Egy Rubik-kocka 1974-ből, Giacometti 1934-es Láthatalan tárgya és Charles Stillwell 1883-ban tervezett barna papírzacskója: mi köze a három egymástól látszólag mindenben és mindenhonnan nézve különböző tárgynak egymáshoz? És mit keresnek egymás mellett, sarokba szorulva a Museum of Modern Art harmadik emeletén?
Rubik-kocka, Giacometti: Láthatalan tárgy, Charles Stillwell: Papír zacskó. A kiállítás Vik Muniz művész-kurátor munkája. A MoMA Artist’s Choice címen rendezett kiállítás-sorozat aktuális epizódja | fotó: Berecz Ágnes
Vik Muniz, a MoMA 1989 óta több-kevesebb rendszerességgel megrendezett Artist’s Choice címen rendezett kiállítás-sorozatának legújabb művész-kurátora. És hogy miért tette őket egymás mellé? Azért mert a Duchamp-Wahol-Koons triótól megtanulta, hogy a helyváltoztatás és az egymásmellérendelés új jelentéseket generál. Ha valami egymás után következik, akkor jó eséllyel olvassuk történetként, kommentárként vagy magyarázatként. A szerialitás logikáját oksági viszonyokba átfordító Muniz kezében a nyugati művészet, tárgy-készítés és használat története ezidáig sohasem látott fordulatokat vesz és sohasem hallott mini-történetekké áll össze.
Artist’s choice című kiállítás sorozat előtere a MoMA-ban. | Fotó: Berecz Ágnes
Giacometti szobrát Freud és Breton nyomán a szürrealizmus emblémájaként ismerjük. A kezében üres teret tartó maszkos lányalak a láthatatlan, a megfoghatatlan és a tudatalatti varázsgolyóját fogja miközben a semmibe mered. Muniz szerint Giacometti figuráját azonban nem az optikai és taktilis tudattalan ábrázolhatatlanságának problémája foglalkoztatja, hanem egyszerűen és mellesleg nagyon is freudi és bretoni szellemben játszik a vitrinbe helyezett Rubik-kockával. A Láthatatalan tárgy csak látszólag láthatalan, valójában nem más mint egy játékszer. Kár, hogy az erotikus játékszereket nagy előszeretettel fabrikáló Giacometti nem látja Muniz installációját, ha látná, biztosan mosolyogna.
Giacometti Láthatalan tárgy és a Rubik-kocka. A kiállítás Vik Muniz művész-kurátor munkája. A MoMA Artist’s Choice címen rendezett kiállítás-sorozat aktuális epizódja | fotó: Berecz Ágnes
A egymás után elhelyezett kocka és a Giacometti-szobor láttán elragadatottan kombinálunk és képzelődünk, összehozzuk az eredeti helyükről és kontextusukból kimozdított tárgyakat és új összefüggéseket teremtünk egy 70-es évekbeli dizájn tárgy és a szürrealista Giacometti között. Majdnem ugyanúgy ahogy a muzeológusok és történészek tették a 18. század vége óta és persze csak akkor ha tudjuk hogy a furcsa szobor Giacometti és a papírzacsko pedig nem egy Duchamp vagy Tom Friedmann installáció, hanem az „igazi”. Vagy mégse? A kiállitáson egyetlenegy tárgycédula és felirat sem látható: szabadon és önfeledten kombinálhatunk és ha már nagyon furdal minket a kiváncsiság, használhatjuk a képekkel ellátott műtárgylistát. Játszani több szinten és többféle-képpen lehet.
És hogy mi történt a Giacometti szobor láthatatlan tárgyával? A figura kezében tartott üres tér nem veszett el, sőt. A talapzatra állitott, azaz szoborrá transzponált, nyitott szájjal, üresen tátongó barna papírzacskóba vándorolt. Giacometti rejtélye oda, de a közönséges zacskó, amelynek replikáit nap mint nap milliók használják, metafizikai magasságokba emelkedik.
A Rubik-Giacometti-Stillwell sarok csak egy a Muniz rendezte kiállításon látható viccesebbnél viccesebb és okosabbnál okosabb szekvenciák közül. Duchamp eredetileg 1915-ben proponált A törött kar megelőlegzésére című readymade-jének 1964-es másolata egy 1957-es zöld műanyag szemetesvödör társaságában látható, amelyet az olasz Gino Colombini tervezett. Felix Gonzalez-Torres munkája, a két egymással tökéletes szinkronban ketyegő fekete-fehér faliórából álló Cím nélkül (Tökéletes szeretők) mellett Nan Goldin cseppet sem tökéletes szeretőkről készitett színes fotója kapott helyett.
De vannak nem egymásmelletti vagy utáni, hanem átlósan, keresztbe-kasul összerakott tárgyakból összaálló történetek is: Duchamp előtt állva a szemünk sarkából látjuk Jeff Koons porszívóit és Andy Warhol Brillo dobozait, a Giacomettivel szemben, átlósan elhelyezett, de a közbeeső fallal láthatatlanná tett sarokban pedig Rachel Whiteread az üres teret szobortárggyá változtató Matrac-a terpeszkedik. Mint egy megfejtés nélküli, örömből és kiváncsisággal játszott keresztrejtvényben, vagy hogy Duchampnál maradjunk, egy sakkjátszmában, minden mindennel mindig összefügg.
Artist’s Choice: Vik Muniz, Rebus, The Museum of Modern Art,
December 11, 2008–February 23, 2009
