajló tüntetésre egy – vélhetően – VIP-vendég a lépcsőről olyanformán reagál: Mit akarnak, nem kapnak elég pénzt? Nem kapnak elég támogatást? Szabadon idéztem, a lényege szerint arról szólt a mondat: mi a bajuk a demonstráló művészeknek? Ők is kapnak támogatást, értsd, ők is elnyernek pályázatokon közpénzt. Talán keveslik? Több kell nekik? Nos, pontosan erről van szó: a jelenlegi kulturális kormányzat idáig egyszerűsítette, azaz üresítette ki a kérdéseket: ki mennyit kap? Kié a konc? Ki van „helyzetben”? A Vigadó VIP-vendégének pedig összeállt a kép: eddig ti voltatok pozícióban, most mi jövünk. Nem kell hozzá sok, hogy ez így összeálljon neki, hiszen az MMA elnöke, Fekete György ezt tökéletes nyíltsággal ki is mondja: „És akarjuk. Mi, akarjuk”.
A Vigadó nem provokáció, hanem a NER képe a kulturális intézményről. Nagy, drága és szép. Ajándék, tőlünk. Odaadjuk valakinek, akit ismerünk, teletömjük pénzzel, és a nagy, drága és szép intézmény majd produkál, termel, fiall, aranytojást tojik. Nekünk. Design Terminál? Műcsarnok? Ludwig Múzeum? Nemzeti Filmalap? Nemzeti Színház? Capa-központ? MMA? Pesti Vigadó? Közmédia? Fertőd? Múzeumi Negyed? Ezek nem provokációk, hanem ezek itt állítások, egytől-egyig világos állítások, az új intézményrendszer elemei. Ahogy a NER elgondolta, megálmodta és megvalósította. Beilleszthettem volna a sorba az NKA-t is, de arról nem volt álma a NER-nek – mert annak eredeti okát és célját még annyira se érti, hogy egyáltalán gondolni legyen képes róla bármit – hanem azt csak úgy annektálta, mert ott volt, mert mozgott benne nyolc-tízmilliárd.
Az intézményrendszer ebben az értelmezésben ingatlan, infrastruktúra, jogi beágyazottság, pozíció és pénz. Éppen úgy, ahogyan a futball az stadion és TAO. Az pedig, hogy ezekben a jogi beágyazottságokban és pénzzel kibélelt ingatlanokban ki működhet és mit csinálhat, mostanra teljesen egyértelművé vált: az, aki a hatalmon levőktől erre licenszet kap, és különféle tevékenységeiben addig mehet el, ameddig a hatalmon levők vezető szerepét meg nem kérdőjelezi. Ahogyan trafikot is az nyithat, és állami földbérlethez is az juthat. Meg persze takarékbankhoz és energiaszolgáltatóhoz is. Mármost, hogy meg kell-e sértődni, ahogyan ezt a publicista szorgalmazza? Dehogy kell, a Vigadó előtt tüntetők nem is sértettek egyáltalán, és nem is kívánkoznak be az épületbe – azaz a pozícióba és a pénzbe. Ha valakik nem mennek be a Design Terminálba, a Műcsarnokba, a Ludwig Múzeumba, a Nemzeti Filmalapba, a Nemzeti Színházba, a Capa-központba, az MMA-ba, a Pesti Vigadóba, a közmédiába, Fertődre, vagy a Múzeumi Negyedbe, azok nem sértettségükben maradnak kívül.
Hanem egyszerűen csak teljesen mást gondolnak az intézményrendszerről, annak demokratikus és transzparens voltáról, közfeladatairól, társadalmi hasznosságáról. És mást gondolnak a művészetről is, mint amit a Vigadóban a kulcsok átadásához soundtrack-et szolgáltató udvari muzsikusok és az egymás mellére kitüntetéseket tűző, unalomban megőszült alkotók.
Fekete György átveszi a Vigadó kulcsát Balog Zoltántól Ι fotó: Kovács Tamás/MTI
A Vigadó nem provokáció, sokkal inkább promóció. Kiszolgálja és népszerűsíti azt a gondolatot, amely a kultúrának a mutatós szobadísz szerepét szánja, minden polgári otthon obligát kellékeként képzeli el. Nipp a tévé tetején, tapéta, klasszikusok délidőben. Hogy a kultúra a társadalmi mobilitás eszköze (útja) is lehet, a fogyasztóból résztvevő is válhat, hogy életjel és létfeltétel, kifejezés és kapcsolatteremtés, ez ebben a gondolatba nem szerepel. Hogy a kulturális intézmény elsősorban diszkurzív és nem reprezentatív tér, az valószínűleg nem sokat mond sem Fekete Györgynek, sem Balog Zoltánnak. Hogy a művészet szerepe folyamatosan változik, s hogy ami most izgalmas és fontos, az egyre inkább a kiállításiparon kívül jön létre, azt fölösleges is volna magyarázni a hazai kultúrpolitika reprezentánsainak, az általuk használt művészetfogalomban ez értelmezhetetlen. Fekete 2014-ben tűzzel-vassal harcol a szalonkiállításokért, Balog pedig a Múzeumi Negyedet kritizálóknak – emlékezetes módon – azzal válaszolt, hogy az Eiffel-torony ellen is tiltakozott 300 építész „annak idején”, és tessék, még mindig áll.
Március 17-én, a budapesti Katona József Színházban rendezett vitán, miközben a város másik pontján, a legutóbbi Akciónapon a Szabadság térre tervezett emlékmű botrányáról, és megint csak az eddig ismert intézményrendszer radikális leépüléséről volt szó, L.Simon László NKA-alelnök és a parlament kulturális bizottságának elnöke (ezt akár tag-elhetjük összeférhetetlenség címszóval) azt mondta, hogy az MMA „belefér” a demokratikus közéletbe, és a rá szánt pénz elenyésző a kulturális összköltségvetéshez képest.
Karácsony Gergely, L. Simon László, Komlósi Csaba a fent említett vitaesten Ι fotó: MTI / Beliczay László
Akik az MMA ellen tüntettek az utcán, pár nappal korábban, ezt nem így látják. A demokratikus közéletbe nem fér bele, hogy valamit úgy hozzanak létre és működtessenek, ahogyan az MMA-t. Az MMA-ban pedig nem az eddig ráköltött mintegy kilencmilliárd a legrosszabb (bár ez nagyjából egyévnyi NKA pénz), hanem az a pozíció, amelybe bebetonozták. Betekintése, beleszólása van az állami kultúratámogatás rendszerébe, és kinyújtotta kezét a művészeti oktatás felé is. Árnyékminisztériumi szerepet kapott, kirobbanthatatlan az Alaptörvénynek hívott szövegből, és amióta benne van, még kevésbé tudható, ki a magyar kormányzat kulturális policy makere, hol készül a kulturális politika. Ahogyan Jovánovics György fogalmazott a legutóbbi Akciónapon, eddig megismertünk két költőt és két ámokfutót (ő ennél földközelibb kifejezést használt), akikre rábízták a magyar kultúrát. A közkultúra ma monopólium, hasonlóan a dohányforgalmazáshoz, és az állam éppen most szervezi ki a haverjainak. Létrehozta a támogatottakat és a tűrteket, kegyeltjeinek apanázst fizet, és ezért feltétlen lojalitást vár és kap cserébe.
Németh Ilona: Ingatlanhirdetés, 2014 Ι © Kívül tágas
Szögezzük le még egyszer: a közpénz szinte teljes egészében elhagyta az innovatív, progresszív, szabad, autonóm kultúra területét, lemondott arról, amit mindközönségesen kortárs művészetnek nevezünk. Ha ez így van, akkor csak a hivatalosan létező intézményrendszeren kívüli helyeken, helyzeteken lehet és érdemes gondolkodni. Ha tehát szakmai minimumokat fogalmaznak meg a kortárs művészeti színtér emberei, akkor erre a már és még nem létező intézményrendszerre gondolnak. Tiszta pillanat, minden teljesen üres. Lehet építkezni.
A Szakmai minimum sorozat további cikkei >>
Ez azért rosszabb, mint a hetvenes évek voltak.
Ami engem döbbenettel tölt el a mai napig, hogy azok az általam ismert, kedvelt és valamennyire tisztelt alkotók is a részei lettek ennek a művészetellenes összeeskűvésnek, akik pedig maguk is tudták, vagy ha nem tudták: érezték, milyen az, amikor nem támogatják őket.
Az is igaz, hogy nem kellett megkűzdeniük nagy ellenszéllel, hamar kaptak állami megbízásokat, díjakat. De valami sértettség maradt bennük: egy Deim Pál például milyen ideológiai alapon vagy gyakorlati céllal csatlakozott az MMA-hoz?
Hogyan néz szembe önmagával Farkas Ádám és az Erdélyből jött Jovián György és Elekes Károly?
Most kapta meg a jól megérdemeltet Veress Sándor László?
Hogyan lehet az, hogy Orosz István adja ezelhez a dolgokhoz a nevét ( mint irodalmár!!!) ?
Nekik most minden rendben, ha ők einstadolhatják a Műcsarnokot?
A mai Barabás Márton kapna-e bemutatkozási lehetőséget ebben az intézményben? Nem ! Ezen elgondolkodott-e?
Más a helyzet: a pénz sokkal nagyobb úr. A megélhetés bizonytalan, s havi kétszázezerrel bárkit meg lehet venni.
Örömtelen dolog ma a képzőművészet házatája. Nem is járok kiállításokra, de kiállításokon kivülre sem ( azér elég konzervatív vagyok ).
Ma nincsen Korniss, nincsen Bálint, nincsen Lakner – nincsenek olyan egyéniségek, akikhez mérhetnék magukat azok, akik fel akarnak jönni. Aknay János? Melocco Miklós? Prutkay Péter? Ugyan már! Hol vannak ők ezektől!
Szürke, szürkébb, legszürkébb. A vizuálsi ismeretek tanítása meg sötétetbél is sötétebb szürke. Nevetséges. Hiába jó Beke középiskolás tankönyve, szerethetetlen a tárgy – és érdektelenek a leendő befogadók.
Vagyis manipulálhatók. S ezt teszi a pompázatos új rendszer – manipulál. A vacakot adja el minőségként. A külső beslő értékként. Iszonyú energiákat emészt majd föl az, hogy a most éledező generációk megtalálják azokat a viszonyítási pontokat, amelyek ezen a pompafüggönyön kivüliek, amelyek értékeibe bele tudnak kapaszkodni.
Most megint a szar lesz a nívó. Ha végigtekintek azokon, akik MMA tagok a képzőművészek közül, mai termésüket érdektelennek, önismétlőnek és jelentéktelennek látom. Rendben, hogy jóval hatvan felettiek, de a múltjuk nem ad belépőjegyet a jövőbe.