NEO-VÍZIÓ: Kardos Sándor új képfajtái

Miközben a digitális globowoodi környezetben felpörgetett képipar állandóan ontja az új képfélék létrehozásának lehetőségét, igazi ritkaságszámba megy, ha analóg színtéren keletkezik újítás. Bár nem övezte nemzetközi érdeklődés, az elsősorban neves játékfilm-operatőrként ismert Kardos Sándor néhány éve tartó kísérleti filmes pályafutását a ’régiből-újat’ képlet jellemzi, de nem az a fajta, amit örömmel fogadna be a mainstream.


Kardos Sándor: Résfilm (2005) | © terebess.com

 

Kardos elköteleződését a szokatlan képek iránt az internacionális karriert is befutott Hórusz-archívum is jelzi, ez a hetvenes évek elejétől építgetett, véletlenek, tervezési, technikai vagy keretezési hibák áldozatául esett privát fotók, avagy „képi elszólások” gyűjteménye. A majd másfél millió darabos fényképkollekció egyfelől az alkotói tudatosság hiányát testesíti meg, amennyiben névtelen szerzők olyan fotóit tartalmazza, melyeket a technika ördöge – vagy Kardos fordulatával, „az Isten ujja” – a fotós eredeti szándékától eltérően, vagy annak akaratlanul is a mélyére hatolva, különös, egyedi, bizarr képeket eredményezett. Másfelől viszont, éppen Kardos képalkotói hátterének ismeretében, finoman utalnak az esetlegesség, a szabálytalanság, a mögöttes valóságtartalmakat rögzítő fotótechnika iránt érdeklődő, kísérletező attitűdre.

A lejátszáshoz Flash Player szükséges.


Isten ujja a Hórusz Archívumban | © Litera tv
 

 


Kardos Sándor: Résfilm (részletek) | © prae.hu

 

A 36. Magyar Filmszemle kísérleti filmes kategóriájának fődíját elnyerő Résfilm (2005) egy hagyományos technika kontextusváltó felhasználásával hívta fel magára a figyelmet. A sportfotózásban használt réskamerát eredetileg a célba befutók sorrendjének pontos megállapítására fejlesztették ki. Egy ilyen, csupán a célvonal csíkját látó, saját fejlesztésű kamerát, funkcionális szerepétől megszabadítva, Kardos egy Akutagava-novella alapján, színészekkel forgatott kisjátékfilm rögzítésére használt, meglepően jól működő végeredménnyel. Tőle függetlenül a technikát médiaművészek is alkalmazták már, Lévay József Harmonográf (2005) nevű interaktív installációja digitális réskamerával készített felvételeket a látogatókról, Örkényi Antal Az apokalipszis lovasai (2009) címmel a bergsoni időelmélettel keretezte digitális kamera és egy szoftver segítségével létrehozott óriási méretű célfotóit.

De a fenti állóképes kísérletekkel ellentétben Kardos nemzetközi szinten is egyedülálló filmjének hatása azért komplexebb, mert a relativizált mozgást „mozgatja” tovább. A réskamera felvételrögzítő mechanizmusának lényege ugyanis az idő térré alakítása: a résen keresztül minden pillanatot rögzít, időbeli megszakítás nélkül. A mozgó elemek így – saját sebességüktől függően – torzulva, elnyúlva, az álló elemek pedig vízszintes csíkokként jelennek meg a filmen. Bár Kardosnál távolról sem a dokumentálás, vagy a sebesség és gyorsaság a szempont, mint a versenysportokban, a speciális idő-adottság csak előnyére válik a felvételeknek. A Résfilm 19 percében a japán bushido szelleme ölt testet, majd szakad szét, az elbeszélt történet és a kísérőképek szintjén is. A narrátor által szinte szóról-szóra felolvasott Zsebkendő című novellában Kelet (japán kultúra, bushidó, önfegyelem) és Nyugat (amerikai feleség, Strindberg, színészi technika) találkozási pontján, aprólékos megfigyelésekkel, tömör megfogalmazásokkal egy lassú, nyugodt, meditatív hangulat képződik meg, amit olajozottan vesznek át a filmképek hol balról jobbra, majd jobbról balra vonuló amorf alakzatai.

A néző a kisfilm néhány perce alatt tárgyak, emberek, hétköznapi látványok ismerős-ismeretlenné való átalakulásának lehet tanúja: hullámzó arcok terülnek szét és vékonyodnak semmivé, a valóság részletei gyurmaként nyúlnak és zsugorodnak, folyamatosan stimulálva az észlelést. A horizontális diafilm egyébként hagyományos filmhez hasonlóan van felsnittelve: közelképeket, totálokat láthatunk váltakozva, de miközben a nézőpont változatlan, a tárgyak újabb és újabb arcukat mutatják. Az egész filmet átlengi egy sejtelmes, metafizikai aura, és ahogyan Akutagava történetében a szakadt zsebkendőn keresztül rálátás nyílik valami felszín alattira, a réskamera résén keresztül a valóság szabad szemmel láthatatlan olvasata sejlik fel.


Kardos Sándor: A sírásó (részletek) | © frontprod.hu

Jogosan merülhet fel, hogy ezen túl milyen kifutási lehetősége van ennek a technikának? Sokan kételkedtek abban, hogy egy nagyjátékfilmet is elbírna a vontatott, torz képek sorozata, de Kardosnak végül az Inforg stúdió égisze alatt nemcsak hogy sikerült elkészítenie A sírásót 2010-ben, de az szakmai és kritikai elismerést is kapott. Ha a Résfilm beavatás volt, a Rilke-novella alapján készült, 85 perces Sírásó már maga a továbbképzés a türelmes néző számára, aki a filmidő alatt fokozatosan válik e képfajta, a csíkok, hullámok, kettőződések értő megfejtőjévé, jóllehet azok itt egészen más jelentéseket hoznak játékba, mint a kisfilmben. A reneszánsz festményeket idéző színek és formák, de azzal homlokegyenest ellenkező kompozíciók ezúttal a halál metafizikáját, és a kis, zárt falusi közösség pestis révén felbomló, foszladozó rendjét örökítik meg. Paradox módon a lassú képfolyam a filozofikus rilkei szövegben való elmélyülés idejét és ideális körülményeit teremtik meg; a képek, de még a kísérő hangfoszlányok témáját és ritmusát is egyértelműen a szöveg diktálja, anélkül, hogy ez nyomasztóan didaktikussá vagy öncélúvá válna.


Kardos Sándor: A sírásó (részletek) | ©  frontprod.hu

A végeredmény egyszerre dinamikus és statikus, filmszerű és filmszerűtlen: réskamera híján hangalámondásos narráció által kísért, színészi játékot sem igénylő, kitartott fotókat látnánk. A speciális látvány az tehát, ami mindent visz, de nem működne az aprólékos gondossággal kidolgozott auditív kíséret, a Peter Ogi által komponált zene, a narrátor Törőcsik Mari és a többi színész zajokkal, zörejekkel gondosan összeszerkesztett hangja nélkül. Az összhatás viszont olyan elementáris erejű, hogy tipikusan „moziban kell látni”: a furcsán groteszk, a test és a színek fogalmát újraíró, érzéki képek szembe mennek mindenféle konvencionalitással, olyan kísérleti filmet eredményezve, ami nagyvásznon működik igazán. Kevésbé kompakt ugyanakkor Kardos másik, szintén rendezőként, és szintén különleges fejlesztésű kamerával filmezett Átváltozása (2009). A Kafka-adaptáció a szubjektív szemszöget és a rovarperspektívát egyaránt filmre fordítja: a 360 fokban „látó”, hat objektívből álló, távvezérelt minirobotra szerelt gömbkamera a teret kb. olyan torzításban mutatja, ahogyan egy bogár szemei észlelhetik. A hatás elsőre lehengerlő, és technikailag is perfekt, de szöveg és kép együttese a 45 perces filmidőt nem tudja olyan szinergikusan kitölteni, mint a réskamerás adaptációk. Talán azért is, mert a valóság deformálódott képe még így is túl konkrét, és nem képes annyiféle lehetséges jelentést felvenni, mint a Résfilm vagy A sírásó esetében – így többnyire elsősorban a szöveget illusztráló, érdekes trükkfelvétel marad. De Kardos kísérletezői erényein ez mit sem változtat: kevés hagyományos iskolán nevelkedett operatőr keresi ilyen kitartóan, egyedi módszerekkel egy új képi fogalmazásmód eszközeit és technikáit.


Kardos Sándor: Átváltozás (részletek) | © digitalelite.net

 

  • iparterves

    Nagyon köszönöm a lehetőséget, amelyet a cikk teremtett azzal, hogy az eddig nem látott filmeket megnézhetem.
    Kardost egészen kiváló operatőrnek tartom, akinek képi látásmódja Bereményi filmjeihez ( Tanítványok, Eldorádó ) kötődik bennem.

  • menthol

    @iparterves:

    Jonapot Iparterves,

    Egy kicsit meglepett hogy maga nem reagalt Kardos,
    egy a tv interju soran elhangzott, mondatara.

    A 00.19 -nél ezt mondja:

    ” . . . teljesen hozzanemértö, nem müvészi lélekkel megaldott emberek kezén, a fotografiaban véletlenszerüen létrejöhetnek remekmüvek.”

    Kivancsi lettem volna mit gondol erröl.
    En persze a fotografia kontextusaban probalom megérteni ezt,
    de maga akar ‘szélesebben’ is lathatja.

© 2017 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány