Szakmai minimum IV: Nem láttuk, nem hallottuk – kortárs képzőművészet és közmédia

A Szabadság téren készülő Német megszállás emlékművéről az interneten és a nyomtatott sajtóban markáns vélemények jelentek meg az elmúlt hónapok során; Kálmán Olga Schiffer Andrással folytatott beszélgetése néhány napra beszédtéma lett. A Magyar Televízióba (beleértve a Duna TV-t és minden csatolt részt) és a Magyar Rádióba ezek a vélemények és viták nem jutottak el, elsősorban azért, mert az utóbbi években már azok a hiteles felületek is eltűntek, ahol két vagy több ember beszélgetést folytathatna egy kiemelkedően fontos közkérdésről. Nincs helye a Múzeumi Negyeddel kapcsolatos érvek és ellenérvek ütköztetésének, a múzeumi törvény megvitatásának vagy a Magyar Művészeti Akadémia térfoglalásával kapcsolatos kritikák megszólaltatásának. A kortárs magyar kultúrát esetleg évekre, évtizedekre meghatározó, nagy horderejű ügyekről a köztévében és -rádióban már rég nincsen szó – a képzőművészeti intézményrendszerrel kapcsolatos utolsó szakmai beszélgetések egyike talán még a Magyar Nemzeti Galéria bekebelezéséről szólt, 2011 novemberében.

Kálmán Olga vendége Schiffer András az ATV Egyenes beszéd című műsorában

A hiány két ok miatt feltűnő. Az egyik, hogy korábban, a nyolcvanas évektől kezdve a Magyar Televízió és a Magyar Rádió, néha ugyan bizonyos korlátok között, de gyakran teljes erőbedobással, helyet és alkalmat adott a képzőművészetet érintő közügyek kibeszélésére. A Stúdió, a Kultúrház vagy a régi Gondolat-jel ráadásul rendszeresen és „nézhető” vagy „hallgatható” időpontban adott teret a párbeszédeknek. Az elmúlt négy évben nemcsak a műsorok és a felületek tűntek el, de a közmédiumokból (Baló György fogalomhasználatával) állami médiumok lettek, amelyek legfeljebb közleményeket, nyilatkozatokat tesznek közzé, egyoldalú ismertetésekkel helyettesítik a dialógust. A hiány érzetének másik oka a nyugat-európai közszolgálati televíziózás és rádiózás megismerhetősége. Az interneten vagy a műholdas tévéken keresztül az ORF, a 3Sat, az ARTE, a TV5 vagy a BBC kulturális műsorai szinte tetszőlegesen elérhetők, nem is beszélve a különböző rádióadókról. Nap mint nap megtapasztalható, hogy a közszolgálatiság, a statútumokba foglalt kulturális és nevelési kötelezettség máshol nem üres lózung, hanem egy folyamatosan működőképes rendszer alapja. Látszik, hogy a kortárs művészetnek beszámolókkal kontextust lehet teremteni, a közmédia hatásosan és kritikusan képes megmutatni az alkotásokat és az alkotókat, sőt, adott esetben teret ad új művek létrejöttének is. Nyilvánvaló, hogy a hatvanas évek végének, hetvenes évek elejének illúzióit, a televízió mint tömegmédium és a kortárs művészet direkt összekapcsolását (lásd Dieter Daniels tanulmányát) ma már aligha keresik a művészek, de mindenütt fontos az eleven kapcsolat megtartása.

Magyarországon, a hitelét vesztett közmédiában a kortárs kultúra megjelenítése az elmúlt években egyre inkább háttérbe szorult. Mindez nemcsak a műsorok eltűnésében (korábban és most: alibiként az éjszakába száműzésében) vagy „magazinosodásában” érhető tetten, hanem ennél mélyebb hatásként a hosszú évek során létrejött műhelyek szétverésében (a legkézenfekvőbb példa a Rádiószínház), a korábban bevont vagy épp a tévé/rádió által „felépített” szakemberek kiiktatásában. Ha régi képzőművészeti adások nyomait keressük az interneten, akkor feltűnő, hogy az egykori szerkesztők, munkatársak között számos (a műsorokat hitelesítő) művészettörténész található – a mai műsorok között hiába keresnénk.

A hitelesség elvesztése mellett (részben abból kifolyólag) általános tendenciaként érzékelhető, hogy a kultúrafogyasztók ma már korántsem érhetők el annyira tömegesen és természetesen a televízión vagy a rádión keresztül, mint tíz, húsz vagy harminc évvel ezelőtt. A művészetet (a világot) már nem feltétlenül a televízióban nézzük és nem a rádióban hallgatjuk. Bár a Magyar Rádió és a kortárs képzőművészet évtizedeken át tartó szoros kapcsolata – beszélgetések, portréműsorok, interjúk, hangos kritikák formájában vagy éppen a Láttuk, hallottuk című műsor keretében – külön tanulmányt érdemelne, ebből a szempontból most mégis érdemesebb a Magyar Televíziót vizsgálni.

szantokovacs.jpg

Somogyi József: Szántó-Kovács János, a leleplezés napján, 1965, Hódmezővásárhely
Forrás: balkon.hu

A Magyar Televízió megalakulásától fogva hangsúlyt helyezett a kulturális adások létrehozására; már 1957 szeptemberében elindult a Művészet című magazinműsor (műsorvezető: Várkonyi Zoltán). A hatvanas évek művelődéspolitikájában kiemelt szerep jutott a televíziónak, s ezen belül is külön szelet a képzőművészet bemutatásának. Ma már elképzelhetetlen módon, 1964-ben élő közvetítés volt az Epreskertből, ahol művészek és művészhallgatók mutatták be munkáikat; országos visszhangot keltő dokumentumműsorok készültek rendszeresen: 1965-ben pedig Zsigmondi Boris készített emlékezetes anyagot a hódmezővásárhelyi Szántó Kovács János-szobor felállítása körüli vitákról. 1966-ban a képzőművészeti adások összesen 2600 percet tettek ki, ami az akkori teljes adásidőhöz viszonyítva nem csekély. A hetvenes évek végétől a Stúdió műsorai mellett A hét műtárgya is a főműsoridő közelébe vitte a képzőművészetet. A hőskor a nyolcvanas évek legvégére, a kilencvenes évek elejére tehető, amikor a televízióban lehetőség nyílt művészek által készített önálló képzőművészeti műsorok létrehozására. Sugár János, Révész László László vagy Komoróczky Tamás olyan munkákat hoztak létre, amelyek ma is bármilyen kortárs kiállításon feltűnést keltenének. Ekkor élte fénykorát a Videóvilág, ekkor indult a médiaművészetre koncentráló Médiamix. Ha valaki végig akarja tekinteni, milyen széles volt a kulturális skála (és milyen gyorsan és átgondolatlanul változtatták) a Múzsától a szörnyű című Itt Artunkon keresztül a Tilla-féle 72 óráig, az megmerítkezhet a múltban például Záborszky Gábor honlapján.

A mai közszolgálati televízióműsorok között, ha a mindig nemzeti művészportrékat sugárzó, patetikus és véglegesen a múltba ragadt Aranymetszést vagy Kultikont nem számítjuk, tulajdonképpen egyetlen nézhető képzőművészeti adás maradt: a KorTárs. Nézhetősége kettős értelemben relatív, egyrészt fent említett versenytársai közül nem nehéz kiragyogni, másrészt a kezdetekhez képest valóban sokat fejlődött. A három évvel ezelőtti induláshoz képest a szerkesztés áttekinthető, Giró-Szász Krisztina sem szerepel már minden második vágóképen, és nincsenek felesleges kameratrükkök, „művészkedések” sem; a KorTárs ma már tévés értelemben eléri egy művészeti magazinműsor elvárható színvonalát. A magazin megjelölés azt is jelenti egyben, hogy a KorTárs hasonlóan áll hozzá a jelen művészetéhez, mintha a mai divattal vagy az új autókkal foglalkozna: nincsenek váratlan szemszögek, esetleg teoretikus megközelítések; a művészet mindenekelőtt szép és megkérdőjelezhetetlen, a művész különös és nagyon más. A bemutatott művészek, művek, kiállítások, témák válogatása a nyolcvanas évek elejére jellemzően óvatos: egyszerre érződik a MTVA öncenzúrája és a szerkesztők szándéka a kikacsintásra. Giró-Szász Krisztina mikrofonállványként (néha odabólogatva) hallgatja végig Fekete György vérlázító mondatait, de ugyanígy ül Szabó Eszter A Paradicsom visszahódítása című munkája, a „szép, új világ” maró kritikája láttán. (Érdekes és kortárs kísérlet lett volna a két adás összefűzése. Ha az MMA-elnök közelről ránézne a Makovecz épületek karikatúrái között álló, fallosz formájú kalocsai Szent István-szoborra, rögtön megütné a guta.)

szabo_eszter_paradicsom.jpg

Szabó Eszter: A paradicsom visszahódítása, videoloop, 2011
Forrás: szaboeszter.hu

A KorTárs tehát elsősorban támogatott és tűrt példákkal, néha egy-egy tiltott darab becsempészésével megbízhatóan hozza a nyolcvanas évek formáját. De mi lehetne a jövő? Ideális helyzetben egy legalább kétnaponta jelentkező, friss és közéleti témákat feldolgozó kulturális híradóra lenne szükség, jó lenne egy saját gyártású múzeumi műsor, amely havonta kerülhetne adásba. És jó lenne, szintén havonta egy vitaműsor a kortárs kiállításokról. Az egésznek most azt a címet adnám, hogy Álmodik a nyomor.

 

Szakmai minimum sorozat további cikkei >>

  • Suzy Creamcheeze

    Vagy egy nomád rádióperformansz. vigyázat, ez már létezik is:
    http://www.facebook.com/events/264387310403404/

  • http://kiskiraly.blog.hu kis_kiraly

    Én még hiányolom a Múlt-kor c. műsort.
    Kb. olyan volt, mint a RTL klubbon a XXI. század.
    Ment vagy 10 évig. Bartal Csaba szerkesztette.
    De az utolsó pár év már elég nyögvenyelős volt. Kevesebb új rész készült el, illetve HITELESEBBNEK ítélték a vezetők (főszerkesztőség?), ha egy dokuriport felkonfját nem a szerkesztő/készítő mondja el, hanem egy színész. Na nem mintha Cserhalmit bántani akarnám ezzel.

    Sajnálom én is hogy kicsinálták a kulturális műsorokat a köztévében. Ott is belső hatalmi harcok voltak és vannak ma is. Rockenbauer Zoltán is leváltották nem sokkal a kinevezése után kulturális főszerkesztőség éléről, pedig ő aztán tényleg kötődött a Fideszhez.

    Amúgy még létezik a neten, mint az origo egyik melléklete.

  • iparterves

    Barátim, hát itt tartunk!

    A hetvenes-nyolcvanas évek lett az aranykor, az utolérhetetlen paradicsom, amikor a kommunisták között lehet művészeti műsorokat csinálni és művészetről szólni ( Fekete Györgynek is, nagyon sokszor és nagyon sokat ).

    Ma, a nemzeti érában ( majdnem nemzeti szocialistát írtam, ha az nem lenne már foglalt ), nem lehet.

    A művészet – az olyan, amilyen, inkább, ahgy én látom: semmilyen -, kortárs magyar művészet pedig elvan, mint a befőtt.

    S még azt sem mondhatja el magáról, amit A tanúban a “magyar narancsról” – kicsit savanyú, kicsit kicsi, de a miénk.

    Nem a miénk, semmi közünk hozzá, pár emberé és kész.

  • ertelmisegi

    Barátaim,

    Mélyi Józsinak bizonyára kiesett a kanál a kezéből, mikor Feketét meglátta a KorTársban… valóban kilógott, de hogy ezért valaki tollat ragadjon?
    Egy aprócska tévedésre emellett felhívnám a figyelmet. A három “T” időszaka elmúlt, ma a “Mindent Lehet” kategóriája létezik. Nézzük csak meg a hazai nagy múzeumok, kiállító terek kínálatát. Az említett műsor pedig e széles palettáról válogat elég progresszív módon. A műsort három éve kísérem figyelemmel, (és gyönyörködöm Krisztinában, aki sokkal visszafogottabb szerepléssel, elődeivel ellentétben nem gondolja, hogy róla kell szólnia egy műsornak. És itt emlékeznék meg Winkler Nóráról is, akit láttunk már igen másnaposan, majdnem botrányba fulladó szereplés közben. Egy fél ország lélegzett fel, mikor kirúgták) és élvezettel néztem a Société Réaliste, Kentridge, Ron Arad, vagy a MNG Lépésváltásról szóló anyagát. Kiemelkedő szakmai és művészi színvonalú volt például Molnár Sándor, Hantai és Reigl, vagy a Documenta összeállítás.
    Egyetértek a felvetésekkel, miszerint szükség lenne egy komoly vitaműsorra, és kulturális híradóra.
    …Én egy olyan értelmiségi közegről álmodok, ahol nem hányja el magát senki, ha nem a barátokkal kell egy asztalhoz ülni, ahol párbeszéd alakul ki. Valóban, álmodik a nyomor…

  • Mélyi

    @ertelmisegi: A Kortárs tényleg sokat fejlődött, Giró-Szász Krisztina valóban visszafogottabb. De a 3T-hez tartom magam, mert szerintem az is fontos, hogy egy műsor miről nem beszél. Kortárs műsor akkor lenne, ha minden megjelenhetne benne. De akkor meg nem lenne műsor. Ezért gondolom a nyolcvanas éveket jó párhuzamnak – és korántsem sírom vissza.

  • iparterves

    @ertelmisegi: Mint nem értelmiségi, megerősíthetem: álmodik.

    A “nem barátok” kifejezés nagyon általános.

    Egy olyan hölggyel, aki Imre Kertész-ezik és a magyar (!) országgyűlés kulturális (!) bizottságát vezetheti, nem lehet(ne) hányás nélkül leülni.

    Inkább sehogy….

© 2017 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány