Retrospektív 30,6 nm-en

Ha végignézzük az elmúlt évtized hazai kiállításainak listáját, középgenerációs művész retrospektívjére csak elvétve bukkanunk. A műfajt részben a személyes motiváció táplálja, az alkotói pálya közepén sokakban felvetődik az összegzés, számvetés gondolata: egyben látni az egy-két évtizedes – sokak esetében különösen termékeny – alkotómunka eredményeit, szándékait, gondolati egységeit. Létezik viszont egy fontosabb funkciója is, amelynek sokkal inkább a kultúra, mintsem az individuum alkotói folytonossága szempontjából van, pontosabban volna jelentősége. Erhardt Miklós Retrospektívje a Liget Galériában mindkét oldalról rávilágít e kérdésre. 

 

 
Hogy a magyar kiállítási gyakorlatban e műfaj jóformán nem létezik, annak lehetséges okai: a konszenzus alapú, ugyanakkor plurális kultúraszemlélet, illetve azon intézmények és terek hiánya, szűkössége, ahol az ilyen típusú reflektív tevékenység megvalósulhatna. Erre próbálta felhívni a figyelmet pl. Sugár János Retrospektívje 2004-ben egy szintén nem túl tágas térben.
 
 
Budapest képzőművészeti összképében – mint azt már sokan többször szóvá tették – egyik oldalon két, reprezentatívként számon tartott és szimbolikusan terhelt nagy teret találunk, míg a másikon néhány apró, kis költségvetésű, a túlélés határán egyensúlyozó és kiszolgáltatott apró intézményt. A kettő között tátong az az űr, amely nemcsak a mindenkori 40-50-es képzőművészek generációinak jelentős részét teszi láthatatlanná, hanem a képzőművészeti kultúra önvizsgálatának reflektív lehetőségét is felszámolja: annak számbavételét, hogy a jobb esetben különböző díjakkal, ösztöndíjakkal útnak indított 20-30-as fiatal művészeknek milyen módokon sikerült felhasználniuk a rájuk irányult többé vagy kevésbé koncentrált kulturális figyelmet. Méretei és helyzete alapján talán a budapesti Ernst Múzeum lehetne az a tér, amely e hiány pótlását programszerűen felvállalhatná, akár az olyan nagy intézményekkel közösen, mint a Ludwig Múzeum, ahol elindulni látszik egy ilyen folyamat Csörgő Attila október végi kiállításával. A kérdés megoldása egyre időszerűbb, mivel a jelenlegi helyzetben a korábban említett űrben a kultúra időbeli működését szabályozó visszacsatolásnak is nyoma vész. Nem lesz múlt, se jövő, miközben még maga a jelen is kétségessé válik.
 
 
A címben emlegetett 30,6 nm a Liget Galéria alapterülete, amelyben Erhardt több mint egy évtizedes munkásságának dokumentumai, reflexív töredékei kaptak helyet, közöttük számos olyan mű, amelyek külföldön kerültek bemutatásra, és itthon egyáltalán, vagy alig lehetett róluk hallani. A kiállítás fő eleme egy diavetítő, ami többek között azokról a művekről, jegyzetekről, fordításokról, vázlatokról, könyvrészletekről készült diákat vetíti a falra festett, Malevicset idéző fekete kereszt közepére, amelyeket Erhardt az összegezés szándékával otthoni archívumából kiválogatott és dokumentált. Ez ugyanaz az archívum, amelynek újra- és átértékelése lényegében már tavalyi, bécsi kiállításán elkezdődött. Akkor a Secession szervezésében került a Karlsplatz aluljárójának egyik vitrinébe Erhardt („vitathatóan”) összes ingósága bedobozolt formában, közöttük az említett archívum is. Ez az – egyébként itthon szintén visszhangtalan – kiállítás a most bemutatott 80 darabos diasorozatnak mindössze egyetlen kockájába sűrítve látható. És akkor még nem beszéltünk a Manifestáról, fordításokról, publikációkról. A rekonstrukcióban, amely e kockákat történetté, pályaművé fűzi össze, a diavetítő körül elhelyezett számos újság, kiadvány, művészeti periodika segíti a nézőt. 
 
 
A galéria falán – szintén, mint egy kimerevített képkocka – függ a művész saját bevallása szerint egyetlen tárgyjellegű alkotása. A Silvio Berlusconit ábrázoló TV-dombormű egyszerű, világos kritikai gesztus, amelynek kontextusához fontos adalék, hogy egy római kiállításra készült.  
 
 
A tér másik felében egy vágatlan interjú látható, amit Kardos Sándor készített Erhardttal a Dominic Hisloppal közös Saját szemmel projektjük kapcsán. A beszélgetés során a társadalmilag elkötelezett művészettel kapcsolatos lényegi, főként morális kérdések hangzanak el, amelyekre a fiatal Erhardt keresi – néha a kérdéseket meg- és kikerülve – a választ.
 
 
Ami a dokumentumot itt és most figyelemreméltóvá teszi, az nem annyira az akkor harminc éves művész mondataiból felsejlő küzdelem a művészeti értelemben vett „common sense” ellen – amelynek hangvétele Artur Zmijewskire emlékeztet –, hanem a negyvenhárom éves művész korábbi önmagára kritikusan tekintő jelene, amely e vágatlan interjú kiállításának gesztusában rejlik, és amelyre a retrospekció helyzete kínál perspektívát.
 
 
 
Két dolog hiányzik a kiállításából. Az egyik a szintén Hisloppal közös Protest Songbook, amely a zene, művészet és politikai elkötelezettség kérdését körbejáró kollaboratív projekt 2003-ból. Ennek hiánya annyiban érthető, hogy a kiállítás – az imént említett interjút leszámítva – Erhardt egyéni műveire koncentrál. Ezzel együtt sajnálatos, mivel a bemutatott több mint egy évtized történéseinek, ívének valamint a művész aktuális pozíciójának megértéséhez közelebb vinne, ha egymás mellett jelenhetne meg egy másik művel. Ez utóbbi tárgyként jelen van ugyan, de hiányzik a térből, mint tartalom. A tér sarkában egy házilag megírt CD látható, ajtószerűen nyitott, élére állított tokban, egy posztamensen. A korong Shakamiva kishawa Melodramatic popular song/Indie/Acustic műfajcímkéjű dalait tartalmazza. Nagyon jó és fontos volna látni pontosan, hogy mi is történt a két mű között eltelt időben, mert akkor nemcsak Erhardt Miklós művészetéről derülnének ki fontos részletek, hanem arról is, hogy milyen kontextusa van ma Magyarországon a társadalmilag érzékeny, netalán politikailag elkötelezett művészetnek. Hogy miként és legfőképpen miért lett a Protest-ből Melodramatic, vajon mi várja Erhardtot és mi vár bennünket az alagút végén?
 
 
De mint korábban is írtam, az efféle számvetésnek sajnos mifelénk kevés a tere, így felértékelődnek a retrospektív kiállítás Erhardtéhoz hasonló, konceptuális megközelítései, valamint a privát tér, kishawa dalszövegével élve: „Here you are my friend, the one who knows my land, the one who counts my time.”

 

Vonatkozó cikk:

Magyar projekt a bécsi Szecesszióban

  • iparterves

    Nagyobb teret érdemelt volna?

  • KissPal Szabolcs

    @iparterves
    Szerintem igen.

  • iparterves

    @KissPal Szabolcs: Akkor irány az MNG, a Műcs- és tessék átvenni a hatalmat. Ha sikerül a következő 5-10 évben, akkor már három évtizedes pályaképről lehet beszélni.
    Na de nyilvánvalóan tárgyak nélküli művészetről, bár nem abban az értelemben, ahogy Kandinszkij gondolta.

© 2018 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány