Kulturális politikánk egyes aktuális kérdéseiről

Előre elnézést, ha zavaros lesz a szöveg, merthogy meglehet, az lesz. És elnézést, ha – khöm – vacak is lesz itt-ott. Hiszen a helyzet is az, vacak, zavaros. Mindarra, ami a kulturális politikában történik ma, Magyarországon, szinte lehetetlen érdemben reagálni. A TranzitBlog estjén, a Laborban amikor arról kérdezték a blog állandó szerzőit és felkért közreműködőit, hogy miről is fognak majd írni (vö.: Min dolgozik mostanában?), akkor valami olyasmit mormogtam, hogy sajnos, nem azzal foglalkozom, ami érdekelne. Leginkább azért, mert a politikai helyzet, azon belül is a kulturális politika jelenlegi állapota, a folyamatos, arcátlan fejlemények egyfolytában válaszadásra, reakcióra késztetnek, s legalábbis heti szinten kellene írni, reflektálni, érvelni, petíciózni és tiltakozni. Vészterhes napok voltak azok. Tombolt a filozófus-ügy, tetőzött a Tarr Béla-ügy, a Kocsis-nyilatkozat felkavarta portól köhögtünk. Ez volt a Műcsarnok tragikomikus vezetőváltásának ideje, s az Operaház szappanoperájának valamelyik újabb kisszerű epizódja is zajlott éppen. A nagy tekintélyű Demján Sándor szavai keltettek turbulanciát, mikor is szűkebb, egyetemi körben fejtette ki nézeteit a hazai művészek túlontúl magas számáról. És hogy a nemzeti tabló teljes legyen, a purifikátor, Budai Gyula indult rohamra kivont szablyával az Universitas-program ellen. Egyszerre nevetséges és szorongáskeltő történések ezek. Akár mindaz, ami ma kulturális politika gyanánt (röviden itt és most nevezzük kultpolnak) mutatja magát. A címben az egykori állampárti zsargon, úgy érzem, a helyén van. S akár az állampárti időkben, a szakmák valójában most sem tudnak kivel vitatkozni a kultpolról. Nincs illetékes. A semmibe szállnak el petíciók, cikkek.

A Műértő júniusi száma nagy összeállítást közöl a hazai múzeumok költségvetési helyzetéről, a zárolások és elvonások nyomán kialakult helyzetről. Az Iparművészetiben a zárolás utáni pénz még a bérekre sem volt elegendő, a Szépművészeti mintha nem is volna a kultpol bezzeg-gyereke, Pécsett mintha nem is lett volna kulturális fővárosi év. Nem sorolnám. Szégyenletesen alacsony összegekről van itt szó és nem csak a debreceni futballstadionhoz képest. Pusztulat, szegényedés, felperzselt föld mindenütt, a füstölgő romok között tépett ruházatú intézményvezetők matatnak; nem ironizálni szeretnék, pusztán a nemzeti tabló újabb részleteit vázolnám itt. Miközben több mint húsz éve semmilyen színezetű magyar országgyűlés nem képes megalkotni egy épkézláb szponzorációs törvényt, amely végre valóban érdekeltté tenné a vállalatokat az intézményi támogatásokban. Egyetlen kormányzat (és önkormányzat) sem akart lemondani egyetlen adóforint fölötti ellenőrzési jogról sem és persze arról a lehetőségről, hogy igyekezzék rövid pórázon tartani az intézményeket és azok vezetőit.   

Mielőtt gyanúba keverednék: a Hiller István fémjelezte kultpolnak is voltak agyrémei; emlékezhetünk a sokmillió forintos, teljesen légből kapott Édes anyanyelvünk pályázatra, vagy a kultúra tömegesítése címszó alá rendezett megakiállítások kritikátlan dicséretére. De mégis, voltak olyan területek, amelyekre nem léptek szűklátókörű pártemberek, s ahol hagyták érvényesülni a szakmaiságot. Ma szinte nincs ilyen fehér folt.  Mitől az a mélységes tudatlanság, szellemtelenség és agresszivitás, ami a jelenlegi kormányzat kultpolját jellemzi? Vagy kitől? Réthelyi József minisztertől? Aki többet foglalkozik azzal, hogy a Nemzeti Színház igazgatója mit válaszolt egy szélsőjobboldali újságíró provokációjára, mint azzal, hogyan állnak az intézmények. Vagy Szőcs Gézától? Aki sikertörténetként tálalja azt, hogy egy magángaléria szervezésében, Magyar Művészet (sic!) címmel, feltűnően koncepciótlan és a kortárs művészet folyamatait teljesen ignoráló kiállítás lesz hivatott bemutatni a (no, mit?) a magyar művészetet Kínában. (Mi egyéb is volna ugyebár a „magyar művészet”, mint amit az adott galéria képvisel?) Az államtitkár úgy vélte, a "kínai tudatvilágot alakító réteg" rezonálni tud majd az alkotásokra, képes lesz értelmezni a műveket, írja az MTI. Közben nagyon nehéz mást érezni, mint zavart és némi szégyenkezést, hogy egy sokadrendű frissességű tárlatot exportálunk abba az országba, ahol művészek, kurátorok, galeristák és gyűjtők tökéletesen képben vannak abban a tekintetben, hogy mi számít ma progresszívnek a világ művészetében, illetve ezt részben ők teremtik. Az államtitkár számára tényleg kérdés volt, hogy tudják-e értelmezni arrafelé ezeket a műveket? Az ottani „tudatvilágot alakító réteg” erre legfeljebb majd megállapítja magában, hogy immár Magyarországon is létezik (újra) a hivatalos és vele párhuzamosan az érvényes művészet kettőssége.

Honnan ez a dermesztő ismerethiány? A homály, amelyben sem a helyünket, sem a nexusainkat nem látja a kultpol? Magától a Nemzeti Ügyek Kormányától? Amely az alkotmányba iktatott egy legitimáció, program és elszámoltathatóság nélküli szervezetet. Amely úgy szántja be a földbe a közalapítványokat, hogy senkivel nem kezdeményez érdemi dialógust arról, mi válthatná fel őket. Amely nem kultúraellenesnek tűnik, ahogy sokan jellemzik, hanem inkább kultúramentesnek. A miniszterelnök előző kurzusának még bizony – hajh! – homlokterében állt a kultúra. Volt Korona-úsztatás, Nemzeti Színház projekt-leállítás és újrakezdés, létrejött (most hagyjuk, hogyan) a Millenáris Park, volt benne Álmok álmodói kiállítás (figyelemreméltó gondolat, hogy a kormányzat egy önmaga által kitalált, nagy kiállítással szerette volna definiálni magát), akkor még a szerény Rockenbauer Zoltánt delegálták az Opera élére. Nekem az a kultpol sem tetszett, sem irányaival, sem esztétikájával nem értettem egyet (egyáltalán: kell, hogy egy kormánynak esztétikája is legyen a politikája mellé?), de azzal legalább vitatkozni lehetett, ha valaki érzett hozzá kedvet.

Ma már sehol az egykori formátum. Apparatcsikok is megteszik, és a kontroll áll mindenekfelett. Alacsonyan köröznek az államtitkárok és parlamenti kormánypárti kultúrpolitikusok. Megnyitókon szólalnak meg, egy-egy nagyobb kiállításra jó valamelyiküket meghívni felszólalóként, volt persze eddig is ilyesmi, de most mintha azt érezném, az intézmény „levédi” magát velük. Ha meg nem reprezentálnak, hát beleszólnak. Hogy például milyen értelmezés volna kívánatos a Holokauszt Emlékközpont kiállításán. A kötcsei vízió értelmiségcserét helyezett kilátásba, el is kezdődött. A progresszió emberei, a független színtér képviselői búvárruhát húznak, készülnek az alámerülésre. Amit 1989 óta a kultúra függetlenségéről, autonómiájáról gondoltunk, amit az intézmények szerepéről tudtunk, az érvényét vesztette. Akik kulturális közintézményekben dolgoznak, vagy a kultpol valamely zugában még a normalitást képviselnék, jobban teszik, ha nem emelik fel a szavukat, kevesebbért is küldenek el mostanság alkalmazottakat a közszférából.  Jobb nem kihúzni hát a gyufát. Inkább várni, amíg leég az egész kóceráj.

© 2022 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány