OWS, OM, A&L, AWC – I. rész

Tavaly novemberben a Zuccotti Park többszöri kiürítése után az Occupy Wall Street (Foglaljuk el a Wall Street-et!) mozgalom jövője, fizikai tér hiányában kérdésessé vált. Bár a sztrájkok, demonstrációk New York-ban és több másik városban is folytatódtak, az amerikai sajtóban arról kezdtek terjedni a hírek, hogy az OWS-nek vége.


Az Occupy mozgalom egyik állomása a New School-on, a Zuccotti Park-i foglalás felszámolása után 2011. novemberében | fotó: allcitystudentoccupation.com
 

Ehelyett azonban, ahogy a tüntetők megjósolták, a mozgalom sok kis sejtre osztódott és továbbterjedt. Újabb csoportok alakultak, New York-szerte megmozdulások és demonstrációk követték és követik most is egymást. Minden hétre jut néhány nyilvános előadás, szeminárium, amit a város különböző pontjain, a mozgalommal szimpatizáló szervezetek, intézmények által felajánlott helyszíneken tartanak az aktivisták. Jelenleg is legalább két kortárs művészeti kiállítás foglalkozik a témával (It’s the Political Economy, Stupid, #searchunderoccupy). A mozgalomhoz a művészeti világból is sokan csatlakoztak, és több munkacsoport alakult, mint például az Occupy Museums és az Arts&Labor csoport.

A művészeti aktivizmusnak jelentős hagyományai vannak New York-ban. A 60-as évek közepétől párhuzamosan és egymást követve több tucat alternatív művészeti kezdeményezés és szervezet alakult és működött, főleg politikai és társadalmi célokat tűzve zászlójára. (Julie Ault, például, 1965 és 1985 között közel 70 ilyen csoportról és helyszínről számol be könyvében) Ezeknek a szervezeteknek egy része a vietnámi háború elleni tiltakozásként jött létre, mások a művészeti intézmények afro-amerikai, puerto rico-i illetve női művészeket kirekesztő kiállításpolitikája ellen tiltakoztak, és megint más kezdeményezések a művészeti intézményrendszer működésének visszásságaira hívták fel a figyelmet. Ezt a vállaltan/szándékosan a művészeti világ perifériáján tevékenykedő kollektívák alkotta tömeget nevezi Gregory Sholette hasonló című könyvében „sötét anyagnak”, amely nélkül a művészeti világ darabjaira hullana.

Ezek a művészeti előképek szolgálnak referenciául az OWS aktivistáknak is. Példának okáért épp március 23-án tart a Gran Fury nyilvános előadást az A&L szervezésében, arra keresve a választ, hogy mit tanulhat az OWS mozgalom a vizuális művészet és az aktivizmus összekapcsolásának példáiból. Az ACT-UP-ból (AIDS Coalition to Unleash Power) kivált Gran Fury, amely 1988 és 1995 között volt aktív, a New York-i AIDS krízis nyomán elszaporodó homofób megnyilvánulásokra válaszul jött létre. A művészeti csoport a tömegmédia és a reklámok vizuális eszközeit használta fel a homofób hisztériát és a kormány közönyös tétlenségét kritizáló plakát-, szórólap és videó kampányában. Posztereik több városban a buszok oldalán is megjelentek, és a csoport a Wall Streeten, és a New York-i városházán tartott demonstrációkon osztogatta saját készítésű bankjegyeit, és a napilap formátumú The New York Crimes újságmellékletét. A művészeti aktivizmus iránti növekvő érdeklődést mutatja, hogy január végén a Gran Fury kollektíva tevékenységét bemutató kiállítás is nyílt a New York Egyetem 80WSE galériájában. (A kiállítás a napokban zárt be.)


Gran Fury a 80WSE Galériában, kiállítás enteriőr, The Pope and Penis 1990-es hirdetőtábla kampány egyik eleme | fotó: Szanyi Ágnes

Egy másik előkép az Art Workers Coalition (AWC, Művészeti Dolgozók Szövetsége), amelynek a nevével többször is találkoztam az OWS A&L munkacsoport tevékenysége kapcsán, és amely talán a legradikálisabb lépéseket tette a művészek és kulturális dolgozók jogainak elismeréséért. Az AWC 1969-ben egy MoMA-beli (Museum of Modern Art) incidens után alakult meg Vassilakis Takis, Hans Haacke, Wen-Ying Tsai, Tom Lloyd, Willoughby Sharp és John Perreault kezdeményezésére. Vassilakis Takis, ugyanis, visszavonta – az egyébként a MoMA által már megvásárolt – művét a múzeum 1969-es kiállításáról, és a múzeumkertbe „menekített” alkotást csak azzal a feltétellel volt hajlandó visszaadni az intézménynek, hogy az nem kerül vissza a kiállításra.

Megalakulása után a szövetség tárgyalásokat kezdeményezett a múzeum vezetésével, de az intézmény igazgatója nem egyezett bele abba, hogy az AWC nyilvános fórumot tartson a múzeumban. A fórumot ennek ellenére 1969. áprilisában a School of Visual Arts épületében megtartották a művészek. A nyilvános meghallgatás témája az AWC további programja és a múzeumi reformokkal kapcsolatos álláspontjának kialakítása volt. A meghallgatáson több százan jelentek meg és mondták el véleményüket. (A fórumról készült írásos anyagot Open Hearing címmel itt, az AWC megalakulását megelőző levelezés, és a MoMA-val folytatott tárgyalásaik dokumentációját Documents1 címmel pedig itt lehet olvasni.)

Az újonnan csatlakozó írókkal, műkritikusokkal, múzeumi dolgozókkal, filmesekkel együtt több száz fősre bővült szövetség 13 pontban foglalta össze követeléseit (amelynek egy egészen korai, meglehetősen radikális változatát érdemes elolvasni a Documents 1 9-12. oldalán), amit a MoMA-nak, később pedig minden New York-i múzeumnak elküldtek. Követeléseik között szerepelt többek között, hogy afro-amerikai, spanyol, puerto rico-i művészek is szerepeljenek a múzeumok kiállításain, illetve hogy a MoMA nyisson egy afro-amerikai művészeknek szentelt szárnyat; hogy a MoMA nevezzen ki művészekből álló bizottságot, amely kurátori feladatköröket lát el; hogy azok a művészek, akiknek műveit kiállítja a múzeum, bérleti díjat kapjanak; hogy a MoMA vállalja fel azoknak a művészeknek a bemutatását, akiknek nem tartoznak egy galériához sem.


Az AWC 13 követelése | forrás: Documents 1, primaryinformation.org

Később az AWC kibővítette követeléseinek körét, és nem csak az etnikai kisebbségek művészeinek jogaiért, de a női művészek nagyobb láthatóságáért is kiállt (például, 1970-ben az AWC tagjaiból létrejött Ad Hoc Women Artists’ Committee demonstrációin), az Artists’ Poster Committee-vel közösen pedig plakátkampányt szervezett a vietnámi háború elleni tiltakozásként (a plakát And Babies néven vált ismertté).


Az AWC tiltakozása a vietnámi háború ellen, a Studio International címlapján | forrás: darkmatterarchives.net
 

1971-ben, egyik utolsó tüntetésükön az AWC tagok nyílt intézménykritikát fogalmaztak meg: kinyilvánították, hogy nem hajlandók azonosulni a MoMA tanácsadó testületével, „akik – a művészek intellektusának, energiáinak és szándékainak kárára – azt feltételezik, hogy kulturális értékeket teremtenek”, és ezért követelték, hogy a művészek is kapjanak képviseletet a testületben. Követelték azt is, hogy a művészeknek legyen beleszólásuk saját műveik újraértékesítésébe, és részesedjenek a haszonból, valamint a műveik reprodukciója után járó bevételekből. Itt is hangot adtak annak a követelésüknek, hogy az elhunyt művészek nagy múzeumok gyűjteményeiben található műveinek értékesítéséből származó bevételekből hozzanak létre vagyonkezelő alapot, amely az élő művészeknek nyújt támogatásokat, egészségbiztosítást és egyéb szociális juttatásokat. A demonstrációra készült szóróanyagukat azzal a követeléssel zárták, hogy a MoMA hozza létre a afro-amerikai és Puerto Rico-i művészeket felkaroló és bemutató Martin Luther King Központot. (A szórólap itt olvasható.)

Az AWC – amely Sholette szerint „úgy tekintett a múzeumokra, azok tanácsadó testületeire és a vezető pozíciókat betöltő alkalmazottakra, mint a tényleges menedzseri osztályra, amely valójában nem a közjót, hanem a művészeti piac érdekeit szolgálja” (Dark Matter, 129.o.)- 3 éves működése alatt, és később is számtalan művészeti kezdeményezés, alternatív helyszín és intézmény létrehozásának katalizátora volt (mint például a Guerrilla Art Action Group, Women Artists in Revolution, Ad Hoc Women Artists’ Committee, El Taller, 55 Mercer stb.). Működésének hosszú távú eredményei között említhetjük az ingyenes múzeumi napok mellett, hogy hozzájárult a MoMA-dolgozók szakszervezetének (PASTA) létrejöttéhez, valamint egy olyan megállapodás forma kidolgozásához adott ötletet, amely lehetővé teszi a művészek számára, hogy részesedjenek a műveik újbóli értékesítéséből származó bevételekből, és bizonyos jogokat gyakorolhassanak eladott műveik felett is (a Seth Siegelaub által kidolgozott szerződés-tervezet, The Artist’s Reserved Rights Transfer And Sale Agreement, itt olvasható és tölthető le). A megállapodás-tervezetet néhány művész a mai napig használja.

Az AWC tevékenysége azért érdekes számomra, mert az OWS mozgalom és azon belül is az Occupy Museums és az Arts&Labor munkacsoport, amelyeket a cikk második részében fogok bemutatni, sok tekintetben hasonló célokat tűzött ki.

A bejegyzésben említett könyvek:
Julie Ault: Alternative Art, New York, 1965-1985, University of Minnesota Press, 2002
Gregory Sholette: Dark Matter. Art and Politics in the Age of Enterprise Culture, Puto Press, 2011

***
 

Vonatkozó írások:

Szacsva y Pál: A művészeti élet hierarchiája c. cikke a tranzitblogon

 

© 2017 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány