Szakmai minimum II: Art workers won’t kiss ass!

750habenundbrauchen.jpg

Haben und Brauchen, 2012, Berlin

 

Gondolatok a szakmapolitizálás lehetséges állami támogatásának elvéről és formáiról

Rendkívül cinikus módon elutasító válaszokat kaptam első körben a tranzit.hu Akciónapok februári eseményére meghívott pártpolitikusoktól arra nézvést, miként támogatnák pártjaik a szakmapolitikai önszerveződéseket. Amikor visszaragadva a szót, konkrétumokra tereltem a beszélgetést, hirtelen megfordult a kocka, a kultúrával foglalkozó politikusok, az állami szerepvállalást tekintve, egyetértésükről biztosították az egybegyűlteket. A nyilván taktikai okokból általánosságban feltett kérdésem kielégítő, részletes tervekre vonatkozó választ a nagy egyetértés ellenére sem igazán kapott. Az alábbiakban a szakmapolitizálás állami támogatásával kapcsolatos gondolataimat vázolom fel. A hangsúly a vázlaton van, mivel nem kikutatott és egyéb szakmapolitikai szereplőkkel előzetesen egyeztetett programpontokat osztok meg az olvasókkal.

Kezdjük az elvekkel: az államnak felelőssége és feladata a szakmapolitizálás kereteinek a támogatása. Mindez az összeférhetetlenség kerülésével, a transzparencia és az igazságosság demokratikus elveinek a betartásával együtt értendő. Egy kultúráért valóban felelősséget vállaló politikus képes megkülönböztetni a strukturális működési zavarokat a személyes jellegű kompetencia és elköteleződés hiányából fakadóan eredménytelen önképviselettől. Vegyük például az írók esetét: sokszor megpróbáltak szakmai konszenzusra jutni az elmúlt évek során, erőfeszítéseik rendre elbuktak. Döntéshozóként ilyenkor fel lehet hozni az előadó-művészeti törvény megszületését övező szakmai egyeztető folyamatot mint ellenpéldát. Nem tudom azonban nem észre venni az ilyen retorika – mert annak gondolom – üres konformizmusát. Ha már összehasonlítás, akkor ennek nem csupán az eredményre kéne összpontosítania, hanem a jó kormányzás szellemében következetesen kellene összevetni a két művészeti terület intézményrendszeri adottságainak a sajátosságait vagy akár különbségeit, mert esetleg épp ezek az eltérések adnak majd kielégítő választ az egyeztetések sikertelenségére. Olyan felismerésekre gondolok például, hogy az előadó-művészettel ellentétben az irodalomnak nincs igazából intézményrendszere. Természetesen nem állítom azt, hogy nem intézményesült formában működik az irodalmi élet Magyarországon. Vannak díjak, egyesületek, ösztöndíjak, szakmai fórumok, egyetemi tanszékek, alkotóházak, kiadók és nem utolsó sorban alkotók, kritikusok stb. Nincs azonban közvetítői réteg/szakma és tudás, ami a színházi életben alapvető munkakör. Az írók mindenhol a világban diaszpórikusan alkotnak, magányos tevékenység az írás. Egyedül a kiadók képviselnek valamiféle közvetítői és produceri munkakört, de nem lennék meglepve, ha lényegi különbség húzódna a színész-produceri munkamegosztás és munkakör, illetve a kiadó-szerzői munkamegosztás és munkakör között. A helyileg szerveződő irodalmi szakmai élet gazdagnak mondható, de működésének korántsem feltétele a produceri szemlélet vagy a menedzsment ismeret. Véleményem szerint teljesen más várható el egy szakmai közösségtől, amelynek tagjai nem igazán kényszerülnek rá a csapatmunkára, munkakörüknek nem része a (nonprofit) menedzsment ismeret, így például a stratégiai tervezés vagy az intézményi szintű kapcsolatépítés, mint egy olyan közegtől, ahol mindez intézményesültebb formában van jelen.

Az írók szakmapolitizálásra tett erőfeszítései részemről egy ad-hoc módon kiragadott téma és összehasonlítási szempont. Ezzel kapcsolatos állításom lényege az, hogy a jó kormányzás elvébe annak felismerése is beletartozik, ha valami strukturális okokból nem működik. Továbbá az is, hogy egy politikusnak, illetve az államnak nagyon is van feladata ezen a téren, konkrétan az, hogy ezen strukturális hiányokat ismerje fel és kezelje, ily módon segítse elő egy szakma számára, hogy megszervezze önmagát, és szakmai konszenzusra tudjon jutni. Ezzel együtt azt is állítom, hogy sokkal inkább állami feladat az ilyen meta szintű gondolkodás, mint például irodalmi… (és képzőművészeti és í.t.). Vagyis nem gondolom azt, hogy igazságos lenne például az írókat hibáztatni, hogy nem képesek megszervezni magukat, ha a strukturális feltételek erre nem adottak. Kifejezetten az állami/politikusi felelősségvállalás hárításának gondolom az ilyen retorikát. (Ezen felül egy szakma önbecsülésére nézvést meglehetősen mérgezőnek).

A februári Akciónapon a tranzit.hu nyitott irodájában a politikusi pálfordulást a policy kutatás felemlegetése okozta. Politikusi oldalon letagadni azt, hogy létezik ez az eszköz, mely épp a strukturális/meta szintű állami beavatkozásokat segíti, nyilvánvalóan képtelenség lett volna. Az igazság azonban az, hogy a rendszerváltás utáni gyakorlat épp a tagadásról szólt. A jelenkori kulturális háborút megelőzendő, hatékony emancipatórikus eszköz lett volna, ha policy szintre csatornázódik be például a kultúrához való demokratikus hozzáférést érintő vita és növekvő feszültség, ahol minden ideológiai szekértábor egyaránt lehetőséget kap kikutatni és ennek alapján megírni a saját intézményi vízióját, és ezek a szakmai beszámolók társadalmi vitára kerültek volna, minden résztvevő javát szolgálva. Az MMA képviselte „szakmai szempontok“ elleni küzdelem épp azért is tűnik rendkívül reménytelennek, (vagy épp ellenkezőleg, valamelyest reménytelinek) mert szakmai felkészültségbeli szakadékok húzódnak már a jelenleg hatalomban levők között is (Gulyás Gábor számára a nemzetközi kortárs képzőművészet intézményes kerete valamelyest azért megfoghatóbb, mint például Fekete György számára). A szakmai dialógus, továbbá a döntéshozatali munka egy hatékony eszköze az intézményrendszer felmérése, és ennek kapcsán a különféle ideológiák, szakmai elképzelések és jó gyakorlatok felsorakoztatása, ütköztetése. Voltak ilyen jellegű kutatások (pl.: Borbély Sándor, Diósi Katalin szerk.: A magyar társadalom kulturális állapota, 1997; Hankiss Elemér, Antalóczy Tímea, Füstös László: (Vész)jelzések a kultúráról – Jelentés a magyar kultúra állapotáról, 2009; Cziboly Ádám: Szubkultúrák – A civil szektor kulturális szegmensének értékelése a Civil Éves Jelentésben, In.: Civil Szemle, 2008), de elenyésző mennyiségben. Arról nem is beszélve, hogy az intézménykutatás is egy jó gyakorlat, azaz intézményesíthető vagy akár kiszervezhető. Állandó kollégiumot és keretet lehetett volna hozzárendelni, mondjuk például az NKA működésében vagy a kulturális közigazgatás keretén belül máshol. Magyarországon ezt sem tekintették a politikusok állami feladatnak, így az erre a területre szakosodott civilek nem jutnak – és sosem jutottak igazán – hozzá köztámogatásokhoz (konkrétan az Inkei Péter vezette Budapest Observatory).

Az akciónapon feltett, általánosságban megfogalmazott kérdésem az önszerveződés keretinek támogatását kérte számon. Nevezetesen annak a problémának a definiálását is – például az NKA különféle kulturális kollégiumi feladatköreinek meghatározásakor –, amit Cziboly Ádám cikke konkrétan meg is fogalmaz, és amit a szakmai szerveződésekre vonatkozó személyes tapasztalatom is sajnos alátámaszt: az „ezen a területen tevékenykedő legtöbb szervezet önmeghatározása elsősorban kulturális-művészeti, és csak másodsorban civil. A civil működési formát a legtöbben kényszerből választják, szükséges muszájból ahhoz, hogy kulturális-művészeti tevékenységük jogi kereteket kapjon“. A civil tudás és eszköztár ismerete, fontosságának felismerése és általános megbecsültsége minimális volt a szakmai szempontokkal szemben az elmúlt húsz év során – de nem kizárólagosan a képzőművészeti szektorban. Ez is egy strukturális probléma, mivel nem egyedi, hanem általános jelenségként írható le az országban, és ezért nem gondolom, hogy morális szempontok alapján kellene számon kérni bármilyen szakmai önszerveződéstől azt, hogy alul szervezett, mint ahogy ezt konkrétan Hiller István sugallta (a többi politikus résztvevő pedig gond nélkül helyeselte), hanem sokkal inkább azon kéne állami szinten dolgozni (például támogatási stratégiák kidolgozásakor), hogy a szakmaiság mellett a civilség is kellő hangsúlyt kapjon a szakmai önszerveződések munkájában. Arról nem is beszélve, hogy mit jelent valójában ez az üzenet (szervezzük meg magunkat mi is és az írók is, úgy ahogy az előadóművészek tették) vagy inkább elvárás. Az előadó-művészeti törvényt előkészítő szakmai anyag nagy része önkéntes munkában készült el. Vagyis ez az üzenet számomra azt jelenti, ha képesek vagytok kollektívan, konszenzusos alapokon, ráadásul ingyen dolgozva letenni egy az intézményrendszeretek egészére vonatkozó szakmai javaslatot az asztalra, akkor majd tárgyalunk veletek…

Mindez 2014 tavaszán nem pusztán nagyon soványka muníció politikusaink szakmai terveit és felkészültségét tekintve, de joggal állítható, hogy felháborítóan cinikus álláspont is egyben, amelyet csak elutasítanunk, pontosabban szólva, számon kérnünk lehet.

artworkers.jpg

Art workers won’t kiss ass. Art Workers’ Coalition, 1969, New York

A Szakmai minimum sorozat további cikkei >>

© 2017 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány