Láthatatlan mű és láthatatlan hatalom

Ha valaki fölkeresi a ujvaros2010.blog.hu címet, egy üres oldalt fog találni, amelyen mindössze a blogmotor automatikus üzenetét olvashatja: Sajnos nincs megjeleníthető bejegyzés… Ez önmagában nem volna különös, hiszen a blogtér tele van elhalt, vagy már eleve holtan született oldalakkal. Ami ezt az ürességet mégis tartalmassá teszi, az a mögötte meghúzódó történet, amelynek során a Dunaújvárosi ICA Agents and provocateurs című, október 16-án nyílt kiállítás egyik műve úgy vált láthatatlanná, hogy közben mégiscsak megjelenített valamit: a hatalom és kultúra problematikus kapcsolatának – szintén láthatatlan – körvonalait.

 

 
A Hock Bea és Zólyom Franciska kurátorok szervezésében megvalósított Agents and provocateurs nemzetközi kiállítás harminc művész, illetve művészcsoport olyan műveiből épül föl, amelyek a művészi gyakorlat provokatív, illetve – a művészet és társadalom közötti – közvetítő szerepére helyezik a hangsúlyt. Leegyszerűsítve: kortárs és történeti public art jellegű művek igényesen válogatott gyűjteménye látható. A művek a véleménykülönbség jogával élő társadalombírálat különböző politikai kontextusokban megjelenő művészeti pozícióit írják körül, a hatvanas évek radikális köztéri akcióitól napjaink taktikus médiahasználatig. Nagyon gazdag anyagról van szó, amely e terület számos meghatározó művét felöleli Zbigniew Liberatól Milica Tomicig, Ion Grigorescutól Tania Ostojicig, vagy az IRWIN csoporttól a Budapest Rekonstrukcióig. Több órányi mozgókép, és számos egyéb dokumentum, amit látni kell!   
 
Julius von Bismarck: The Image Fulgurator
 
A bemutatott művészi attitűdök a kiállításcímben jelzett két pólus közötti skálán helyezkednek el, jelezve a társadalmi szerepvállalás lehetséges stratégiáinak változatosságát. A provokáló (Valie Export), esetenként szubverzív (The Yesmen, Julius von Bismark) vagy éppen humoros (Kétfarkú Kutyapárt) radikalizmust ellensúlyozza a magyarban többjelentésű „agent” szerepkör, amely leginkább a közvetítés logikájára épít és a pozitív társadalmi folyamatok katalizátoraként tételezi önmagát. Ugyanakkor, e művek nemcsak kritikus módon tematizálják a társadalmi összefüggések rejtett feszültségeit, hanem olyan műformákban nyilvánulnak meg, amelyek számos esetben igényt formálnak a társadalom alakításának a mindenkori politikai hatalom által kisajátított jogára. Nem meglepő tehát, ha ez az illetékességi konfliktus néha feloldhatatlannak bizonyul.
 
Sugár János: Elnézést (magyar-szlovák)
 
Ez történt Andreja Kuluncic esetében, aki szándékolatlanul ugyan, de bebizonyította, hogy „Ha nem provokálod, a hatalom láthatatlan.” Az idézett mondat Sugár János – egy a dunaújvárosival párhuzamosan futó – kiállításának címe, ami nemcsak azért kívánkozik ide, mivel a két kiállításon ugyanazon művének, az elnézést-tábláknak a különböző verziói láthatók, hanem azért is, mivel a horvát művésznő Magánköztársaság című projektjének mottójául szolgálhatna.
 
Andreja Kuluncic: Magánköztársaság (szórólap, előoldal)
 
A részvételi, illetve a közvetlen demokrácia eljárási módszereire és szerveződési formáira  támaszkodó összetett mű kezdőpontja a fönt látható szórólap átfogó, a város teljes lakosságát megcélzó terjesztése, amelyet egy intenzív és több csatornát igénybe vevő kommunikációs folyamat, valamint a javaslatok demokratikus elbírálása és kiválasztása követ több fordulóban. A folyamat során a lakosság megnevezheti, láthatóvá teheti a helyi közélet változatos problémáit, személyes és egyéni javaslatokat tehet ezek orvoslására, vagyis létrehozhat egy olyan részvételi és kommunikációs rendszert, amelyben az önrendelkezés utópisztikus állapota karnyújtásnyira megközelíthető. Gyönyörű!
 
Andreja Kuluncic: Magánköztársaság (szórólap, hátoldal)
 
 
Ennek viszont kiinduló feltétele az a szórólapon is ismertetett szubverzív információ, mely szerint Dunaújvárosnak egy Európai pályázat nyerteseként lehetősége van önrendelkező városállammá válni. Feltehetőleg a projekt ezen része hozta felszínre a korábban említett illetékességi konfliktust, amelynek eredményeképpen a mű a művész, a kurátorok, az ICA vezetősége és a helyi önkormányzat, többszöri „egyeztetése” ellenére végül semmilyen formában nem valósulhatott meg. Így a korábbi bekezdés összes igéjét át lehet  tenni feltételes módba, mivel leszóltak fentről, ahogyan harminc évvel ezelőtt mondták volna. 
 
A kiosztatlan szórólapcsomagok az ICA irodájában
    
Rendben, nyugtázhatnánk. Így vált teljessé a mű, a provokáció a debreceni mellszoborhoz hasonlóan elérte célját, amennyiben indirekt módon láthatóvá tett egy olyan viszonyt, amely a projekt által vizionált pozitív folyamatok végbemenetelét a leginkább gátolja: a társadalomalakítás jogának a politikai hatalom általi autoriter és arrogáns privatizációját.
 
Csakhogy a dolog több oknál fogva sem ennyire egyszerű. Elsősorban azért, mivel Kuluncic műve a provokatőr-közvetítő skálán egyértelműen az utóbbihoz áll közelebb. Gyakorlata – a szubverzív elemek és finom irónia ellenére – az „agent” közvetítő szerepét célozta meg egy olyan kollaboratív folyamatban, amelynek összes részletét például helyi tanácsadók segítségével dolgozta ki. Annak okait, hogy e mű provokatív karaktere  ennyire felerősödött nem annyira a mű jellegében, hanem inkább a magyar kulturális közeg természetében, a politikai hisztériában és abban a majdhogynem tapintható félelemben kell keresni, amelynek jelenléte a megnyitó idején az irodában tartott spontán sajtótájékoztató  hangulatát belengte. Így tehát hiába a leleplezés, a láthatóvá tétel, amely egy provokatív hatásmechanizmussal operáló mű esetében garantálja a katarzist, esetünkben ez utóbbi elmarad.
 
A megnyitó ideje alatt tartott alternatív sajtótájékoztató az ICA irodájában
 
Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy miközben egyértelműen láthatóvá vált a politikai hatalom kultúrára kiterjesztett autoritásigénye és annak gyakorlata, a művet igazolhatóan senki nem „tiltotta” be, hacsak az intézmény költségvetés-megvonásának lebegtetését nem tartjuk indirekt tiltásnak. Kétségtelen, hogy az utóbbi mozzanat kényelmetlen helyzetbe hozta a történet összes résztvevőjét, kiváltképpen az intézmény vezetőségét, amelynek ambivalens álláspontja hozzájárult ahhoz, hogy ez – az egyébként politikai értelemben még csak nem is túlontúl kockázatos – mű bemutatása elmaradt. Hogy ehhez a sajnálatos végkifejlethez a szereplők közül ki milyen módon járult hozzá, az remélhetőleg az elkövetkező napokban, hetekben kiderül.
 
Ami már most dereng, hogy ebben, az öncenzúra-jellegű reakcióláncban ha a hatalom a maga valójában nem is vált beazonosítható módon láthatóvá, kirajzolódott az illetékességi területek fölötti kontrollszerzésnek az az áttételes és bonyolult politikai természetű hálózata, amely egyaránt nyomja el a valós társadalmi részvétel és egy kiegyensúlyozott kulturális rendszer lehetőségét.
 
ICA: TAMM-TAMM Artists informing Politicians 2005 / 2009 The history of a strategic action (jobb oldalt)
 
Miközben Európa kulturáltabb felén, például Hamburgban az Artists Informing Politicians projekt során a helyi politikusokat művészek „fogadják örökbe” annak érdekében, hogy egy múzeum jelentőségét felmérhessék, karakterét és arculatát közös munkával kialakíthassák, addig a jelek szerint mifelénk még mindig az a top-down kultúraszemlélet dívik, amely hatékonyan vezérli a kiszolgáltatottság és szervilitás határvonalán egyensúlyozó intézményeket és azok vezetőit.
 
Ez egyidejűleg szomorú, elkeserítő és felháborító, egyetlen pozitívum van benne: megteremti a Kuluncic-szerű művészeti, "agent"-jellegű beavatkozások létjogosultságát és szükségességét.

 

© 2020 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány