Gyerekjáték meggyőzni a közembert, hogy amit “adóforintjaiból” vettek, az szemét. Hiszen a védendő művészet mintapéldánya ott áll a budapesti XII. kerületben, a turulszobor az. Hiszen a filozófusok, a filmesek, színházasok is loptak, naná, hogy az egész művészbagázs erre játszik. Ennyi a koncept – a kormányzati konceptuális mű. Amely dermesztő módon mutat vissza az Entartete Kunst-ra, az “elfajzott művészetre”.
Ahogy az várható volt, a színház, a film és a filozófia után most a képzőművészet, ráadásul a kortárs képzőművészet került célkeresztbe. Hazánk kérlelhetetlen purifikátora, Budai Gyula és tisztítóbrigádja kortárs köztéri művek értékét fogja vizsgálni. Ezzel együtt pedig – korántsem mellékesen – elkezdődött a médiakampány, amelyet a Magyar Nemzet cikke vezetett be: Egymilliárd “műalkotásokra” (sic!) címmel február 5-én.
A cikkben konzekvensen lekicsinylő módon, lejárató jelzőkkel szólnak a kortárs művészetről. Konkrét művekről – pontatlanul modernként aposztrofálva ezeket–, valamint készítőikről és megrendelőikről. Azt sejtetve, hogy ez bizony mind humbug, élősködők pénzszerzési akciója, színtiszta korrupció.
A szöveg tökéletesen alkalmas arra, hogy felerősítse a kortárs művészettel szembeni legrosszabb, legásatagabb előítéleteket. Az ”ilyet én is tudok”, a “mi kerül ezen ennyibe” és az “ingyenélő művészek” fogalmi mezejében gázol a lap, szügyig a sztereotípiában, büszkén lobogtatva provinciális butaságát.
A hangnem alpári,
az állítás ferdítés. Kezdjük az utóbbival. Az elszámoltatási kormánybiztos a PPP (public-private partnership) konstrukcióban zajlott beruházások bizonyos körénél keres fogást. Így került elő a Magyar Universitas Program, amely 2005-ben indult oktatási infrastruktúra-fejlesztési program volt. Keretében egyetemi épületekhez, vagy épületekbe kortárs műalkotások is kerültek – a gyakran nagyszabású munkálatok szerves részeként. Az ezekre elköltött összeg nem egymilliárd, hanem mintegy a fele, s ezt a pénzt kötelező volt műtárgyakra költeni, egy olyan szabály értelmében, amely bizonyos beruházásoknál a beruházási érték 1 %-át erre irányozta elő. A gondolat európai, a minta is az. Nem beszélve a hazai közelmúltról, a szocializmusban ugyanis működött már efféle szabályozás nálunk is.
Az úgynevezett elszámoltatás most a PPP-konstrukciókat támadja és a leggyengébb láncszemnek a művészet tűnik Budaiék számára. Mi egyéb is volna, mint gyenge láncszem? Itt a legszubjektívebb a megítélés és a legsimább a terep. Művészek és műkritikusok tiltakoznak majd: hát aztán?
Itt kockázatmentesen lehet elherdált milliókról hörögni, a kormányzat fan clubjának pedig édes a dallam, amit a Magyar Nemzet húz a fülükbe:
“A balliberális kormányoknak esetenként húszmillió forint közpénzt is megért egy-egy modern műalkotás: így például a narancssárgára festett falrész vagy több, egymás mellé helyezett műanyag kocka. Az előző kabinetek az oktatási nagyépítkezések keretei között egymilliárd forintot költöttek efféle alkotásokra. (…) Budai Gyulának például arra a kérdésre kell majd választ keresnie: különféle formabontó műalkotások megérnek-e az államnak öt-, tíz-, esetenként húszmillió forintot. Különösen akkor, ha a modernnek nevezett mű nem más, mint egy narancssárgára festett falrész, esetleg néhány nagyobb méretű, egymás mellé helyezett átlátszó műanyag kocka. Efféle alkotásokra összesen egymilliárd forintot áldoztak a szociálliberális kabinetek, a hatalmas summát közbeszerzési eljárás nélkül, az úgynevezett PPP-beruházások kapcsán fizették ki…”
A fent említett „falrész“ minden bizonnyal Gál András művét akarja jelenteni, amely természetesen nem pusztán
„narancssárgára festett fal“,
de amelyet egyes hozzáértő fórumozók (a vox populi mögül kicsattogó fogsorok) máris a szobafestés kompetenciájába utaltak. Monokróm műalkotásról van szó, amely reflektál közegére, egy köztérre, egy egyetemi aulára, címében pedig (Who’s afraid of yellow?, 2006, azaz Ki fél a sárgától?) művészeti előzményre is utal (Barnett Newman: Who’s Afraid of Red, Yellow and Blue, 1966). Ám ezt most a művészet- és intellektus-ellenes hisztériában nehéz lesz elmagyarázni.
Az Universitas az ország több tucat pontján, sok magas nívójú művet eredményezett. Minden pályázat, megvalósult pályamű megtekinthető a neten, végig nyilvános volt a folyamat, a költségvetésekkel együtt. (Azt már csak mellékesen fűzzük ide: tessék mondani, műalkotásokat hogyan lehet közbeszerzési eljárással vásárolni?)
A művek médiumai sokfélék, van térplasztika, van elektronikus mű, térinstalláció, festmény, murális munka, hagyományosabb értelemben vett köztéri szobor. (Egy ilyet kipécézett a Magyar Nemzet is. Farkas Zsófia Őrsejt , 2009 című munkáját, amely a Semmelweis Orvostudományi Egyetem előtt látható, címlapjára tűzte, mint “kötelezően” megvett és persze színvonaltalan művet.)
A Magyar Nemzetnek ez most mind egyként “modern”, meg “formabontó”. Pontosítsunk: nem modernek ezek a művek, hanem kortársak. És nem formabontók, mert ennek a kifejezésnek egész egyszerűen nincs értelme itt. Térspecifikusak, egy adott helyre, adott kiírásra születtek. Örvendenünk kellene, hogy egyáltalán megvalósultak. Abban az országban, ahol a köz nevében leginkább Szt. István szobrokat rendeltek a közterekre, s ahol ezeket többnyire közepes iparosok állították elő szakmányban, ott nehéz másnak, mint haladónak tekinteni ezt a programot. Hogy kinek mennyire tetszik, az más kérdés. De ebben az ügyben talán nem a purifikátor és nem a most a helyszínekre küldendő igazságügyi szakértők az illetékesek. A program zsűrije mindvégig szakmai volt, s a tekintélyes szakemberekhez (élükön a már elhunyt Néray Katalinnal, a Ludwig Múzeum volt igazgatójával) az egyetemek és a városok is rendelhettek tagokat.
Gyerekjáték elbizonytalanítani,
majd meggyőzni a közembert, hogy amit “adóforintjaiból” vettek, az szemét. Hiszen a védendő művészet mintapéldánya ott áll a budapesti XII. kerületben, a turulszobor az. Hiszen a filozófusok, a filmesek, színházasok is loptak, naná, hogy az egész művészbagázs erre játszik. Ennyi a koncept, a kormányzati konceptuális mű. Utána már csak elégszer kell ismételgetni a vádakat a megfelelő szócsövön keresztül. Erre a szerepre készséggel ajánlkozik a kormányzat uszító közlönye, a Magyar Nemzet.
Az egész mögött húzódó esztétika egyrészt kínosan nevetséges. Pont olyan, mint a korai Kádár-korszak bigott absztrakció-ellenessége. Az anekdota szerint egyébként a Képzőművészeti Lektorátusnál Ormos et., amikor a “semmit sem ábrázoló” absztraktok után pár évvel meglátta a hiperrealistákat, a fejét fogta ijedtében. Te jó ég, hiszen ezek ábrázolnak valamit! Akkor már inkább az absztraktok!
Túl az anekdotikus múltba visszavivő hangulatokon, a Magyar Nemzet, Budai és – mi mást lehet feltételezni – a kormányerők bizonyos részének esztétikája ennél rémisztőbb előképekre is mutat. Az Entartete Kunst-ra, a nácik “elfajzott művészet” koncepciójára, amely először gúny tárgyává tett, majd betiltandónak, leköpdösni valónak és végső soron megsemmisítendőnek ítélt minden modernista, progresszív művet, izmust, irányt és alkotót. Akár tudnak erről az elszámoltatók és propagandisták, akár nem, ezt a szellemet engedték ki a palackból.
Forrás: community.hu
