Radikális szolidaritás – Artur Zmijewski a budapesti Trafó Galériában


Them © Artur Zmijewski

A múlt héten a Trafó Galériában "Radikális szolidaritás" címmel nyílt kiállításod. Számodra mit jelent  a kiállítás címe?

A “radikális” jelző nagyon hasznos az egész munkám leírásánál, a filmeim nyelve ugyanis radikális. A 80064 című filmben, az egykori auschwitzi fogoly alkarjára újratetoválják a tábori számot – ez elég radikális gesztus. Az emlékezésre és a múltra utal, ami nem kellemes, mert az egykori fájdalomra emlékeztet. Szemet szemért (An Eye for an Eye) című filmemben ép testű emberek kölcsönzik valamelyik végtagjukat olyanoknak, akiknek az hiányzik. Egy másik a Séta című filmemben (Out for a walk), amely nem kerül bemutatásra a Trafóban, teljesen mozgásképtelen embereket visznek sétalni. De nem tolókocsikban: a bénult embereknek járniuk kell az egészségesek segítségével. Az én értelmezésem szerint a radikális szolidaritás a szolidaritás deklaratív dimenziójának az átlépésében rejlik. Saját testünk más személy által való használatáról van itt szó, de nem szexuális értelemben, hanem saját testünk tárgyiasítása révén történő lemondásról. Az így értelmezett szolidaritás a többi munkámhoz is hasznos segédfogalmat nyújt. Az Éneklecke 1 (The Singing Lesson 1) című film azt mutatja be, hogy süketnéma embertársainkat csak akkor tudjuk elfogadni, ha ők próbálnak hasonlóvá válni hozzánk, leküzdve saját korlátaikat, megtagadva saját tökéletlenségüket.  A radikális szolidaritáson azt a radikális gesztust értem, amellyel az egészségesek fogadják azt, ahogyan a süketnémak használják a hangjukat. A másokkal való szolidaritás egy olyan térnek a létrehozása, ahol hallhatóvá válik a mások hangja. Ewa Toniak feminista kritikus szerint a Szemet szemértben a csere ökonómiája az ajándékozás ökonómiájává válik. Ez az én filmjeimben bemutatott szolidaritásnak a legjobb leírása.

Elméleti munkáidban sokszor foglalkozol a művészet, valamint a művész szerepével. Már a „Az én művészetelméletem“(1995) c. diplomamunkádban állítottad, hogy a művészetnek befolyásolnia kell a társadalmi öntudatot és gondolkodásra buzdítani a befogadókat. 2007-ben megjelent az „Alkalmazott társadalmi művészetek“ c. kiáltványod. Szerinted manapság mi a művészet szerepe?

A művészetnek elsősorban az eredményt és a következményt kell keresnie. Arra van szükségünk, hogy a művészet ne legyen eredmény- és következménymentes tevékenység. A művészet a létező társadalmi problémak nem konvencionális, de hatékony megoldásainak forrása. A művészek át tudnak látni a falakon. Ezért a művészet lehetővé teszi azt, hogy megtegyük a következő lépést, amikor odaértünk a falhoz. Másfelől a művészetet gyakran ignoranciával vádolják, azt mondják, hogy a művészek nem olvasnak, tudnak eleget, stb. Ennek a következménye a művészet szerepének közömbösítése a társadalomban és a politikában. A művészetnek a társadalmi befolyás eszközévé kell válnia, ami valamennyire produktív is lehet, ha az ehhez vezető úton  a különböző diskurzusokat összekeverjük. Mostanában egyre népszerűbb tendecia a különböző diskurzusok közötti különbségek elmosása. Tudósok, humanisták a művészetben keresnek szövetséget, és a művészet sokat tanulhat tőlük. Nincs különbség a művészet és az élet többi területe között. A művészet és az élet többi területe közötti határ megsemmisítésének feltétele a diskurzusok összekeverése.

Ezek a nézeteid jelen vannak művészeti praxisodban, a baloldali „Politikai Kritika“ folyóirat szerkesztőség tagja vagy, nemrég Joanna Tokarska-Bakir antropológussal készítettél filmet. Mégis, egy ilyen mint a budapesti Trafóban szervezett kiállításnak van-e köze a művészet elidegenítése elleni harchoz? Szerinted egy ilyen kiállítási praxis nem éppen megerősíti a művészet és az igazi élet elhátorolását?

Nem, el kell hagyni az ilyen elhatárolódás koncepcióját, hisz nincs különbség az élet és művészet között. Nem hiszem, hogy a „galéria“ felirat kijelölne ilyen határt. A nyilvános térben történő performatív jellegű tevékenységeknek a célja a nyilvános tér újradefiniálása. Ez az embereken keresztül történik, akik írnak, elméleteket hoznak létre, politikus módon tevénykednek – ilyen együttműködés nélkül nincs értelme semmilyen kezdeményezésnek. Lengyelországban ez működik – erre a „Politikai Kritika“ folyóirat a legjobb példa – együtt találjuk ki, együtt keressük, a művészet segítségével hogyan lehet politikai igényeket támogatni, hogyan használhatók a politikai stratégiák a művészeti tevékenységekben. És ez nem ötletszinten történik: hiszen a tudomány és művészet diszkurzusát keverjük össze. Nem absztrakt ötletekre van szükség, amelyeket senki nem fog megvalósítani. Valakinek erőfeszítést kell tennie. Az történt a Joanna Tokarska-Bakirral való közös munkánk során is, hogy mind a ketten megváltoztattuk magunkat – én a művészeti, ő a tudományos stratégiáit.

Éneklecke 1

A kiállítás a nyilvános tér befolyásolásának egyik módja, ugyanúgy, mint a szövegírás vagy az interjúadás. Egy másik eszköz lehet a diskurzusok összekeverése, például a művészeti eszközök alkalmazása más diszciplínák által. Persze, egy olyan típusú esemény, mint egy kiállítás, nem kelthet nagyobb rezonanciát. Mégis, a nézők a Trafóban a tudatosság kialakulásának résztvevőivé válnak, persze akkor, ha nem puszta szórakozásnak tekintik az egészet, hanem igyekeznek válaszolni a munkáimban felvetett kérdésekre.

Trafó Galéria: Radikális szolidaritás. Artur Zmijewski kiállítása
Megtekinthető: 2008.01.25 – 2008.03.02 között.
1094 Budapest Liliom u. 41.

Vonatkozó régebbi cikkünk:

Fundamentalisták és újbaloldaliak Lengyelországban

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány