"a jeges kültérre, a teges fülkébe"
A Városháza harcot indít a vadplakátozás és graffitizés, mint a várost csúfító gyakorlat ellen. Érzékeny terület. Legalább annyira, mint maga a város. Budapest esztétikailag sokat szenvedett lény, külsérelmi nyomai számosak. A megszüntetés, vagy konzerválás közti döntés pillanata elérkezett, már ami bizonyos külsérelmi nyomokat illet. Ahogy Sugár János pár évvel ezelőtt javasolta egy, a (szép, poétikus véletlen) Városház utcában található falfirka (a Sztriptíz szó festékszóróval) konzerválását, azaz fémbe öntését és köztéri műként való továbbélését, úgy elgondolható volna az 1945-ös, vagy 56-os golyószórónyomok, lendületes géppisztolyok húzta lövedékfröccsök konzerválása is bizonyos falakon. Történelmi lenyomatok ezek egy-egy utcában, egy ott zajlott összecsapás nyomai.
Van olyan ház itt, a környékünkön a Keleti Károly utcában (persze, másutt is, nem is egy), amelynek udvarára belépve olyan állapotokat találunk, hogy gyakorlatilag átélhető az ütközet: éppen leomlik az erkély (aknaktalálat), szanaszét szóródnak a golyónyomok és a falba vésődnek, mint óriási harapásnyomok a házon, festékrétegek egymás alatt, amint leszakad a fal. Mint ahogy 1945-ös orosz feliratok is vannak itt-ott még, figyelmeztetés a lakosságnak, vagy a várost elfoglalók szolgálati közleménye az utánuk jövő, s már a készbe betelepülő kommendáns alakulatoknak. Az ablakunkkal szemben cirillbetűs felirat, kékkel a körzeti rendőrkapitányság falán (bátor tett), a nyolcvanas évek legelején festette oda egy szerb (talán) futballszurkoló csapat, köztük is jelesül maga Szteva, a belgrádi EPS nevű csoportot hirdeti. Talán se Szteva, se az EPS nincs már, ahogy Jugoszlávia sincs. Mi legyen mármost ezekkel? Ha már poézis: “Mi mentheti meg az idő kincseit az idő elől?” – kérdezi William Shakespeare szonettje.
Mi legyen az utca hírmondóival? Miközben bennem is ott lakik egy kevésbé kifejlett Ráday Mihály, nem ironizálok, tényleg, a felháborodó lokál patrióta meg tud bennem szólalni (még ha a Sirály ügyben nincs is igaza). Városvédő Pallas Athéné. Igaz, konzervatív módon nem kezelhetők ezek a jelenségek, hogy okoskodjak is, de mégis, vannak pillanatok, amikor egyszerű, plebejus indulattal azt érzem, letörném a kezét annak, aki egy frissen és (mondjuk, véletlenül) ízlésesen felújított, körúti neoklasszicista épület portáljára tag-et fest. Vagy azt, hogy buzi.
Megállnék egy pillanatra, mielőtt önbíráskodásba fajulok. Egyrészt, mert műfaji kérdések vannak itt. A tag, a graffiti, s a street art nem azonosak, vannak, lehetnek részhalmazok, de mégsem. Egyre inkább nem. Mint az efféle szubkultúrák metaterében annyira azért nem ismerős városlakó kérdezném: nem volna itt szerepe magának a graffitis közösségnek is? Szerintem nekik is gáz a tagek kritikáltlan és esztétikátlan tömege a városban. Nem azonos egy szépen megmunkált kerítésfal a békásmegyeri HÉV-vonal mentén egy elhagyott üzemcsarnok oldalában, egy stencilezett holmikkal beragasztott kapcsolószekrény, egy MÁV-vagon és egy ócska tag a Belvárosban, a restaurált házkapun. Más kategóriák. Szakmailag ezt nekik kellen tudniuk és a kontárok jelelétét – mint egy rendes céhben – ki kellene kérniük maguknak. És (valahogy, nem tudom, hogy) leválasztani magukról a mindent összetagelőket (?).
A vadplakát megint más. A hazai urbánus kultúrtörténet része, megkockáztatom, inkább az, mint a graffiti. A budapesti rock and roll-robbanással, a nyolcvanas évek elején elindult vadplakát mozgalom a múlté, végérvényesen. Már akkor kezdett kimúlni, amikor a vadplakátozást (az említett évtized végétől) cégek végezték. Sok pénzért, ipari méretekben terítettek. Még így is jóval olcsóbbak voltak, mint legális plakáthelyet venni, amelyet persze a pesti underground zenekarai nem tudtak megtenni, vagy később, már a piacgazdaságban, hirdetési helyet vásárolni a Pesti Estben. De mára – főként az internet óta – teljesen átalakultak a kommunikáció és a promóció formái. A helyek, azaz romkocsmák, kávézók, kávéházak megjelenésével, burjánzásával megelevenedett a flyer-kultúra. Ha belépsz a Szimplakertbe, a Castróba, vagy bárhova, nagyjából megtudhatod, mi történik a városban azon a héten, a kínálat ott lesz, flyereken szétszórva. Flyert gyártani nem olcsó (még kis szériában a CopyGenaralban úgy-ahogy, dehát az kis széria), s a pártízezres beruházás nem tudni, behozza-e az árát, de mégis, megéri kockázatot vállalni. 1985-ben elég volt kétszáz plakát a város fontosabb pontjain, meg egy felirat filctollal a Petőfi Sándor utcai New Wave butik kapualjában, 1990-ben néhány festékszórós sablonfelirat a járdán, míg 1995-ben, ha nem volt kint négyezer (vad)plakátod az utácn, gyakorlatilag nem tudtak a rendezvényedről. Most viszont a targetált információ a lényeg: myspace és más netes felületek, valamint flyer.
A vadplakátozás egykor az utcán dúló vizuális háború fegyvere volt. Meg persze nem csak vizuális, hanem tulajdoni is volt ez a küzdelem: kié az utca? Mára kiderült, hogy az utca nagyjából a reklámé. Már ami a használható felületeket illeti. Pedig, emlékszünk, volt olyan a nyolcvanas években, hogy a kerület egy-egy helyen felületet biztosított a magánemberek magánplakátjainak is. Nem tudni még e pillanatban, mit tervez a város. Mindenesetre az élet megkötötte a maga alkuját a hirdetőkkel: a felújítás alatt álló bérházakon ott vannak a sokemeletnyi hirdetések. Erre a helyzetre nem válasz a tag. Csak növeli a vizuális szennyezés mértékét.
Nagy Gergely
