Előre elnézést, ha zavaros lesz a szöveg, merthogy meglehet, az lesz. És elnézést, ha – khöm – vacak is lesz itt-ott. Hiszen a helyzet is az, vacak, zavaros. Mindarra, ami a kulturális politikában történik ma, Magyarországon, szinte lehetetlen érdemben reagálni. A TranzitBlog estjén, a Laborban amikor arról kérdezték a blog állandó szerzőit és felkért közreműködőit, hogy miről is fognak majd írni (vö.: Min dolgozik mostanában?), akkor valami olyasmit mormogtam, hogy sajnos, nem azzal foglalkozom, ami érdekelne. Leginkább azért, mert a politikai helyzet, azon belül is a kulturális politika jelenlegi állapota, a folyamatos, arcátlan fejlemények egyfolytában válaszadásra, reakcióra késztetnek, s legalábbis heti szinten kellene írni, reflektálni, érvelni, petíciózni és tiltakozni. Vészterhes napok voltak azok. Tombolt a filozófus-ügy, tetőzött a Tarr Béla-ügy, a Kocsis-nyilatkozat felkavarta portól köhögtünk. Ez volt a Műcsarnok tragikomikus vezetőváltásának ideje, s az Operaház szappanoperájának valamelyik újabb kisszerű epizódja is zajlott éppen. A nagy tekintélyű Demján Sándor szavai keltettek turbulanciát, mikor is szűkebb, egyetemi körben fejtette ki nézeteit a hazai művészek túlontúl magas számáról. És hogy a nemzeti tabló teljes legyen, a purifikátor, Budai Gyula indult rohamra kivont szablyával az Universitas-program ellen. Egyszerre nevetséges és szorongáskeltő történések ezek. Akár mindaz, ami ma kulturális politika gyanánt (röviden itt és most nevezzük kultpolnak) mutatja magát. A címben az egykori állampárti zsargon, úgy érzem, a helyén van. S akár az állampárti időkben, a szakmák valójában most sem tudnak kivel vitatkozni a kultpolról. Nincs illetékes. A semmibe szállnak el petíciók, cikkek.
A Műértő júniusi száma nagy összeállítást közöl a hazai múzeumok költségvetési helyzetéről, a zárolások és elvonások nyomán kialakult helyzetről. Az Iparművészetiben a zárolás utáni pénz még a bérekre sem volt elegendő, a Szépművészeti mintha nem is volna a kultpol bezzeg-gyereke, Pécsett mintha nem is lett volna kulturális fővárosi év. Nem sorolnám. Szégyenletesen alacsony összegekről van itt szó és nem csak a debreceni futballstadionhoz képest. Pusztulat, szegényedés, felperzselt föld mindenütt, a füstölgő romok között tépett ruházatú intézményvezetők matatnak; nem ironizálni szeretnék, pusztán a nemzeti tabló újabb részleteit vázolnám itt. Miközben több mint húsz éve semmilyen színezetű magyar országgyűlés nem képes megalkotni egy épkézláb szponzorációs törvényt, amely végre valóban érdekeltté tenné a vállalatokat az intézményi támogatásokban. Egyetlen kormányzat (és önkormányzat) sem akart lemondani egyetlen adóforint fölötti ellenőrzési jogról sem és persze arról a lehetőségről, hogy igyekezzék rövid pórázon tartani az intézményeket és azok vezetőit.
Mielőtt gyanúba keverednék: a Hiller István fémjelezte kultpolnak is voltak agyrémei; emlékezhetünk a sokmillió forintos, teljesen légből kapott Édes anyanyelvünk pályázatra, vagy a kultúra tömegesítése címszó alá rendezett megakiállítások kritikátlan dicséretére. De mégis, voltak olyan területek, amelyekre nem léptek szűklátókörű pártemberek, s ahol hagyták érvényesülni a szakmaiságot. Ma szinte nincs ilyen fehér folt. Mitől az a mélységes tudatlanság, szellemtelenség és agresszivitás, ami a jelenlegi kormányzat kultpolját jellemzi? Vagy kitől? Réthelyi József minisztertől? Aki többet foglalkozik azzal, hogy a Nemzeti Színház igazgatója mit válaszolt egy szélsőjobboldali újságíró provokációjára, mint azzal, hogyan állnak az intézmények. Vagy Szőcs Gézától? Aki sikertörténetként tálalja azt, hogy egy magángaléria szervezésében, Magyar Művészet (sic!) címmel, feltűnően koncepciótlan és a kortárs művészet folyamatait teljesen ignoráló kiállítás lesz hivatott bemutatni a (no, mit?) a magyar művészetet Kínában. (Mi egyéb is volna ugyebár a „magyar művészet”, mint amit az adott galéria képvisel?) Az államtitkár úgy vélte, a "kínai tudatvilágot alakító réteg" rezonálni tud majd az alkotásokra, képes lesz értelmezni a műveket, írja az MTI. Közben nagyon nehéz mást érezni, mint zavart és némi szégyenkezést, hogy egy sokadrendű frissességű tárlatot exportálunk abba az országba, ahol művészek, kurátorok, galeristák és gyűjtők tökéletesen képben vannak abban a tekintetben, hogy mi számít ma progresszívnek a világ művészetében, illetve ezt részben ők teremtik. Az államtitkár számára tényleg kérdés volt, hogy tudják-e értelmezni arrafelé ezeket a műveket? Az ottani „tudatvilágot alakító réteg” erre legfeljebb majd megállapítja magában, hogy immár Magyarországon is létezik (újra) a hivatalos és vele párhuzamosan az érvényes művészet kettőssége.
Honnan ez a dermesztő ismerethiány? A homály, amelyben sem a helyünket, sem a nexusainkat nem látja a kultpol? Magától a Nemzeti Ügyek Kormányától? Amely az alkotmányba iktatott egy legitimáció, program és elszámoltathatóság nélküli szervezetet. Amely úgy szántja be a földbe a közalapítványokat, hogy senkivel nem kezdeményez érdemi dialógust arról, mi válthatná fel őket. Amely nem kultúraellenesnek tűnik, ahogy sokan jellemzik, hanem inkább kultúramentesnek. A miniszterelnök előző kurzusának még bizony – hajh! – homlokterében állt a kultúra. Volt Korona-úsztatás, Nemzeti Színház projekt-leállítás és újrakezdés, létrejött (most hagyjuk, hogyan) a Millenáris Park, volt benne Álmok álmodói kiállítás (figyelemreméltó gondolat, hogy a kormányzat egy önmaga által kitalált, nagy kiállítással szerette volna definiálni magát), akkor még a szerény Rockenbauer Zoltánt delegálták az Opera élére. Nekem az a kultpol sem tetszett, sem irányaival, sem esztétikájával nem értettem egyet (egyáltalán: kell, hogy egy kormánynak esztétikája is legyen a politikája mellé?), de azzal legalább vitatkozni lehetett, ha valaki érzett hozzá kedvet.
Ma már sehol az egykori formátum. Apparatcsikok is megteszik, és a kontroll áll mindenekfelett. Alacsonyan köröznek az államtitkárok és parlamenti kormánypárti kultúrpolitikusok. Megnyitókon szólalnak meg, egy-egy nagyobb kiállításra jó valamelyiküket meghívni felszólalóként, volt persze eddig is ilyesmi, de most mintha azt érezném, az intézmény „levédi” magát velük. Ha meg nem reprezentálnak, hát beleszólnak. Hogy például milyen értelmezés volna kívánatos a Holokauszt Emlékközpont kiállításán. A kötcsei vízió értelmiségcserét helyezett kilátásba, el is kezdődött. A progresszió emberei, a független színtér képviselői búvárruhát húznak, készülnek az alámerülésre. Amit 1989 óta a kultúra függetlenségéről, autonómiájáról gondoltunk, amit az intézmények szerepéről tudtunk, az érvényét vesztette. Akik kulturális közintézményekben dolgoznak, vagy a kultpol valamely zugában még a normalitást képviselnék, jobban teszik, ha nem emelik fel a szavukat, kevesebbért is küldenek el mostanság alkalmazottakat a közszférából. Jobb nem kihúzni hát a gyufát. Inkább várni, amíg leég az egész kóceráj.
Kedvenc basszerosom, a jogi szakértő. most kultúrpolitizál. Szíve joga. Neki is.
Nem tetszik neki, ami van.
Nekem sem.
Nem tetszik neki, hogy az állam diktál.
Nekem sem.
Mit ajánl helyette a basszeros helyen és időn kívűl?
Nem tudom.
A kultúra emberei magasabb rendűek?
Szerinte talán igen, szerintem nem.
A közalapítványok megszűntetése basszeros szerint bűn.
Szerintem a megszűntetésük önmagában nem – de ahogy eljártak és ahogy megszűntették ( vagyis a mód, az érdekeltek kirekesztése és vagyonuk elvétele ) az már igen.
Bár basszerosom nem említi, de attól tartok, szerinte az a megfelelő szervezet, amelyben a kultúra letéteményesei: alkotók, közvetítők alkotják a többséget, hozzájuk folyik be a pénz és ők fordíthatják – lényegi ellenőrzés nélkül – arra, amire szeretnék.
Óh, én nem igy képzeltem el a rendet. Lelkem nem ily honos- az önkormányzat szép dolog, de az önkormányzat nem érdekeltek általi ellenőrzése még szebb.
Basszerosom biztos ismeri az ICA sorsának alakulását és a nyugati trendeket a kultúra finanszírozására.
Ha túljutottunk a felháborodáson – “felháborodok, tehát vagyok” -, olyan szisztémát lehetne felállítani, amely abból a megfontolásból indul ki, hogy van valami, amit közönségnek hívnak ( vagy befogadónak ), s nála nélkül nincsen műalkotás.
Ha ennyit az alkotók nem elméleti, hanem szigorúan gyakorlati okból és értelemben el tudnak fogadni, lesz miről beszélni.
Nem a kormányt/önkormányzat és művészek viszonylatában.
A párbeszéd, amelyet az alkotók még egymással sem folytattak le, nemhogy a befogadóikkal, végre elkezdődhet.
Addig viszont a kölcsönös lenézés és félreértés dominálja a terepet és a politika ezt – ahogy más területeken is – arra használja ki, hogy a bűnbaképzés ( a múzeumok rengeteg költenek a semmire, látogatottságuk sincsen – emlékszik itt még valaki arra a kicsiny vitára, amely a kiállítótermek minőségének mérhetőségéről folyt a boldog békeidőkben? ) módszerével ellehetetlenítse a kiválasztott intézményt, területet.
Kényelmetlen ilyet mondani, de a jelen esetben a kultúra teremtői és fogyasztói egymásra vannak utalva, ha akarnak még teremteni és fogyasztani.
#iparteves
Megerősíteném, hogy az ön által nekem tulajdonított dolgokat nem írtam. Sem azt, hogy a kultúra emberei felette állnának bárkinek is. Sem azt, hogy bűn megszüntetni a közalapítványokat, sem pedig azt, hogy elszámolás, ellenőrzés nélkül képzelem el a kulturális intézmények működését. A szöveget nem a felháborodás, inkább az elképedés szülte. Ajánlani sem ajánlok semmit. Amit még leszögeznék: nem szeretnék lenni az ön basszerosa. S ha lehetne, inszinuációinak célpontja se lennék. Köszönettel.
@groggo:
Mi a baja a basszerossággal? Én kifejezetten bírom őket, bár nem a maga korosztályából, hanem a 70-es, 80-as évekből.
Ha jól emlékszem, maga is azt a szenvtelen, háttérbe húzódó basszeros-figurát hozta.
Sajnos, maga nekem így maradt meg.
Kulturális megszólalásait is ennek a figurának az ismeretében látom ( s, ugye, a könyve címe is az: Basszus! ).
Azt meg már magyaráznom sem kell – egy írónak!? -, hogy a “kedvenc basszerosom” kitétel nem arra vonatkozik – jaj, milyen kellemetlen ilyen részletekbe belemenni, s ez nem nekem az, hanem Önnek! -, hogy tényleg Ön a kedvenc basszusgitárosom, hanem valami mást jelent egy irónikus értelmezési mezőben ( ne találgasson! ).
A netes mezőnyben, a maga lapjában is, a hvg.hu-n, ennél sokkal csúnyább, visszataszítóbb, kellemetlenebb, megalázóbb és disznóbb szövegek jelennek meg.
A magam réséről igyekszem egy adott, még elfogadható keretben maradni, s amit maga inszinuációnak érzékel, az legfeljebb finom kötözködés. De az érzékenységük – az Öné és az itt a lelküket és érzéseiket közszemlére tevőké – igen alacsony, illetve és máshonnan nézve: magas.
Aki a köz szereplője, s Ön az, annak a kritikát – még egyszer mondom: nem azt a formáját, ami sok netes fórumon megy, bár igazából azt is – ki kell bírnia.
Ön közérdekű gondolatokat fogalmazott meg, és le sem csaptam valamennyi magas labdájára ( a hetvenes évek pártszlengje és a mostani szöveg-modor azonosságainak felvetése ), mert egy teljes ellencikket kedvem sem volt írni ( minek is az, nem? ).
De térjünk a lényegre:
Örülök, hogy megerősíti, amit nem írt. De azt nem akarja megerősíteni, amit írt?
Például azt, hogy a művészeti elkövetés nem bűn.
Tudom, nem így fogalmazta meg, de a tartalma ez volt.
Nem azt írta, persze, hogy nem, hogy “bűn” a közalapítványok megszűntetése, de hosszú cikket szentelt a MAK megszűntetésének ( A Nagy Einstand ) és itt is kifejezésre juttatta fenntartásait.
Azt pedig a legkevésbé írta, megerősíthetem, hogy úgy képzelné, ellenőrzés nélkül legyenek a kulturális intézmények.
Megerősíthetem, én sem azt írtam, hogy Ön azt írta, így akarja. Egy szerény, értelem és hangsúly nélküli mondatban annyit képzelegtem, írásainak nemcsak betűit, hanem szellemét és irányultságát is ismerve valamelyest ( HVG, Műértő ), hogy: “Bár basszerosom nem említi, de attól tartok, szerinte az a megfelelő szervezet…”
Nem kívánom én a szoros olvasást, nem kívánom még azt sem, hogy elolvassa, amit írok, de ha már olyat ír, amit nem írok, akkor egy kicsit van talán okom felfortyanni.
Viszont ez leírta:
“voltak olyan területek, amelyekre nem léptek szűklátókörű pártemberek, s ahol hagyták érvényesülni a szakmaiságot. “
Nem vagyok egy fenomén, de ebben az ellentétpárban – szűklátókörú pártemberek – szakmaiság – nehezen tudom nem felismerni azt, amiről a magam igen lapidáris módján megadtam az értelmezésem, s ami állítólag oly távol esik az Önétől.
Sokszor elmondtam itt a magamét, únják is rendes, de kénytelen vagyok ismét felhívni, most az Ön szíves figyelmét arra, hogy a leírt szó nem azonos azzal, amit a leírója neki tulajdonítana.
A megjelenő gondolat sem. S ha ezzel nem számol, ilyen kellemetlen élmények érhetik: félreértik, félremagyarázzák.
A mű, amelyet fentebb olvashatunk az Ön tollából, a szerzőjétől elszabadulván és önállósulván az olvasóban sokféle érzést válthat ki. Én egy olvasója vagyok – van legalább egy olvasója, ami a mai világban valami -, akiben az írás hangulata, hangvétele egyáltalán nem az elképedés jelzőjével írható le.
Ha megengedi, a saját interpretációmat nem szeretném alárendelni a szerzői értelmezés bármilyen fontos és íme: itt deklarált módjának.
Elfogadom, hogy Önben az elképedés munkált. Bennem viszont a felháborodás képe jelent meg.
Baráti tisztelettel:
Iparterves
Ui. Nem ígérhetem meg, hogy a következő szövegére nem reagálok és lakatot teszek a számra.
@iparterves:
Tehát értsük azt hogy nem tagja az
Egymástcsodálók Önsegélyző Kasszájának ?
(Caisse de la Socièté d’Admiration Mutuelle)
Na, jó csak viccelek . .:D
@Night Reporter:
Kedves Night (re)Porter ( remélem, maga nem Dirk Bogarde, hanem Charlotte Rampling ) – nem vagyok tagja ennek az egyesülésnek sem.
De ez nem vicc.
Szellemes iparterves,
nem fontos, hogy mindig véleménye legyen, ha nincs!
Ez az ócska basszerosozás télleg ostobán szánalmas.
Kéne pihennie kicsit, nagyon uncsi már ez a tartósan nyilvános recskázás.
zéé
@zeligg:
Kedves, jó Zelig(g)!
Nálam a “szánalmas” jelző a kedves jó Jobbikos kommentelőkhöz tapad, s maga is egy lenne a sok közül.
Ha a basszerozásig jutott el, s tovább nem, akkor felesleges is a válaszom – az eposzi jelző még nem a véleményem ( de annak része ).
Ha nem tetszik, amit tőlem olvas, igazán nem eröltetem azt – hogy olvassa.
Ne tegye ! Ne fárassza magát fölöslegesen!
Ne dögöljön bele az unalomba!
Mindig csak értelmes, szép és Önt gazdagító szövegekkel foglalkozzon.
A “nyilvános recskázás” tekintetében pedig figyelmébe ajánlom azt, ami éppen a magyar társadalomban és politikában zajlik.
( Attól, hogy maga új népnyelvi fordulatot használ, finomabb vagy kulturáltabb lett, miközben ugyanazt az ocsmányságot mondja?
Vagy most nagyon menő lett, hogy leírta? Könnyű volt? Most szereti magát? )
@zeligg:
De ha iparterves mégsem pihenne, akkor neked kell pihenten olvasnod ipartervest.
Elgondolkoztam Zeligen.
A nyilvános eszmecserét, a legalább kétirányú véleményáramlást nyilvános onániának tartja.
Melyik részt?
Ha mindegyiket, akkor számára a net ebből a szempontból nem létező, nem a véleménynyilvánítás egyik jól/rosszul működő fóruma.
Ha a felkért szerzők írásaira gondolt, akkor Zelig nem kedveli azokat a megnyilatkozásokat, amelyek az adott terület belső életével, feszültségeivel, problémáival és eseményeivel foglalkoznak kritikus megvilágításban.
Ha az én kommentjeimet tartja egyfajta onániának, akkor rendben van, de ebben az esetben Zelig vagy személyeskedik ( és akkor ez rendben is lenne, egy a sok személyeskedő vélemény közül a neten ), vagy azt nem tartja elfogadhatónak, hogy a blog “hivatalos” álláspontjával szemben megjelenik egy más vélemény.
Nagyon remélem, hogy az évi egy beírást teljesítő Zelig számára személyem tűnik soknak és nem a hivatalosság hangját karja a véleménysűrűből kiemelni.
Mert ha igen, akkor Zelig, a szánalmas, a demokrácia nyílt ellensége ( ahogy hozzá hasonlóan sokan, akik számára egy a vélemény ).
Így, így! Hadonásszon csak tovább, szép, szôke, csacsogó demokratám!
Haló, itt Buksi, de Buksi mostantól off 🙂
@zeligg: Cica, akkor mégis csak kis nácicska vagy.
@iparterves: Mármost , uram (?..de, igen) ön igen cizelláltan ír és igen sokat. De miről is? Tehát a Szerző rosszul gondolja vagy nem úgy mint ön -oké. Na de hogy is kéne lennie? Hogyan kéne a fogyasztóknak és a termelőknek egymásra találniuk? Nem ironizálok: tényleg éredekel. Jobban, mint hogy ön a Szerzőt izélgeti -bár ehhez , kétségtelen, joga van. …És hogy is van a kultúra ellenőrzése nyugati modellje? TÉNYLEG kérdem. Előre is köszönettel: egy társolvasó.
@efzsé:
Ha már ennyi idő után idetalált …
Kedves Társolvasó!
A Szerző izélgetése, ahogy írta, a szövegében megbúvó és onnan előbukkanó személyiségének egyetlen oldalát, a kultúrpolitikusit érintette.
Az epitheton ornans-a az én róla megszerzett képem rögzülése.
Amiket pedig kérdez, azokra nem tudom a választ. Különösen arra nem, hogyan kellene a termelőknek = művészt ért ezalatt? ) és a fogyasztóknak egymásra találniuk.
Nem valami nagy nászmenetre gondolok, de ha benéz napközben bármikor egy hazai galériába vagy a Műcsarnokba, meglátja, amit lát.
Ha kimegy – ez a kedvenc példám – az Albertinába szombaton, meglátja, amit meglát: normális polgárok nézik a műveket.
Az ellenőrzés sokféleképpen valósulhat meg, de – engedelmével – úgy semmiképpen sem, hogy a művészek ellenőrzik saját magukat a pénz elosztásakor, felhasználásakor azon a címen, hogy más úgysem ért a dolgaikhoz.
Ők biztos, hogy értenek a pénzügyekhez? A könyveléshez? Az adminisztrációhoz? A marketinghez? Mindenhez?
Ez az én problémám alapja.
Ha tud megoldást, szóljon!
Ui: Mi az a sok? És mennyi a kevés?